Közlemény

Ez a pillanat is eljött...Azt gondoltam, hogy csak a vizsga időszak miatti stressz, és fáradtság  az oka annak, hogy képtelen vagyok írni. Most már tudom, hogy sajnos nem. Már két hete is van, hogy végeztem az utolsó vizsgámmal, és azóta sem bírtam rávenni magam, hogy egy szót is bepötyögjek.
Azért nem szóltam eddig, mert gondoltam, hogy előbb-utóbb majd csak összeszedem magam, és folytatom, de nem várok tovább. A ti idegeiteken sem szándékozom tovább táncolni azzal, hogy várjátok, várjátok és nem jön új rész. Szóval döntöttem. Befejezem az írást!
Ez természetesen nem zárja ki a lehetőségét annak, hogy valamikor folytatom, de egyenlőre úgy érzem, ez nem fog bekövetkezni.
Hangsúlyozom: MOST. Lehet, hogy két hét múlva meggondolom magam… Nem akarom, hogy várjátok, de azt sem, hogy kizárjuk a lehetőséget. Ezért fogalmazok így.
Sok dolog van most az életemben, amire több időt akarok fordítani (jobban mondva csak egy igazán fontos!), és ezért sem tudok az írásra koncentrálni.
Azt tudnotok kell, hogy nem örülök ennek. Eddig minden történetem tisztességesen lezártam, és ezt sem szándékoztam így hagyni. Tehát, ha mást nem is, de egy tisztességes véget még elképzelhető, hogy írok neki. Azt ne kérdezzétek, hogy ha megírom, mikor várható.
Ennyi lenne…
Szeretném, ha tisztában lennétek vele, hogy mennyire nehéz nekem is itt hagyni ezt. Imádtam írni. Imádtam, hogy ezzel másnak örömet okozhatok. De azt megfogadtam már az elején, hogy kényszerből sosem fogom csinálni. Csak amíg élvezem…
Köszönök nektek mindent!
Puszi, Lady

31. fejezet: Szülők

Megírtam nektek, de átnézni már nem volt erőm. A hibákért elnézést.
Jövő héten nem tudom lesz-e friss, ha időm engedi természetesen fogok írok.:)

Reggel elég korán felébredtem, mert függöny nem volt a lakásban, így a világosság kiverte az álmot a szememből. Robot kerestem a kezemmel, de nem volt mellettem. Pislogva nyitottam ki a szemem, mire felfedeztem, hogy a matrac szélén ül, és mosolyogva figyeli az ébredezésem.

- Jó reggelt – nyújtott felém egy pohár kávét. Papír pohárban volt, Ő pedig el volt öltözve. – Lementem reggeliért. Itt edények sincsenek még – fintorogott, mikor felültem és mohón inni kezdtem. – Nekünk kell mindent idehozni, holnap neki is láthatnánk a dolgok beszerzésének – folytatta. Egyenlőre csak bólintottam, mert közben mérlegeltem mindent. Anyáék szerették volna, ha Los Angelesbe megyek pár napra, hogy utólag megünnepeljem velük a karácsonyt. És még arról sem beszéltünk Robbal, hogy Ő mennyi ideig szeretné, ha maradnék vele…

- Rob, te hogy tervezed? Úgy értem, itt fogsz forgatni, én meddig maradjak? – kérdeztem.
- Van valami dolgod az elkövetkezendő hónapokban? – érdeklődött. Elgondolkodtam, majd megráztam a fejem. – Az jó, mert én úgy terveztem, hogy ide költözünk, míg a forgatás tart, vagyis körülbelül április végégig, aztán együtt vissza megyünk Los Angelesbe – vázolta a fejében összeállt tervet. Nem volt vele baj, tetszett.

- Redben – bólintottam rá, mire majd ki ugrott a bőréből, és össze-vissza csókolgatott. – Várj. Egy gond van. Anyu szeretné, ha velük is megünnepelném a karácsonyt, szóval néhány napra haza kéne mennem…
- Nem akarom, hogy itt hagyj! – vágta rá rögtön, pedig még be sem fejeztem.
- Hallgass végig – simítottam meg az arcát. – Szóval néhány napra haza kéne mennem, és szeretném, ha együtt mennénk. Nem ártana téged is bemutatnom – mosolyogtam.

- És szilveszterre visszajönnék? Csak mert Tom kérdezte, hogy mik a terveink…De ha te ott szeretnél lenni, nekem az is jó.
- Nem, visszajövünk. Mondom, hogy csak pár nap, maximum három. És ha újra itt vagyunk, neki állhatunk a lakásnak is – néztem szét magam körül. Valójában csak bútorok, és egyéb használati tárgyak kellenek majd, és Lizzy is biztosan szívesen segít benne – gondoltam.
- Annyira örülök, hogy így tetszik a lakás. Legalább volt értelme megvennem évekkel ezelőtt – mondta.

- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek?! – húzódtam hozzá közelebb, egészen addig, míg bele nem fészkeltem magam az ölébe.
- Remélem, csak fele annyira, mint én téged – suttogta a nyakam tövébe, majd kis puszikkal eljutott a számig. – Mikor akarsz utazni? – érdeklődött, két csók között. Válaszként csak hümmögtem, ugyanis nálam beállt a teljes képzavar. Azt sem tudtam, miről beszél…talán még a nevemet sem tudtam volna megmondani.
- Hova? – nyögtem az ajkai közé, mert éppen azon fáradoztam, hogy a nyelvem mindkét ajkát végig járja. Felnevetett, és kicsit elhúzta a fejét. Végignézett rajtam, és látta, hogy tényleg nem vagyok képben.

- Pedig még el sem kezdtük igazán… - vigyorgott teli szájjal, a belőlem kiváltott hatásra célozva. – De a kérdés az volt, hogy mikor akarsz utazni…anyukádhoz? – tette fel a kérdést újra. Pár másodpercre szükségem volt, hogy dekódoljam az információt.
- Hát…mikor anyával beszéltem tegnap előtt, már néztem pár járatot. Ma este? – kérdeztem félve, hogy leszúr, mert csak most szólok, és miért ilyen hamar stb…de nem.
- Oké. Megreggelizünk, szexelünk és átmegyünk anyuékhoz összepakolni a ruhákat – sorolta a teendőket természetesen, de nem teljesen voltam elégedett.

- A sorrendet lehet módosítani? – érdeklődtem egy huncut vigyorral az arcomon. Kérdően rám pillantott. – Mondjuk, kezdhetnénk a szexel…– kezdtem felhúzni a pólóját, hogy a szavaimat némi nyomatékkal spékeljem meg.
- Természetesen. És rögtön egybe is köthetjük a zuhanyozással – közölte, és ledobta a pólóját, aminek a leszedésén már előzőleg ügyködni kezdtem. A testemet takaró lepedőt is lehámozta rólam, majd továbbra is az ölében tartva felkelt a matracról, és a fürdőbe vitt. Letörölhetetlen vigyorral az arcomon hagytam, hogy cipeljen, majd ismét görcs rándult a gyomrom, mikor letette a fürdőben, és egy csók után a kabinba tessékelt.

Megnyitottam a vizet, és visszafordultam hozzá, így éppen elkaptam a pillanatot, mikor az utolsó ruhadarabtól is megszabadul. Izgatottan toporogtam egy helyben, ahogy belépett hozzám. Mosolyogva elsimította a hajam a nyakamtól, és elkezdte csókolgatni a bőröm. Végigsimítottam a mellkasán, lassan, izgatóan körözve rajta mutató ujjammal. Mosolyogva néztem, ahogy az ujjam alatt libabőrös lesz a bőr. Jó volt tudni, hogy nem csak Ő vált ki belőlem ilyen reakciókat. Rob még mindig a nyakam, és a vállam csókolgatta és szívogatta, én pedig egyre lejjebb simogattam.

- Kicsim, még nem tartunk itt – fogta le a kezem, mikor elértem máris érzékelhető vágyát, és visszahelyezte a mellkasára. Csalódottan cirógattam tovább, majd ajkaimmal is kényeztetni akartam. Ekkor elhajolt tőlem, és oldalra nyúlt a tusfürdőért – amit nem értettem, mit keres itt, de csak egy cinkos vigyorral felelt a kérdő pillantásomra -, engem pedig magának háttal fordított a kis fülkében. A kezemet a falra támasztottam, a fejemet is neki döntöttem. A hátam kezdte bekenni a tusfürdővel, lágy simításokkal szántva végig a bőrömön. A lábamat sem hagyta ki, a fenekemen kimondottan sokáig időztek a kezei. Aztán kezeivel előre nyúlt, és a kis dög éppen, hogy csak érintette a melleim párszor, és máris tovább haladt, a lábaim közé. Annyira nem bántam, de kifejezetten szerettem a melleimmel van elfoglalva. Most viszont az ujjai besiklottak a legjobban lüktető helyre, és kínzóan lassan simogatott.

A sóhajok előtörtek belőlem, de mielőtt még igazán élvezni kezdtem volna a tevékenységét, felkelt és visszafordított maga felé. Megcsókolt, miközben lemosta rólam a habot. Én is elvettem a tusfürdőt, és hasonló képpen végigmosdattam, csak én kicsit több időt szándékoztam rászánni, ott lejjebb. Nem hagyta, hogy túl sokáig simogassam, inkább a fülke falának döntött, és újra megcsókolt. Kifejezetten jól esett a hátamnak a hideg kabin fal, mert jócskán felhevített már az is, amit eddig csináltunk. Percekig csak csókolóztunk, aztán Rob a jobb lábam felhúzta egészen a derekához, míg a másik kezével a fenekem alatt tartott engem. Kicsit meg rogyasztotta a lábait, és kemény férfiasságával belém csúszott. Jó, hogy a fal, és Rob is tartottak, mert képtelen lettem volna a saját erőmből talpon maradni.

A karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, miközben ütemesen kezdte mozgatni a csípőjét, én pedig felvettem az általa diktált ritmust. A homlokom az övének döntöttem, és hol a szemét néztem, hol pedig az ajkait, amit elégedett morgások hagytak el időnként. Az én nyögéseim is visszhangoztak a fürdőszoba fala között, főleg, mikor Rob gyorsabban kezdett mozogni. Erre válaszként a csípőmmel kis köröket kezdtem leírni, mire az ujjai a fenekembe martak, és éreztem rajta, hogy nagyon szenved. Az egyik kezem elvettem a nyakából, és a lábaim közé nyúltam. Rob ettől a kis dolgodtól, még jobban zihálni kezdett, és láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, Ő akarná inkább csinálni, vagy a látvánnyal is beéri. Minden esetre megbabonázva figyelte a magamon ügyködő kezem. Nem kellett túl sok idő, és sikítva nyögtem a nevét, és a kezemet visszavezetve a nyakába, remegve borultam rá. Utoljára Ő is lökött egyet magán, és belém élvezett.

Percekig levegő után kapkodva, egymást csókolgatva, mozdulatlanul álltunk, ugyan abban a pozícióban.
Mikor nagyjából lenyugodtak a kedélyek, elhúzódott tőlem, újra lemostuk magunkat, és egy-egy törölközőbe csavarva visszamentünk a nappaliba.
Mivel már lehetőség nem volt, a matracon fogyasztottuk a reggelit. Elkezdtünk visszaöltözni a ruháinkba, és nehéz szívvel elhagytuk a legújabb otthonunkat.

Rob szülei már izgatottan vártak minket, és kérdezgették, hogy tetszett a lakás. Kicsit meglepte őket a hír, miszerint mi ma Los Angelesbe utazunk, de megértették az indokomat, és azt is, hogy Rob is velem tart. Megígértük, hogy siketünk vissza, és a tény, miszerint a visszaérkezésünk után is pár napot legalább még nálunk töltünk – ugyanis a lakás addigra még nem lesz lakható-, megnyugtatta őket.

Mielőtt ebédeltünk volna, felhívtam a repteret és gyorsan lefoglaltam két jegyet a késő délutáni gépre. Robbal elkezdtünk gyorsan pakolni is, bár ezt főleg Ő tette, neki kellett csak ruha, nekem volt otthon. Én itt hagytam, amit magammal hoztam, sőt még hozok is majd hazulról.
Ebéd után még a szüleivel voltunk, és kicsit le is pihentünk, de ötkor el kellett indulnunk a reptérre, mert a gép hétkor indult. Richard vitt ki minket.

Mindig is utáltam repülni, mert iszonyatosan unalmas volt. Főleg tíz órát egyhuzamban. Mire Los Angelesbe értünk már este kilenc volt, de még aznap, az időeltolódás miatt. Igaz, hogy aludtunk a repülőn valamennyit, de Rob és én is eléggé fáradtak voltunk, mind a kettőnket megviselt a hosszú út, meg az időeltolódás.
Úgy döntöttünk anyuékhoz csak holnap megyünk. Fel is hívtam őket, hogy megérkeztünk, de inkább haza megyünk aludni, és holnap ebédre megyünk át.

- Éhes vagy? – kérdeztem Robot, mikor beléptünk az ajtón.
- Nem, unalmamban végigettem az utat – mosolygott rám, miközben a csomagokat az egyik sarokba tette.
- Ebben az esetben, mit szólnál egy kis alváshoz. Mindjárt összeesem – léptem közelebb, és hozzábújtam.
- Jó ötlet – sóhajtotta, miközben a kezei a hátamon cirógattak. – Szeretem ezt a lakást – jegyezte meg egy elnyomott ásítás közben.
- Igen, én is – helyeseltem. – Holnap felhívjuk az ügynököd, hogy hozassa ide a dolgaid abból a raktárból – mondtam neki, és elengedtem, hogy fel tudjunk menni az emeletre.

- Imádom, hogy mindenre gondolsz – csapott a fenekemre felfelé menet, mire visszavigyorogtam rá. Hullaként dőltünk be az ágyba, és a takaró alatt összebújva percek múlva már aludtunk is.
Egészen délelőtt tízen egyig fel sem keltünk, akkor is csak azért, mert a telefonom csörögni kezdett. Nagy nehezen előhalásztam a párna alól.

- Igen? – szóltam bele álmosan, azt sem nagyon tudtam hol vagyok. Közben Rob nagyot sóhajtott, és jobban magához ölelt, hátulról.
- Kislányom, csak nem alszol még? – kérdezte anya meglepetten.
- Már nem – ásítottam.
- Jaj, másfél óra múlva már itt kéne lennetek. Tudtam én, hogy fel kell hívnom – sopánkodott.
- Ott leszünk, nyugi – ígértem, és próbáltam felülni, de Rob nem engedet. Morcos képpel szorított magához. Mosolyogva egy puszit nyomtam a szájára, és leráztam anyámat azzal az indokkal, hogy már csak Ő akadályoz benne, hogy készülődni kezdjünk.

- Fel kell kelni? – kérdezte Rob, mikor lefejtettem magamról a karjait.
- Igen. Lezuhanyozom, addig ébredezz – mondtam neki, miközben kimásztam mellőle.
Éppen a fogam mostam, mikor utánam jött, és beállt Ő is a zuhany alá. Percekig álltam még ott – ugyan már kész voltam-, és csak néztem, ahogy a víz gyöngyözve végigfolyik a testén. Közben persze átkoztam mindent, hogy indulnunk kell hamarosan, és nem mehetek vissza mellé a zuhany alá. Úgy döntöttem nem kínzom magam tovább, és kimentem felöltözni. Egy kényelmes farmerbe bújtam, meg egy kicsit csinosabb felső részbe, tekintettel arra, hogy ünnepelni fogunk.

Rob a konyhában ért utol, ahol éppen kikészítettem egy kis müzlit. Csak ez volt itthon, és gondolatban gyorsan össze is írtam egy bevásárló listát, hogy azért legyen mit ennünk ezen a pár napon, míg Los Angelesben vagyunk.
Nagy nehezen elindultunk a szüleim háza felé, ahova végül sikerült időben megérkezni. Anya azonnal a nyakamba ugrott, majd kíváncsian nézett végig Robon.

- Élőben is olyan helyes – vigyorodott el, ezzel Robot nem kis zavarba hozva.
- Anya! – szóltam rá, majd oda súgtam neki: - Legalább tegyél úgy, mint egy normális anya.
- Oké – suttogta vissza. – Szóval te vagy Rob! – lépett a barátom elé, és miután bemutatkoztak egymásnak, meg is ölelte Őt.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Mrs. Stewart – mondta illedelmesen Rob, miután anyám végre elengedte.

- Csak Jules – javította ki rögtön anya. Utálta, ha magázzák. Én csak a szeme forgattam, és az éppen belépő apám felé igyekeztem. Megöleltem, majd oda húztam Robhoz, aki neki is illedelmesen bemutatkozott.
- Akkor én most elrabolom egy kicsit. Had ismerkedjek meg kettesben a lányom barátjával – köhintett apa komolyan, mire Rob nyelt egyet, én pedig figyelmeztető pillantást intéztem felé. – Nyugi, csak iszunk egy pohárka rövidet – kacsintott rám. Ebből már tudtam, hogy Rob szimpatikus neki, ezért könnyű szívvel adtam egy puszit Robnak, majd anyával a konyhába mentem.
- Tényleg nagyon kedves fiúnak tűnik. És te is egész ki vagy virulva – kezdett bele anya, és a kezembe nyomott egy rakás tányért, hogy tegyem az asztalra.

- Igen – értettem egyet.
- Szerelmes vagy? – kérdezte ezután, mire zavartan a lábam kezdtem bámulni. Nem szoktak zavarba ejteni az ilyen kérdések, de most mégis kellemetlenül éreztem magam. Talán, mert nagyon is szerelmes voltam. – Ugyan, ez csak egy kérdés. Valójában tudom is a választ, csak rád kell nézni. De egy anyának illik rákérdezni az ilyenre – mosolygott. Eligazítottam a terítőt, majd visszamentem az evőeszközökért, és azokat is az asztalra helyeztem.
- Az vagyok, nagyon is – motyogtam közben, és végül ránéztem anyára. Mosolyogva bólintott, miközben megkóstolta a már kész ételt.

- Már nem azért, de ez isteni – hümmögött a főztje fölött, én pedig nevetni kezdtem. Sosem a szerénységéről volt híres… - Minden esetre nagyon örülök nektek – tette még hozzá, aztán levette a fazekat a gázról és a kezembe nyomta, hogy azt is tegyem az asztalra.
- A testvéreim hol vannak? – érdeklődtem, mert ha itt lennének, már rég körülöttem nyüzsögnének.
- Taylor a barátnőjével ment, Floridába. Tudod, Kim szülei ott laknak. Cam pedig hamarosan hazaér – mondta.
- Azt hittem Tay is itthon lesz – jegyeztem meg szomorúan.

- Hidd el, Ő sem volt túl boldog, hogy nem találkoztok – fintorgott anya. – De a szerelem… hisz tudod – vigyorgott. Mosolyogva megráztam a fejem, és leültem a pultra. – Kristen, tudod, hogy ezt nem szeretem – rántott le a karomnál fogva.
- Sütöttél is valamit? – kérdeztem, és a pult helyett most a bárszékre ültem.
- Természetesen. Remélem Robnak ízleni fog minden. Az angolok olyan ízetlenül főznek, nem ehhez a kajához van szokva – mondta.
- Az én főztöm szereti – vontam vállat.

- Az jó, mert te meg tőlem tanultad – sóhajtott elégedetten anya.
- Amúgy sem válogatós – tettem még hozzá.
- Meddig marad? – kérdezte. Gondoltam, Robra érti. Ki másra értené…
- Valójában két-három napot terveztünk. Én is visszamegyek vele. – Erről még nem szóltam neki.
- Tényleg? Ja persze, szilveszterre – ütött a fejére.
- Is – bólintottam. – Meg, Rob most Londonban fog forgat, én pedig ott leszek vele. – Anya kissé meglepetten fordult felém, mire ártatlanul elmosolyodtam.

- Ne nézz így, nem zavar. Megértelek, én is így tennék a helyedben – közölte. Azt is elmondtam neki, hogy Robnak van ott egy lakása, de reagálni már nem tudott rá, mert csengettek.
- Cam nem vitt kulcsot? – csodálkoztam.
- Ez nem Cam – indult el kifelé. – Vendégek is jönnek – kiabált vissza. Lemondóan felsóhajtottam, hiszen annyi volt a családi nyugalomnak. Nem akartam vendégeket. Én is utána indultam, de még a konyha ajtajában megtorpantam a beszűrődő hangok hallatán…

30. fejezet: Karácsony

Csak egyetlen megjegyzésem lenne. A rész erősen 18 karikás. Nem szoktam ilyet kiírni, szóval gondolhatjátok…;)


P.S.:Nem tudom, hogy jövő héten lesz-e időm megírni a következő fejezetet…

A másnap reggel már nem volt ennyire élmény dús. Délig aludtunk, mert volt mit kipihenni, és arra ébredtünk, hogy a házban már élet van. Ugyan abban a pózban ébredtünk, ahogy elaludtunk valamikor hajnaltájt, valószínűleg nem is mozdultunk egész éjszaka, ezt meg is éreztem az elgémberedett tagjaimon. A fejem a mellkasán volt, félig rajta feküdtem, a takaró is csak félig volt ránk húzva. Nagy nehezen felemeltem a fejem Rob mellkasáról, és puszilgatni kezdtem, mert Ő még mindig édesen szunyókált. Lassan, de végül mosolyogva nyitotta ki a szemét.

Egy hosszú, nehezen véget érő csókcsata után összeszedtük magunkat, és lementünk megnézni, hogy mi ez a sürgés-forgás kora reggel, vagyis fél egykor.
Clare már ünnepi lázban égett, a holnapi napra készítette az ételeket, és süteményeket.
- Mikor megjöttünk benéztem hozzátok, de még aludtatok – jegyezte meg, miközben Robbal leültünk reggelizi. Még szerencse, hogy egy falatot sem vettem még a számba, mert most biztos megfulladtam volna. Nem úgy tűnt, mint aki nagy fenek kerít a dolognak, mármint annak, hogy milyen félreérhetetlen pozícióban találhatott minket akkor. Gondolok itt meztelen összecsavarodásunkra, és az éppen, hogy csak rajtunk tekergő lepedőre. Robot nem rázta meg a dolog, nyugodtan lakmározott. Azt sem értette, miért nézek rá ennyire rémülten, ugyanis értetlenül bámult vissza rám. Megráztam a fejem, hogy mindegy, és inkább én is enni kezdtem.

- Meghoztam a fát – lépett be Rob apukája a konyhába. – Áh, jó reggelt fiatalok – mosolygott ránk. Clare kirángatta, hogy mutassa meg milyet választott, mi pedig Robbal elpakoltuk a reggeli maradékait.
- Kész vagytok? Jaj de jó, akkor segíthettek – viharzott be Clare. – Richard! – kiáltott ki a férjének, aki kifáradva belépdelt. Robbal váltottak egy elkínzott pillantást, ami nem sok jót sejtetett. – A gyerekek kimennek fát díszíteni, te meg itt maradsz és nekem segítesz – osztotta ki a feladatokat Calre, és kilökdösött minket a konyhából.
- Jobban jártunk – mondta Rob, és elkezdte a fára aggatni a díszeket. Nem mondom, rémesen kezdett kinézni a fa, mikor kivettem a kezéből a következőt, ami rá akart rakni.
- Édes, majd inkább én. Te adogasd. – Nem sértődött meg, inkább örömmel figyelte, ahogy nyújtózkodom, és hajolgatok.

Az idő legnagyobb részében a kezei valamelyik testrészemen voltak, és folyamatosan feltartott, hol azzal, hogy magához rántott egy csókért, hol pedig a nyakam puszilgatásával, vagy más egyéb tevékenységeivel.
- Szerencsétek, hogy nem anyád jött helyettem – hallottuk magunk mögül a mély hangot, mikor éppen az egyik ostromolásnak nem bírtam ellenállni. Rögtön elszakadtam Robtól, és a pólóm kezdtem igazgatni zavartan.
- Kell egy kis pihenés is – kacsintott Rob az apjára, aki nevetve tovább állt. Innentől kezdve sem hagyott jobban dolgozni…
Egy órával később a karácsonyfa már teljes díszében pompázott, mi pedig büszkén méregettük a művünket.
- Oh, ez csodaszép – ámuldozott Clare, mikor a férjével beléptek a szobába. – Ha kész vagytok menjetek a konyhába, és kóstoljátok meg a szószt, nem tudom elég édes-e – kérte, mi pedig engedelmesen kibattyogtunk.

Rob megfogta a kanalat, de abban a pillanatban vissza is ejtette.
- A kurva életbe, ez forró – morogta, és valami hideg után kezdett kutatni a tekintetével, de addigra már a számba vettem a sérült ujját. – Köszi – sóhajtott fel, és a számra tévedt a tekintete. Nagyot nyelt a szeme pedig egyértelműen jelezte, hogy kicsit másfelé kalandoztak a gondolatai. Gonosz terv ütött szöget a fejemben. Először csak a nyelvemmel cirógattam körbe az ujját, majd ki-be kezdtem csúsztatni a számban, és közben ártatlan tekintettel meredtem, a most már szemembe néző Robra.
- Nem szeretnéd ezt máshol csinálni? – hajolt a fülemhez, hogy belesuttogja az ajánlatát, miközben a csípje félre érthetetlenül hozzám nyomódott.
- De – eresztettem szabadjára az ujját.
- Gyerekek – kiabálta ekkor Rob anyukája, mire mind a ketten lemondóan felsóhajtottunk.
- Megyünk – szólt vissza Rob, és elkínzottan elindultunk a nappali felé.

Mint kiderült csak azt szerette volna megtudni, hogy elég édes-e a szósz. Rob rávágta, hogy igen, pedig addig nem jutottunk el, hogy azt megkóstoljuk… Reméljük holnap nem ér minket meglepetés.
Még volt feladata Clarenek hozzánk, szóval nem unatkoztunk a nap hátralévő részében sem. És az estem sem éppen úgy kezdett alakulni, ahogy terveztem…
- Tom hívott, hogy menjünk sörözni – mondta Rob, mikor letette a telefont.
- Nekem nincs kedvem ma sehova menni – feleltem.
- Rendben, akkor nem megyünk – vont vállat. Gonosznak éreztem magam, hiszen Ő biztos menne, ezért is mondta.

- Nem. Te menj csak, én addig pihenek kicsit – húzódtam az ágy szélére, hogy át tudjam ölelni.
- Nem hagylak itt, veled akarok lenni – rázta a fejét, és megpuszilta az arcom.
- Figyelj, nekem még anyut is fel kell hívnom, mert előbb-utóbb fel fog neki tűni, hogy nem vagyok ott – nevettem fel. – Az nagyon hosszú lesz, és Nikkit meg Jerryt sem ártana hívni, szóval lesz dolgom. És mire hazajössz… - csókoltam a nyakába. – lesz neked egy kis meglepetés, de arra fel kell készülnöm – húztam el előtte a mézes madzagot.
- Hmm. Ha ennyire akarod, kénytelen leszek elmenni – sóhajtotta.
- Na, azért ne tegyél úgy, mintha kényszer lenne – haraptam a nyakába, mire ledöntött az ágyra, és csókolgatni kezdett.
- Éjfélre itthon vagyok – mondta az ajkaim közé, majd felkelt, és elindult.

Én pedig elkezdtem a dolgaim. Beszéltem anyával, akit kicsit megleptem a dologgal, de azt mondta felnőtt vagyok, és úgy cselekszem, ahogy nekem jó. Robról is faggatott, mert ugye Ő mit sem tudott róla, hogy összemelegedtem a kollégámmal a forgatás alatt. Nagyjából elmeséltem neki mindent. Aztán Jerryt, és Nikkit is hívtam, ami szintén másfél óra volt. Három óra telefonálás után tehát végeztem a dolgaimmal, és örültem neki, hogy ezeket nem akkor intéztem, mikor Rob itthon van, mert már biztos idegrohamot kapott volna. Még volt egy órám Rob érkezéséig, így gondoltam két percet még pihenhetek. Gondoltam én…

Egy bökkenő volt csak, az pedig, hogy reggel ébredtem. Ezek szerint tegnap este elaludtam, mikor két percet pihenni akartam, és arra sem ébredtem fel, mikor Rob megjött. Pedig most mögöttem volt, szorosan magához ölelt, és még aludt. Rajtam csak a bugyim volt, nyilván Ő vetkőztetett le, mikor haza ért. Megfordultam az ölelésében, és ébresztgetni kezdtem.
Végül megtudtam tőle, hogy nem ébredtem fel, mikor mellém bújt, ezért inkább levetkőztetett, és hagyott aludni. Megróttam érte, mert így nem kapta meg a meglepit, mire felcsillant a szeme, és közölte, hogy ma este kamatostul hajtja majd be. Kifogásom nem volt a dolog ellen.
Lassan összekészülődtünk, és lementünk a konyhába ebédelni, mert már megint dél tájban járt az idő. Az ünneplést este tartjuk, mert Lizzy barátja csak akkora ér ide. Addig nagyjából beszélgetéssel, és további előkészületekkel ütöttük el az időt.

Robot nehezen sikerült lebeszélnem róla, hogy kövessen a zuhany alá, de végül sikerült elfogadható érvet találnom.
Míg Ő zuhanyozott, én felöltöztem. Legalább az egyik Lizzy által megvetetett ruhát hasznosítani tudtam, az ünnepléshez. Egy magas sarkú volt nálam, hiszen Párizsba vittem magammal. Rob nem is nagyon kapott levegőt, mikor visszajött a fürdőből.
- Csodaszép vagy, kicsim – ölelt magához, és egy csókkal is a tudtomra adta, hogy nagyon tetszem neki ebben a ruhában.
- Menjünk, mert ennek nem lesz jó vége – húztam el tőle a fejem, és a vágytól tüzelő tekintete nem éppen segített az indulásban. Hangokat hallottunk a földszint irányából, úgy tűnt megérkezett Lizzy, és a barátja.

Végül kézen fogtam, és lementünk a lépcsőn. Lizzy azonnal vigyorogni kezdett, mikor meglátta, mi van rajtam. Mivel csak a barátja, és én nem ismertük egymást, bemutattak neki. Kedves fickónak tűnt. Bementünk a nappaliba, és koccintottunk egyet az ünnep tiszteletére, majd elfogyasztottuk a vacsorát. Én maradtam ott elpakolni, ragaszkodtam hozzá, hogy a többiek menjenek be, hiszen Clare annyit dolgozott egész nap. Rob maradni akart, de Őt én magam küldtem be, mert itt nem lett volna pakolás…
- Örülök, hogy megismerhettelek – szólalt meg egy hang hirtelen mögülem. Hátra fordultam, Joe volt az, Lizzy barátja. Kicsit furcsának találtam ezt a hirtelen kirohanását, de kedvesen rámosolyogtam.

- Kedves tőled, én is örülök – mondtam erre, és elvettem tőle a poharakat, amiket kihozott.
- Lizzy is nagyon kedvel téged, most már értem miért… - mosolyodott el mindent tudóan.
- Ezt, hogy érted? – érdeklődtem, mert bevallom, fogalmam sem volt miről beszél.
- Rob – ejtette ki a nevet a száján megfontoltan. – Ismerem már egy ideje, pontosan mióta Lizzyvel együtt vagyunk. Mindig is olyan magának való volt, mintha mindig szomorú lett volna. Ma láttam először az igaz Robot, azt hiszem. Nevetett, viccelődött, és ami a legjobb, mint egy szerelmes tini úgy vizslatja minden rezdülésed. Szóval ezért örülök, hogy megismerhettem azt a lányt, akivel a barátnőm bátyja végre boldog, és önmaga. – Ez az információ így elsőre elég sok volt. Nem mintha nem örülnék neki, hiszen én is változtam Robnak köszönhetően, csak inkább megleptek a szavai.
- Erre nem tudok mást mondani, mint hogy köszönöm – mosolyodtam el.
- Nem is kell, csak gondoltam megosztom veled – vont vállat, majd segített a pakolásban. Így sokkal hamarabb végeztünk, és visszamentünk a már tűkön ülő családhoz.

Rob ölébe húzódtam a kanapéra, szerintem ügyesen elintézte, hogy már csak ott legyen hely.
- Akkor az ajándékok – ujjongott Lizzy, és a barátjával elkezdték kiosztani a fa alatt található csomagokat. Rob megkapta először a szüleiét. Az enyémet csak akkor engedtem neki kibontani, mikor már mindegyikkel végzett. Elsőnek a nem is annyira karácsonyra kapott mobilt vette elő, és tagadhatatlanul boldog volt vele. Mielőtt azonban engedtem volna, hogy beüzemelje, a kezébe nyomtam a másik csomagot.
- Ugye nem vettél nekem egy kocsit? – viccelődött, mikor kivette a csomagból a neki szánt kulcsot.
- Dehogy! Annyira sosem veszélyeztetném az életed – viccelődtem, tudva, hogy nem a legjobb sofőrnek tartja magát. – Valójában ez egy lakás kulcs… - kezdtem, mire a szemei kikerekedtek. – Szeretném, ha ezentúl, mikor Los Angelesben vagy, nálam lennél…Jobban mondva nálunk – helyesbítettem, mire az arcát boldog mosoly terítette be.

- Kicsim, ez…nem is tudom mit mondjak – nézegette a kulcsot meghatottan, majd maga mellé nyúlt. – Az igazság az, hogy nem tudom eléggé megköszönni, de talán ez kicsit viszonozza majd – adott egy dobozt a kezembe, mialatt egy csókot is a számra nyomott. Izgatottan téptem fel a csomagolást, de a lélegzetem is elállt, mikor kiemeltem a dobozból egy…kulcsot.
- Ez az én meglepetésem, viszont egyenlőre nem árulom el, minek a kulcsa. Még ma este megmutatom – mosolygott sejtelmesen. A kíváncsiság már most kifúrta az oldalam, de nyugalmat erőltettem magamra, és hálásan megcsókoltam.
- Joe, ez a tiéd – hallottuk meg, Lizzy hangját. – Ugye nem haragszol, hogy én nem egy kulcsot adok neked – jegyezte meg viccesen, mire mindenki nevetni kezdett.

Rob szorosabban megához ölelt, miközben mind a ketten azon mosolyogtunk, hogy ez tényleg vicces. Mind a kettőnk ajándéka egy kulcs a másiknak, csak az enyém még nem tudom, mit nyit.
Az este további részében nem is tudtam teljesen átadni magam az ünneplésnek, annyira kimondhatatlanul kíváncsi voltam.
- Kész vagy indulni, kicsim? – kérdezte Rob kilenc körül, én meg mint akit puskából lőttek felpattantam, és nyögtem egy igent. Mindenki a reakciómon nevetett, Rob pedig megfogta a kezem, és az ajtóhoz húzott. Megköszönte a szüleinek a kocsit, majd egy sejtelmes „valamikor jövünk” kíséretében elhagytuk a házat.

Egy taxi várakozott ránk az ajtó előtt, bár nem tűnt fel, hogy valamikor hívta volna. Valami címet diktált neki, majd mosolyogva megfogta a kezem, és a további úton nem is szólalt meg. Tíz perc autóút után a sofőr leparkolt, Rob fizetett neki, és kisegített engem az autóból.
- Hol vagyunk? – néztem körbe értetlenül. A külvárosból már kijöttünk, de még teljesen a belvárosban sem voltunk.
- Öt percre London a belvárosától - felelte sejtelmesen, majd egy kapualjba húzott engem. Kíváncsian néztem a házat, majd még mindig értetlenül fordultam Rob felé.

- Van itt egy lakásom. Még a Twilight előtt vettem, de aztán úgy alakult, hogy nem töltöttem itt annyi időt, hogy szükségem legyen rá. De nem akartam eladni – húzott be a kapun, majd a lift felé lépdeltünk, és közben folytatta: - Ne lepődj meg, bútorok nincsenek, de teljesen fel van újítva. Ezt Lizzy intézte - mosolyodott el. Közben felértünk az emeletre, és a folyosó végi ajtóhoz vezetett. – Ez lenne – mutatott az ajtóra. – Ez pedig…a te kulcsod – dugta a zárba, majd kinyitotta. Még mindig nem bírtam megszólalni, csak szájtátva bementem rajta. Tényleg üres volt, leszámítva az az egy matracot a kandalló előtt, és a konyhabútort. Nem volt nagy. Egy nappali volt, egy háló, konyha és fürdőszoba, de már most imádtam. Még mindig megnémulva jártam végig, mígnem megálltam a nappaliban, az ablak előtt. Csodaszép kilátás volt, pont London belvárosának legszebb részére nézett. Csak ámultam és bámultam…

- Rob, ez meseszép – találtam meg a hangom. – A legszebb meglepetés, köszönöm – szakítottam el a tekintetem a kilátásról, és felé fordultam. Ő azonban nem reagált. Az ajtó félfának támaszkodott, lezserül, mégis valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés lett urrá rajtam. Tökéletes volt, annak láttam. Csak állt ott, és nézett, talán levegőt sem vett mióta beléptünk…
- Hé, öö..jól vagy? – Hülye kérdés tudom, de ez volt minden, amit jelen pillanatban ki bírtam nyögni, száz pillangóval a hasamban.
- Nem. – Ez volt minden, amit felelt. Oké…bár ez nem az a válasz volt, amire számítottam.
- Nem? Nem vagy jól? – A tenyerem izzadt, és az alsó ajkam is beharaptam idegesen. Mégis mi baja lehet? Pont most…

- Nem, nem vagyok – mondta, és a hangjában nem volt semmilyen érzelem. Kezdtem egyre jobban megijedni.
- Jól van – nyeltem egy nagyot. – Szeretnéd elmondani mi a baj? Miért nem vagy jól, Rob? – A lélegzése felgyorsult, miközben a szemei egyre vadabban csillogtak felém.
- Mert a fél napot azzal töltöttem, hogy csókolgatlak, és simogatlak, jól viselkedem a szüleim előtt, miközben az egyetlen vágyam az volt, hogy felvigyelek a szobámba, és megdugjalak – közölte. A lepkék a gyomromban még jobban beindultak, és majdnem elájultam a szavai hallatán. Ez nem a tőle megszokott stílus volt, bár nem mondom, hogy nem indított be…

- Hallottad? – kérdezte kissé türelmetlenül és mogorván.
- Igen – leheltem, miközben a testem még jobban bizseregni kezdett.
- Szóval, mit fogsz csinálni? – fúrta a tekintetét az enyémbe. Mit is fogok csinálni? – kérdeztem magamtól.
Egyéb gondolkodás nélkül fogtam, és hátra nyúltam, hogy lecipzárazzam a ruhám. Lassan letoltam a vállamon, majd hagytam a földre csúszni, és kiléptem belőle. Rob szemei egy pillanatra sem hagyták el a testem, miközben lerúgtam a magas sarkúm, és a bugyimtól is megszabadultam. Ott álltam előtte teljesen meztelenül, és intettem neki a mutatóujjammal, hogy jöhet.

- Vetkőzz! Most én nézlek – mondtam, ahogy egyre közeledett. Még mindig kifejezéstelen arccal hozzákezdett. Lerúgta a cipőjét, ledobta az inget magáról. A nadrágját hihetetlen lassan tolta le, én meg csak égtem, fél méterre tőle. Meg akar ölni – ez volt az egyetlen gondolatom, miközben szájtátva bámultam. Végre elmosolyodott. Újra elrévedt a tekintetem, arra a pontra, ami most keményen állt a lábai között, és egyenesen felém mutatott. Benedvesítettem a szám, a testem teljesen felforrósodott, a lábam köze szó szerint tüzelt, ha csak arra gondoltam, mit fogok csinálni. A testemre hallgattam, mert már nem bírtam tovább ott állni, miközben szemei még mindig égetve fixíroztak. Letérdeltem, mire közelebb jött, így végre a számba tudtam venni. Az ajkaim forrón ölelték körül, de még nem teljesen engedtem be. A nyelvemmel lassan végignyaltam a hegyét, mielőtt teljesen elnyeltem volna. Hallottam, ahogy sziszegve kitódul a levegő a tüdejéből, és felnéztem rá.

Csukott szemmel küzdött, hogy lélegezni tudjon, és kétségbeesetten igyekezett magát kontrollálni. A keze a fejem hátuljára simult, hogy irányítani tudja a mozgásom. Miközben még mindig csak a tetejét szopogattam, kezemmel óvatosan megszorítottam a golyóit, és közben élvezettel hallgattam a belőle kisajtolt hangokat. Aztán másik kezemmel is körbe öleltem, a számban pedig mélyebbre engedtem, és gyorsabban szoptam. Rob morogva hátravetette a fejét, a kezével pedig megragadta a hajam.
- Elég, még terveim vannak veled, mielőtt… - mondta nyögve, és próbálta elhúzni a fejem.
Vonakodva engedtem neki, de még egyszer végignyaltam őt, a tövétől a hegyéig.
- Hu, ha így nézel rám…ettől elmegyek. Jézus, csodásan nézel ki…így – lihegte.

Rávigyorogtam, még mindig előtte térdelve. Egy édes, de ugyan akkor ideges fél mosollyal a kezét nyújtotta nekem. Azt hittem most jön az a rész, hogy az agyában kötök ki, Robbal fölöttem, de ismét meglepett. A falhoz húzott, pont oda, ahol állt, mikor megérkeztünk. Gyorsan megpördült körülöttem, így a hátam került a mellkasához, megragadta a csípőm a kezeivel, és előredöntött. Egy határozott lökéssel belém csúszott, a kezeit pedig a csípőmről a melleim közé vezette, és visszahúzott magához. Újra a mellkasának feszült a hátam. A saját hátát a falnak döntötte, kissé behajlította a lábait, így én szinte az ölében ültem. Furcsa volt így, ebben az eddig számomra ismeretlen pozícióban. Kicsit úgy éreztem, nem találom a helyem, meg voltam lepve. Ezt Ő is megérezte.
- Jól vagy? – kérdezte, és a nyakam megcsiklandozta forró lehelete.
- Teljesen – ziháltam. Talán szokatlan volt, de iszonyat izgató.

- Várj – mondta, édes hangon. Az egyik kezem megfogta, és hátra húzta, hogy valamennyire a nyakába tudjak kapaszkodni. A másikat én kulcsoltam össze, az Ő melleim közt lévő kezével.
Ahogy pumpálni kezdett, nem tudtam visszatartani a belőlem kikívánkozó hangokat. Elkezdtem nyögni, és zihálni, ami minden egyes lökésénél egyre hangosabb lett. Az egyik keze kis köröket kezdett el leírni a csiklóm körül, a másikat pedig kihúzta az enyémből, és ujjai közé csípte az egyik mellbimbóm. Egy pillanatra megnémultam…
- Ne tartsd vissza magad, hallani akarom, mikor elmész – suttogta a fülembe fojtott hangon.
- Csináld amit most, és fogod – nyögtem vissza. Alig kaptam már levegőt. A keze lent, a másik a mellemen…tényleg közel voltam.

Rob szája a nyakamon megint csak olaj volt a tűzre, ahogy nedves ajkai kényeztették a bőröm, aztán a vállamba harapott. Egy hangos sikoly tört fel belőlem, ahogy erősebben megnyomta legjobban lüktető pontom, és a mellembe markolt. Nekem itt volt végem.
- Hmm – nyalta végig a nyakam, miközben én remegve omlottam össze. Utoljára nyomott egy csókot a fülem mögé, és felállított az öléből.
- Mi a baj? – kérdeztem összezavarodva, igazából azt sem nagyon tudtam hol vagyok az átéltek után.
- Semmi, csak most én jövök – mosolyodott el, miközben a hátam a falnak nyomta. A térdeivel szétnyitotta a lábaim, és visszacsúszott belém. A lábaim automatikusan a dereka köré kulcsoltam. Szorosan hozzátapadtam, a karjaim a nyaka köré kulcsolódtak, miközben heves mozgásával folyamatosan a falnak nyomott.

Feladtam. Egy karommal továbbra is erősen kapaszkodtam a vállába, míg a másikat felvezettem a fejem mellett a falra, hogy jobban tudjam tartani magam, kemény lökéseivel szemben.
- Rob – nyögtem, és a fejem lihegve a vállába temettem, ahogy még jobban felgyorsult. Én ismét közel voltam…
- Közel vagyok – morogta. Felemeltem a fejem a válláról, és a fülcimpáját a számba vettem, haraptam és szopogattam. A lökései eszeveszettek voltak, és éreztem, hogy megrándul kicsit. Tudtam, hogy Ő is révbe ér. A nevemet kiáltotta közben, a feje pedig hátrahajlott, csodás látványt nyújtott. Én is újra elmentem, vele együtt. Többször megremegett, a pumpálása pedig teljesen lelassult, éppen, hogy csak meg-meg mozdult a csípője. Teljesen a falnak szorította remegő testem, és zihálva a nyakam csókolgatta.

- Jobban vagy? – kérdeztem, mikor már meg tudtam szólalni. Rám emelte kielégüléstől csillogó szemeit, és elmosolyodott.
- Sokkal. Te?
- Oh, igen – vigyorogtam rá, és hagytam, hogy visszaállítson a lábaimra. Még mindig kicsit remegtek, de valahogy eltántorogtam a matracra. Sóhajtva végigdőltem rajta, majd a karomra támaszkodtam, hogy lássam. Ő is engem nézett, áthatóan.
- Rob, ez…nem tudom leírni, milyen volt – nyögtem ki nagy nehezen.
- Tudom. Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem ez az eddigi legjobb volt – mondta kissé félénken.
- Igen, nekem is – sóhajtottam, és közelebb húzódtam hozzá, hogy megcsókoljam.

Egyértelműen a legjobb volt, azt hiszem, szeretem, mikor ilyen mértékben Ő irányít. Most tűnt csak fel, hogy a matracon két párna is van, meg takaró. Rob észrevette, hogy azt nézem, és megszólalt.
- Tegnap este hoztuk ide, Tommal – magyarázta. – Ha máshoz nem is, az alváshoz szükségünk lehet rá – kacsintott.
- Na igen - nyomtam el egy ásítást, ha már így szóba hozta az alvást. A fejem a mellkasára hajtottam, és csak hallgattam egyenletes lélegzését. Pedig egy ilyen csodás élmény után nem voltam benne biztos, hogy aludni is tudok.

Ez van...

Biztos feltűnt nektek,hogy nem tettem fejezetet,de úgy érzem tisztességesnek ha jelzem is. Két Napja készülök feltenni,de nem megy. Nincs erőm átnézni, mire este eljutok odáig,hogy ne a tanulás miatt üljek a gép elé. Most is csak telefonról írok,ma már csak ennyire telik... Szombaton ha törik,ha szakad felteszem az új részt,ezt meg ígérem! Tényleg sajnálom,de a ZH-k fontosabbak,és lehet majd számítani még ilyenekre,mert a vizsgaidőszak csak ez után következik! Addig is puszi mindenkinek,szeretlek titeket. <3

Díjak!*.*

Nagyon köszönöm a díjakat, nektek. Név szerint: Bella, Viky, Dóri. (L)

Mivel mind a háromnak ugyan azok a szabályai (nagyjából legalábbisXD), ezért csak egyszer írom le az a hét dolgot, és csak egyszer adom tovább, mert lusta vagyok!:D

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek ( ne felejtsd el linkelni a blogjukat) !
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Na, akkor lássuk:

1. Van egy gyönyörű szép Westie kutyám, akit annyira imádok, hogy elmondani nem tudom! A legédesebb kis dög a világon. <3

2. Főiskolára járok, és azt tanulom, amit mindig is szerettem volna. Erre nagyon büszke vagyok. Már alig várom, hogy megkapjam a diplomám, és dolgozni kezdhessek vele!

3. A barátaim szerint, mindig az arcomra van írva, amit gondolok. Szívás...:D

4. Elsőre ítélek, ami nem a legjobb tulajdonságom.

5. Lusta dög vagyok!

6. Imádok bulizni.

7. Táska, és cipő mániás vagyok. És ha már nem hordom sincs szívem megválni tőlük, ezért is van nekik három szekrényük.:D

És ennyi lenne. Ha valaki még kíváncsi valamire, tudja, hol talál! ;)

És akiknek tovább adnám(L)(válasszátok ki azt a képek közül, amelyik tetszik, mert rátok bármelyik igaz!!):

1. Brianna (http://youremylittlesecret.blogspot.com/)

2. Iccsine (http://iccsineerobsten.blogspot.com/)

3. Nikky és Lilluci (http://nikky-lilluci.blogspot.com/)

4. llejja (http://robsten-secondchances.blogspot.com/)

5. Kristen (http://rob-andkristen.blogspot.com/)

6. Szypu (http://szypu.blogspot.com/)

7. Nikimaci (http://nikcimaci.blogspot.com/)

29. fejezet: Tökéletes éjszaka

Nekem egyetlen kérdés kúszott a fejembe: Miért nem érdemlünk ennyit? Csak fél órával később érkezett volna az a valaki… akinek a kilétére a következő másodpercben fény is derült.
- Hahó! Merre vagytok? – kiabálta, majd beljebb jött, és észrevett minket. Mi még mindig lefagyva álltunk a lépcsőn. – Hát itt. Hova készültök? – kérdezte Lizzy, és végigmért minket. Az eddig izgatott arcunkon már csak lemondás tükröződött, ehhez mérten is felet Rob.
- Mi csak… mindegy – sóhajtotta.

- Nos, én azért jöttem, hogy elvigyem Kristent. – Erre mind a kettőnk lélegzete elakadt, és értetlenül bámultunk rá. – Tudod, tegnap este mondtad, hogy alig hoztál ruhát. Elviszlek vásárolni – intézte most már hozzám a szavait.
- Tényleg. De most? – kérdeztem reményvesztetten, Rob pedig szorosabban kapaszkodott a kezembe.
- Persze. Na, menjünk, majd eszünk valamit útközben – intett, de én hezitáltam, amit Ő is látott rajtam. – Ugyan, tiétek az éjszaka – kacsintott. – Pár órácskát már csak kibírtok – mondta. Ki bírtunk volna éppen, de nem ez volt a lényeg. Éppen üres lett volna a ház, felszabadultan lehettünk volna együtt, erre ezt a lehetőséget is elveszik tőlünk. Rob nem szólt semmit, csak elkínzottan rám pillantott.

- Nincs menekvés, ugye? – kérdezte rá a nyilván valóra. Hiszen ha lett volna esély a nővére ellen, már rég lépett volna.
- Nincs – rázta a fejét, és magához húzott.
- Sietünk – ígértem, mire felnevetett, és közölte, hogy az lehetetlen. Nehezen, de elengedtük egymást, és engedve Lizzy kényszerének elindultunk.
Nem mondom, hogy Lizzy nem vezetett jól, de azt sem, hogy nem volt halálfélelmem még beértünk London központjába. A lassan vezetés, nem szerepelt a szótárjában.

Elsőként beültünk egy étterembe, hogy megebédeljünk. Meg is jegyeztem, hogy Clare elég csalódott lesz, hogy nem velük eszünk, de mint kiderült, Lizzy ezt is elrendezte. Értesítette őt, hogy elrabol engem, hogy az Ő szavaival éljek.
Ebéd után következett a halálom. Utáltam vásárolni, és ezt Lizzy elől sem szándékoztam eltitkolni. Kértem, hogy amennyire lehet siessünk, mire közölte, hogy így lesz, de a tökéletes darabokra fogunk törekedni.

- Nekem ez a kedvenc boltom, itt lehet a legjobb nadrágokat kapni – magyarázta, és betértünk egy üzletbe. Igaza volt, csak arról nem szólt, hogy körülbelül másfél emelet csak nadrágokkal van tele. Segített válogatni, amiből kiderült, hogy gatya terén eléggé egyezik az ízlésünk. Végül három farmerrel léptünk ki a boltból.
Ezután pólókat, pulóvereket, és két ruhát is beszereztünk. Az utóbbit nem egészen értettem minek is hozta be a próbafülkébe, de miután felvettem, és meglátta rajtam, ragaszkodott hozzá, hogy megvegyem őket.

- A végére pedig egy kis felüdülés – húzott be egy háromemeletes fehérnemű üzlet ajtaján.
- És itt merre? – fordultam felé, mert már úgy megszoktam, hogy minden boltban oda irányít, ahova érdemes menni.
- Te tudod, milyet szeret rajtad a bátyám – vont vállat, ezzel teljesen rám bízva a dolgot. Megmosolyogtam a nyilván való célzást, és elindultam valamerre.
- Leginkább semmilyet – mondtam, miközben oda léptem egy állványhoz. Erre Ő nevette el magát.
- Fekete… Jó választás – lépett mellém, és Ő is nézegetni kezdte a csipke csodákat. – Ehhez van harisnyatartó is – nyújtott egyet felém, majd még három különböző fekete garnitúrát választottunk. A próbafülke felé akart terelni, de én még korainak tartottam. Mindent be akartam vinni, ami tetszik, és csak aztán próbálni.

- Még akarok más színűt is. Meg fűzőt… - motyogtam zavartan. Úgy voltam vele, ha már egy ekkora fehérnemű boltban vagyok, több olyan darabot is veszek, amit Rob esetleg szívesen látna rajtam.
- Szuper. Örülök, hogy ezt élvezed – mosolygott mindentudóan, és nem akartam tudni, hogy közben milyen gondolatok járhatnak a fejében. A többinél is segített a választásban, és a végén innen is jól felszerelkezve távoztunk. Öt fehérnemű szett, és egy csábító fűző együttes lett a vásárlás eredménye.

- Akkor kész is vagyunk – mosolygott elégedetten, a telepakolt zacskókat szemlélve.
- Szeretnék még venni Robnak egy mobilt, kiborít, hogy nem tudom elérni – mondtam. Lizzy bólintott, és a következő sarok felé húzott, ahol egy telefonos üzlet volt. Nem akartam túl sokat szöszmötölni, egy iphone-t vettem, amilyen volt neki, mert tudtam, hogy ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Míg Lizzy nézegette a többi telefont, mondván, hogy Ő is újat akar, én átmentem a már előzőleg kiszemelt üzletbe, ahol Robnak csináltatok egy meglepetést, karácsonyra…

Végre hazafelé tartottunk, már hét óra is elmúlt, mikor Lizzy kirakott a ház előtt. Kicsit furcsálltam, hogy nem parkolt le, és várta, hogy én kiszálljak.
- Te nem jössz? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, én a barátomnál alszom. Tegnap kicsit összevesztünk, és most valami óriási békítésre készül. Pasik – forgatta a szemét.
- Akkor jó szórakozást – mosolyogtam, és kiszálltam a kocsiból.
- Nektek is – szólt utánam. Hát, nekünk tuti nem lesz olyan önfeledt – gondoltam elkeseredetten, hiszen a szülők is itthon tartózkodnak.

Hulla fáradtan léptem be az ajtón, és meglepett ami ott várt. Néma csend volt. Az első gondolatom az volt, hogy Rob szülei biztos lefeküdtek, de aztán eszembe jutott, hogy fél nyolckor csak nem.
- Megjöttem – szóltam félénken, hogy mégse ijesszek meg senkit.
- A konyhában vagyok – jött a felelet Robtól. Lepakoltam a csomagokat az akasztó alá, levettem a cipőm és a kabátom, aztán elindultam a konyha felé.

Ekkor jött a követező meglepetés. Rob éppen egy tálat helyezett az asztalra, ami önmagában még nem is lett volna annyira különös, csakhogy az asztal, és a helység se éppen a megszokott módon nézett ki. A konyhapulton pár mécses égett, ahogy az asztalon is, ami meg volt terítve két személyre. A szavam is elállt, ahogy felfogtam, mi is ez. Rob mosolyogva felém fordult, ahogy beljebb léptem, és kitárta a karjait.
- Meglepetés – mondta, én pedig még mindig kissé hitetlenül lépdeltem beljebb.
- Nekem? – kérdeztem álmélkodva, ahogy felé haladtam, míg végül a karjaiba nem zárt.

- Mégis kinek?! – nevetett, és megpuszilta a fejem búbját. Én a magam részéről, egyenlőre beértem azzal, hogy az arcom a mellkasába temetem, és mint egy drogos, szívom magamba az illatát.
- Csodaszép. Köszönöm – szakadtam el a szaglászástól, hogy jobban végignézzem az asztalt. – És te… te főztél? – akadt meg a szemem a tálon is, amit az imént helyezett oda.
- Igen. Vagyis félig. A szószt a tésztára anya csinálta, de a többit én – közölte büszkén.
- Szóval főztél tésztát – nevettem el magam.

- Az egyetlen, amire képes vagyok – mosolygott Ő is. – Éhes vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Akkor gyere – engedett ki az öleléséből.
- Csak előbb még… - rántottam vissza magamhoz, és a nyakába csimpaszkodva, csókért nyújtóztam felé. Eleget tett a késéremnek, és hagyott nekem néhány percet, hogy elsőként belőle lakmározzam. Aztán kicsit eltolt magától, amit fintorogva fogadtam, de végül jól viselkedtem, és leültem a megterített asztalhoz.

- Milyen volt a vásárlás? – érdeklődött, miután mindkettőnknek szedett a tésztából. Fintorogva belekezdtem, elmeséltem neki mindent, töviről hegyire. Ő jól szórakozott azon, hogy mennyire utálattal beszélek a vásárlásról.
- Ízlett? – kérdezte, miközben elkezdte leszedni az asztalt. Segíteni akartam, de megtiltotta, mondván, hogy a mosogatógépet egyedül is be tudja pakolni.
- Nagyon – feleltem, miközben azt néztem, hogy Ő dolgozik. Így unalmas volt, egészen addig, míg fel nem fedeztem, hogy mennyire jó is ez a mosogatógép pakolás, ugyanis mikor lehajolt, tökéletes rálátásom volt a fenekére. Elég hamar végzett, majd visszaült a helyére, és csak nézett engem.

- A szüleidnek nem kéne adni? – jutott eszembe, meg az is, hogy hol is vannak? Lehet, hogy Rob felküldte Őket a szobájukba, hogy kettesben fogyasszuk a vacsorát…
- Szerintem tökéletesen elégedettek azzal a vacsorával, amit a szobaszerviz visz nekik – mondta mosolyogva.
- Tessék? – néztem rá értetlenül.
- A ma éjszakát egy ötcsillagos hotelben töltik, hogy mi kettesben lehessünk. Egyfajta elő karácsonyi ajándéknak kapták – vigyorgott. Lassan felfogtam, hogy ez mit is jelent… ránk nézve. Miénk a ház, egy egész éjszakára, csak kettőnké.

- Oh, Rob – sóhajtottam felpattanva az asztaltól, és az ölébe ültem. – Csodálatos – nyögtem a csókok között, amiket hol a nyakára, hol a szájára nyomtam. Nem maradt viszonzás nélkül, Rob is ott csókolgatott ahol éppen ért, míg végül egy hosszú, édes csókba nem feledkeztünk. Egyik kezével a pólómat kezdte sebesen feltűrni, míg a másik az asztalon matatott valamit. Egészen addig nem tudtam mit, míg egy határozott mozdulattal fel nem állt, és az asztalra nem rakott engem. Már ennyi után is érezhetően szúk volt a nadrágja, amit ebben a pozícióban tökéletesen érzékelhettem a lábaim között.

- Ne itt – suttogtam az ajkaiba.
- Itt és most akarlak – nyögte, és egyre feljebb tűre a pólóm, míg a kezével el nem érte a mellem.
- Én is, de… - befejezni már nem volt időm, mert ugyan olyan gyorsan, ahogy az előbb felrakott, most le is szedett onnan, egy hatalmas sóhaj kíséretében. A lábaimmal szorosan öleltem, miközben villámtempóban száguldott velem felfelé a lépcsőn. Közben végig éhesen faltuk egymás ajkait, azt gondoltam csak találomra halad valamerre. Aztán végre csukódott mögöttünk az ajtó, az én hátam meg a falnak csapódott. Lihegve váltunk szét egy pillanatra, Rob ellenőrizte, hogy egyben vagyok-e még, majd a két lábamra állítva ismét ostromolni kezdte az ajkaim, majd egyre lejjebb haladt.

A nyakam puszilgatása közben megszabadított a zavaró felsőmtől, és én is végre lehámoztam róla az inget, és ajkaimmal bejártam a felsőtestét. Nem voltunk éppen türelmesek, a ruhák csak úgy repültek szanaszét, a bőrünk izzott egymás érintéseitől, a csókok egyre vadabbak voltak, és néha harapásokba mentek át. Mégis tökéletesnek éreztem minden egyes pillanatot.

Nemsokára tejesen meztelenül álltunk egymás ölelésében, lihegve, zihálva, és csak bámultuk a másikat. Mosolyogva végigsimítottam Rob borostás arcán, aztán a hajába túrtam a kezemmel, és egy csókra húztam magamhoz. Ez most nem volt vad, inkább érzékien játszottak a nyelveink egymással, lassan és szerelmesen. Pillanatokkal később Rob, már a mellkasom csókolgatta, majd a melleim. Óvatosan vette a szájába először az egyiket, és nyelvével körkörösen kényeztette a mellbimbómat. Közben végig a szemembe nézett, nyilván az extázist figyelte, ami az arcomra kiült. Aztán lejjebb merészkedett, végigcsókolva a hasam.

Végül mégsem ott kötött ki, ahol számítottam rá. Helyette az egyik lábam felhúzta, és végigcsókolta a combom belső felét, a nyelve szinte sistergett tüzelő bőrömön. Végül a vállára helyezte a lábam, és a nyelve besiklott a legjobban lüktető helyre. A kezei a fenekemre markoltak, és közelebb rántott a szájához. Felnyögtem, ahogy végigsimított rajtam, majd egy pillanatra belém is fúrta a nyelvét. Tényleg csak egy pillanatra, ugyanis a következő másodpercben ismét előttem állt. Értetlenül kapkodtam a levegőt, hiszen éppen hogy csak ízelítőt kaphattam a paradicsomból. Már éppen azon voltam, hogy szégyenszemre könyörögni kezdek, hogy ugyan guggoljon vissza elém, és folytassa, amit elkezdett a lábaim között, de a következő tette meggyőzött róla, hogy más tervei vannak.

Végigsimított a karomon, és összekulcsolta a kezeinket, hogy az ágyhoz vezessen. Engedelmesen végigfeküdtem rajta, Ő pedig fölém helyezkedett. Megcirógatta a combjaim, és a térdeimnél fogva széttárta őket, hogy teljesen közéjük tudjon feküdni. Még gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, ahogy duzzadó vágya pont oda meredt, ahol a legjobban vágytam rá. Valójában nem bántam, ha nem kínozzuk egymást tovább, hiszen az egyetlen dolog, amire most ténylegesen vágytam, az az volt, hogy végre érezzem, magamban.
Mosolyogva végigsimított az arcomon, majd egy csókért hajolt az ajkaimra, aztán a szemembe nézett, és közben lassan belém csúszott.

- Oh te jó éhg… - nyögtem, vagy sikítottam, ezt nem tudtam eldönteni, miközben végigkarmoltam a hátát. Rob is elnyomott egy morgást, miközben a szemkontaktus egy pillanatra sem szakítottuk meg. Mosolyogva mozdított a csípőjén egyet, mire az előzőhöz hasonlót produkáltam. Aztán még egy picit, míg végül elkezdett rendesen mozogni. Többször szinte teljesen kicsúszott belőlem, majd tövig belém temetkezett. Mindezt lassan, nagyon lassan. Az összes együttlétünk tökéletes volt, de talán ennyire még sosem szólt számunkra a dolog a szerelemről. Minden mozdulatától szó szerint kirázott a hideg, néha csak tátogtam, mint egy hal, hang sem jött ki a torkomon. A karjaival a fejem mellett támaszkodott, az arcom, és a hajam simogatta, aztán az egyik kezét a mellemre szorította. Miközben masszírozta, egyre gyorsabban kezdett mozogni.

- Kris… ez túl jó…már nem bírom sokáig – nyögte. Ez nem lepett meg, én magam is így voltam ezzel. Ennyi külön töltött idő után az lett volna a furcsa, ha ennél tovább bírjuk.
- Nem…nem bahj. Én sem – feleltem zihálva, és felvettem a ritmust. A körmeim egyre mélyebben vájtam a bőrébe, ahogy közeledtem a cél felé.
- Robh – sikítottam, ahogy a remegés átvette a testemben az uralmat, minden kis rejtett izmom összehúzódott, ezzel Robra is kimérve a végső ütést. Ő is az én nevem morogta abban a pillanatban, és végig a szembe nézett. Élvezettel figyelte az arcom, és én is ezt tettem, miközben még mindig piciket mozgott bennem, hogy ameddig csak tudjuk, húzzuk a pillanatot.

Percekkel később már mellette feküdtem az ágyon, a hasamon, pihegve, még mindig a történtek hatása alatt. Ő is ábrándozva nyúlt el a franciaágyon, egyik kezével lustán a hátam cirógatva. A tökéletes pillanatok visszaidézése véget becsuktam a szeme, és ábrándozni kezdtem.
- Kristen? – suttogta, és a keze is megállt a hátamon.
- Hmm? – nyitottam ki a szemem mosolyogva, és minden figyelmem ráfordítottam.
- Szeretlek – búgta selymes hangján, a legszebb szót, ami csak elhagyhatta azt a tökéletes szájat.
- Én is szeretlek – feleltem, és a mellkasára húzódtam, hogy egy csókkal is a tudtára adjam, hogy Ő mindennél fontosabb.

Még mindig kissé nyirkos hajam, ami az arcomba tapadt, a hátam mögé söpörte, hogy semmi ne állhasson az ajkaink útjába. Nyelvünk tökéletes táncát járta, én pedig még jobban hozzá préseltem magam, szinte belé akartam bújni. Ő is segítette azzal, hogy az egyik lábam áthúzta a csípőjén, így oldalról végre teljesen neki simultam. Nem csak az volt egyértelmű, hogy mennyire szeret, hanem egy másik dolog is feltűnt, ezért mosolyogva húztam hátrébb a fejem, és kissé lejjebb merészkedett a tekintetem, na meg az eddig mellkasát simogató kezem is.
- Helló, újra – húztam végig a kezem kis Robon, aki idő közben újra akcióba lendült volna. Az ajkai elnyíltak, hogy egy kósza sóhajt kiengedjen közülük, a szemei pedig lecsukódtak. Annyira szép volt, túl tökéletes.

- Ez jó… – hümmögte, ahogy a kezem továbbra is izgatta.
- Élvezed? – húztam végig a nyelvem a nyakán, hogy a fülébe suttogjak. Erre nyögött valami igennek hangzót. A következő tettem jobban fogja – gondoltam magamban, és az ajkaimmal elindultam egyre lejjebb, végighaladva a mellkasán. Ő viszont a szándékaimmal ellentétesen cselekedett, és még mielőtt elértem volna a végcélt, maga fölé rántott.
- Hé, te kis türelmetlen – méltatlankodtam, persze csak viccből. – A legjobb részt kihagyod?!
- Nem. A legjobb rész most jön – közölte, mialatt megragadta a csípőm, és egy határozott mozdulattal magára emelte.

Mind a ketten felnyögtünk, és ahogy a kellemes, bizsergető érzés átjárta a testem, mozogni kezdtem rajta. Lassan emelkedtem fel és le, amivel láttam, hogy a végletekig kínzom az alattam nyögő Robot. De én csak vigyorogva – közben persze szintén nyögve -, kényelmesen ringattam a csípőm. Robnál az verte ki a biztosítékot, mikor a kezeimet a mellemre vezettem, és a szemébe nézve, kéjesen felnyögve megmarkoltam őket. Egy pillanattal később a kezeim már nem voltak ott, ellenben az Ő ajakaival. Így, hogy felült nekem is egyszerűbb dolgom volt, mert a vállába kapaszkodva könnyebben nyomtam fel magam, és mivel már sem őt, sem magamat nem akartam kínozni, gyorsabb ritmusra váltottam. Innen már nem is volt megállás, míg megint mind a ketten kihevülten nem feküdtünk egymás karjaiban.
Egy biztos, elég intenzív ünnepeknek nézünk elébe…

28. fejezet: Szerencse

Hoztam nektek a következőt. Remélem tetszeni fog, mert eléggé elhúztam a megírását…:)
De van egy jó hírem is. Nem kínozlak meg titeket…majd megértitek.
Jó olvasást. Puszi, Lady


A legrosszabb az egészben a tudatlanság volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi van Vele. Abban teljesen biztos voltam, hogy mégis jobban jártam így, hogy Londonba jöttem, mert ha Párizsban maradok, a tudatlanság őrjít meg. Tom megígérte, hogy amint megtud valamit, ír egy sms-t, és amint leszállok, elolvashatom. Ezzel csak egy probléma volt. Az én szuper okos telefonom nem talált egyetlen számára megfelelő hálózatot sem, így ugyan olyan tudatlanul álltam a csomagom várva, mint egy órával ezelőtt. Idegesen doboltam a lábammal, minden egyes perc kínszenvedés volt, míg megérkezett a bőrönd is.

Arról már nem is beszélek, hogy a mindig taxiktól hemzsegő reptéren, most egy kocsi volt, azt is elvitte egy öreg pár. Ott álltam telefon nélkül, így még hívni sem tudtam kocsit… Már kezdtem feladni, az idegeim romokban voltam, ahogy én magam is. A mellettem lévő üvegben elborzasztó látvány fogadott, ami történetesen én voltam, a tükörképem. Újra könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, mikor megcsillant egy reménysugár. A felhajtóra egy taxi gördült be, én pedig rohanni kezdtem felé, idő közben azért imádkozva, hogy szabad legyen. Akcióhőst megszégyenítő módon téptem fel az ajtót, szegény sofőr meg is ijedt tőlem egy pillanatra, de ezzel se kedvem, se időm nem volt foglalkozni. Mázlim volt, elvitt a korházig. Sikerült rávennem, hogy fogadjon el dollárt, mert kézpénzben csak az volt nálam. Nem volt nehéz dolgom, sok borravalót ígértem neki, ha most az egyszer kivételt tesz.

Valójában már nem is néztem, mennyit hagyok ott neki, mert az autóból kipattanva odavágtam neki az ülésre a pénzt, és amennyire a csomagokkal tudtam, ismét rohanni kezdtem.
A recepción egy nem túl készséges nő fogadott, és hitetlenül méregetett, mikor Robert Pattinsont kerestem. Közölte, hogy nem adhatja ki a kórterem számát.

- Kérem – vettem könyörgőre, de csak a fejét rázta.
- Sajnálom, csak hozzátartozóknak adhatok ki információt – ismételte.
- De én a ba… menyasszonya vagyok, értse már meg! – Egyre jobban kétségbe voltam esve.
- Miért nem ezzel kezdte?! 430- as szoba, a harmadikon – mondta erre. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és egy gyors köszönömöt odavetve a lifthez rohantam. Az a nyavalya is felfoghatatlanul lassúnak tűnt, talán a lépcsőn gyorsabban felértem volna. Ahogy pittyent az emeletet jelző csengő, kivágódtam az ajtón, majdnem fel is löktem egy nőt, de most nem tudott érdekelni a morgolódása. A folyosón sem éppen végig sétáltam, közben pedig idegesen lestem a szobák számát. A 430-as szoba ajtaja csukva volt, kopogással sem vesződve nyitottam be rajta.

Meglepett arcok hadával találtam szemben magam, de én csak egyetlen egyet akartam látni. Meg is leltem, az egyetlen ágyon feküdt, ami a teremben volt, és legalább olyan meglepetten nézett rám, mint a többiek. És élt. Két lépéssel szeltem át az ajtó, és az ágya közti távolságot, hogy a nyakába boruljak.
- Rob! – sóhajtottam, miközben még mindig önkívületi állapotban csókoltam hol az arcát, hol a nyakát, ahol éppen értem. Aztán eszembe jutott, hogy talán most éppen fájdalmat okozok neki, ezért erőt vettem magamon, és elengedtem. – Jól vagy? – jött az első kérdés. Fél percig néma csendben csak bámult rám, én pedig aggódva vizsgáltam. Nem látszott rajta semmi sérülés.

- Igen. És te? Nem nézel ki túl jól – simított végig most Ő aggódva az arcomon.
- Én nem – nevetem fel idegesen. – Azt hittem…szóval…nagyon megijedtem – öleltem meg újra, aztán megint eszembe jutott, hogy talán nem kéne. – Fáj valamid?
- Kicsit a derekam – mutatott az oldalára. – De nem vészes – rázta a fejét. – Viszont, mit is keresel itt?
- Ezt most komolyan kérdezed? – érdeklődtem döbbenten. – Elütött egy kocsi, gondoltad, hogy majd otthon ülök? – osztottam ki idegesen.

- Sajnálom. Nem tudtalak hívni, a telefonom atomjaira esett szét. Anyuék meg nemrég értek ide, most végeztek minden vizsgálattal – számolt be. Eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyunk, és talán illene köszönni a szüleinek is, amit a nagy hévben el is felejtettem. Hátra fordultam, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében köszöntöttem őket is. Clare odajött hozzám, és meg is ölelt.
- Elárulod végre, hogy mit mondtak az orvosok? – fordultam ismét Rob felé, számon kérően és türelmetlenül.
- Azt hitték agyrázkódásom van, mert a fejem eléggé beütöttem, de nem. Csak az oldalamon van az a zúzódás, és néhány egyéb karcolás máshol – mondta. – Ma akár haza is mehetnék…

- De nem megy! – vágott közbe Clare szigorúan. – Kicsit trehányan mesélte el a dolgokat. Valójában az ütéstől keletkezett egy kis rög az agyában, ezért ma estére bent ajánlatos maradnia, hogy szemmel tartsák. Ha minden jól megy ez holnapra fel is szívódik, és nem lesz semmi baj. De itt kell maradnia, hogy szemmel tartsák – vázolta a valódi helyzetet az anyukája. Kérdően Robra néztem, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nem akartalak idegesíteni… még jobban – tette hozzá magyarázatként.
- Azzal, hogy elhallgatod mi van, nem segítesz – morogtam.

- Anyu, nem szeretnétek inni egy kávét? – nézet el mellettem Rob, elég jelentőségteljes pillantást váltva az anyukájával.
- De. Úgyis fáradt vagyok – mosolyodott el, majd a férjét kézen fogva kiballagtak.
- Legalább elértem, hogy ide gyere. Már megérte – vigyorodott el Rob, viszont én vele ellentétben ezt nem tartottam ilyen viccesnek.
- Te nem vagy normális. Nagyobb bajod is lehetett volna, ez nem játék – róttam meg.
- Lehetett volna, de szerencsém volt. Valójában éppen hogy csak meglökött a kocsi, mert nem ment gyorsan, és le tudott fékezni. Én voltam a hülye, nem volt zebra, és nem néztem rendesen körül – mesélte el a teljes történetet.
- Igazad van, a lényeg, hogy nincs komoly bajod – sóhajtottam megadóan.

- Tessék? Tényleg nem vitatkozol? Tényleg nagyon meg lehettél ijedve – nevetett fel, és közelebb húzott magához.
- El sem hiszed mennyire – helyeseltem, és még vissza sem szóltam a szurkálódására.
- Ez azért csak jelent valamit… - fúrta a tekintetét az enyémbe, nem kevés reménnyel a szemében. Kérdően ránéztem, mintha nem érteném mire céloz, aztán megszántam.
- Mondjuk azt, hogy beláttam az élet túl rövid ahhoz, hogy hezitáljunk? – kérdeztem mosolyogva.
- Például – bólintott helyeslően.
- Mikor ide felé jöttem, és nem tudtam, mi van veled, elképzeltem, hogy esetleg… elveszítelek. Ez a gondolat rémes volt, az életem nélküled semmi nem lenne – lábadt könnybe a szemem, a gyötrelmes órák emlékére.

- Gyere ide – helyezkedett úgy az ágyon, hogy mellé tudjak kucorodni, és átölelt. – Annyira hiányoztál, és köszönöm, hogy itt vagy. Ez mindennél többet jelent – fúrta fejét a hajamba, majd lágy puszikkal hintette be az arcom.
- Akkor…Kezdjük elölről? – néztem fel rá most én reménykedve. A mosoly, amit kaptam tőle mindenre válasz volt, de végül ki is mondta.
- Mindenképpen. Erre várok már mióta – nevetett, és kissé lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ez volt az első csókunk mióta ideértem, de nem kevésbé izgató, mint az összes többi, amit valaha váltottunk. Folytattuk is volna, még jó sokáig, de az ajtón hallatszó halk kopogás szétrebbentett bennünket.

- Bocsánat – jöttek be a szülei, én pedig valami illedelmesebb pozíció felvételén igyekezve, fel szerettem volna ülni, de Rob ezt nem hagyta, csak kicsit eligazított maga mellett.
- Már nem volt több kávé a büfében – mosolyodott el Rob apukája, ahogy végignézett a párosunkon. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, Rob pedig csak nevetett.
- Valójában azért jöttünk vissza, mert lassan indulnánk. Hamarosan vége a látogatási időnek – mondta Clare.
- Nekem is mennem kéne, még szállodát is találnom kell – kaptam fel a fejem, hiszen erre eddig nem is gondoltam.
- Eszedbe ne jusson! Természetesen hozzánk jössz. Csak meg akartam kérdezni, hogy most velünk jössz, vagy később jönnél utánunk. – Clare ellentmondást nem tűrő hangja, nem engedett visszakozást, én azért mégis megpróbáltam.

- Nem szeretnék zavarni, és láttam is a közelben egy szállodát…
- Kicsim, a fiam barátnője… – kezdte, majd megerősítést várva ránk nézett – ha a pozíciónk nem lett volna elég egyértelmű -. Robbal egyszerre bólintottunk, mire mosolyogva folytatta. – nem fog egy hotelban aludni – rázta a fejét.
- Köszönöm – adtam be a derekam végül. – Maradjak még? – fordultam Rob felé, hogy megtudjam, Ő mit szeretne.
- Elég fáradt vagy, menj és aludd ki magad – simított végig az arcomon.
- De ha szeretnéd…
- Szerintem én is hamar elalszom – vágott közbe, mert pontosan tudta, hogy egy szavába kerül, és akár egész éjszaka itt ülök mellette.
- Nem szívesen hagylak itt – keltem fel az ágyról, és visszahajoltam hozzá, hogy még egy utolsó csókot váltsunk.

- Én is jobban örülnék, ha itt aludnál velem. Kétségkívül jobb éjszakánk lenne – súgta az utolsó mondatot a fülembe, amibe kicsit bele is pirultam. Majd hangosan folytatta: - De ezt sajnos nem lehet – fintorgott.
- Én legalább a te ágyadban aludhatok – csillant fel a szemem, majd lehajoltam hozzá, hogy megkapjam a búcsúcsókom.
- Szervusz, kisfiam – jött Clare, és megölelte, majd Richard is. Közben fél kézzel Rob, még mindig az én kezem fogta. – Holnap délelőtt jövünk érted – indultak kifelé. Én még egy utolsó gyors puszit nyomtam a szájára, majd követtem őket.

Clare a kocsiban folyamatosan szóval tartott. Kérdezgetett magamról, aztán arról mit szeretnék vacsorázni ma. Kicsit megkönnyebbültem mikor haza értünk, és egyben az állam is leesett. London egyik külvárosába érkeztünk, ami a tipikus angol családi idill hangulatát idézte meg. Egy pár percnyi bámészkodás után, gyorsan velük is megosztottam a csodálatom. Alighogy beléptünk az ajtón, a már ismerős Lizzybe botlottunk.
- Hogy lehet az, hogy elfelejtettetek szólni arról, hogy az öcsém elütötte egy kocsi? – tromfolta le a szüleit idegesen. Mint kiderült Tom hívta Őt, hogy nem tud bejönni a kórházba, mert azt hitte Lizzy is ott van. A szülei elnézést kértek, és magyarázták neki, hogy azt sem tudták hol áll a fejük. Miután elmeséltek neki mindent, Lizzy kicsit lenyugodott, és mi is végre beljebb kerülhettünk az előszobából.
- Ne haragudj, Kris – nézett ekkor rám. – Örülök, hogy itt vagy – mondta mosolyogva, és megölelt.

Ezután Clare minden áron meg akart végre etetni engem, így a konyhában kötöttünk ki. Nagyon finom steaket kaptam, olyannyira, hogy még repetáztam is, pedig nem éreztem magam éhesnek. Vacsora után elkértem Lizzy telefonját, hogy végre Jerryéket is értesítsem, mert ugye eddig nem tudtam, hiszen az enyém még mindig nem találta magát. Ők is eléggé izgultak, de sikerült őket megnyugtatnom.
Lizzy és Clare éppen az asztalnál beszélgettek, mikor visszamentem konyhába.

Megköszöntem Lizzynek a telefont, és leültem hozzájuk. Nem igazán tudtam koncentrálni, mert annak ellenére, hogy tudtam, Rob jó helyen van, még mindig ideges voltam. Fel akartam hívni, hogy tudjam tényleg minden rendben, de mivel a telefonja is tönkre ment, ez lehetetlen volt.
- Most már nyugodj meg szívem, minden rendben – fogta le Clare kedvesen mosolyogva az asztalon doboló kezem, amit tulajdon képen észre sem vettem, hogy idegesen jár.
- Bocsánat – mondtam, és eldugtam a kezem, hogy ne érezzek kényszert a folytatásra.
- Nem kell bocsánatot kérned, én megértelek – felelte, és elém tolt egy pohár teát. – Ez megnyugtat. – Bele is kortyoltam gyorsan, de a megnyugvás még messze volt.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte hirtelen Lizzy, mire majdnem félre is nyeltem. Letettem a poharat, és kínosan elmosolyodva válaszoltam neki.

- Ez elég bonyolult – kezdtem. – Tulajdonképpen szeptemberen jöttünk össze, de tartottunk egy hosszabb szünetet… mostanáig. – Nem fejtettem ki jobban, de nem is kérdezték az okát.
- Mikor először láttalak titeket együtt, New Yorkban, én már akkor tudtam, hogy idő kérdése és együtt lesztek – mosolyodott el Lizzy. – Ne kérdezd… – vágott közbe, mert már nyitottam a szám. – csak tudtam. Rob úgy viselkedett, ahogy nem szokott. Úgy nézett rád, hogy… és olyan dolgokat fogadott el tőled, amit ha más mond, kiborul. Akkor még megtartottam magamnak, de most már bevallhatom – kacsintott.
- Akkor már mindenki tudta… rajtunk kívül persze – makogtam zavartan.
- Jobb később, mint soha – vont vállat erre. – Amúgy meddig maradsz? Az ünnepekre is, ugye? – kérdezte. Jóval előrébb járt, mint én. Én eddig ilyeneken nem is gondolkodtam.
- Az szuper lenne! – vidult fel Clare. – Lizzy, és a barátja is itt lesznek, olyan jó lenne, ha te is maradnál, Robbal.

- Ezen még nem gondolkoztam. A szüleim nem tudom, mit szólnának, és még Robbal sem tértünk ki erre – mondtam.
- Rob olyan boldog lenne – mosolyodott el. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy valójában én is ezt szeretném. Semmi kedvem holnap hazamenni. De ha haza akarok érni az ünnepekre, holnap mennem kell, de én vele akarok maradni. Valójában semmi nincs is, ami visszatarthatna.
- Szerintem nem lesz akadálya. És köszönöm a meghívást – mondtam neki.
- Ez természetes, hiszen családtag vagy – ölelt meg. – Én azt hiszem, megyek aludni. Jó éjt lányok. – Lizzyvel ketten maradtunk. Mióta megjöttem, még egy cigit sem szívtam el, ezért megkértem Lizzyt, hogy kísérjen ki. Egy kis bort is hozott, ezért kicsit elhúzódott az az egy szál cigi, és vagy egy órát beszélgettünk még.

Aztán megmutatta Rob szobáját, és a fürdőt is, ahova be is zárkóztam, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek.
Rob szobájába iszonyúan kellemes érzés volt bemenni, hiszen ott éreztem az illatát mindenen. Az elalvással sem volt bajom, hiszen az ágynemű is őrizte az illatát, ráadásul még egy pólót is elcsentem tőle, hogy a hatás tökéletes legyen. Az volt.

Egészen reggelig aludtam egyhuzamban, akkor is csak a csörömpölésre ébredtem fel.
- Oh, jó reggelt – köszönt kedvesen Clare, mikor összeszedtem magam, és lementem a konyhába. – Hogy aludtál?
- Remekül – feleltem. Elém rakta a reggelit, majd mondta, hogy telefontál Rob, minden rendben, és délben elhagyhatja a kórházat. Azonnal gyorsabban kezdtem enni a reggelit, mert már fél tizenegy volt.
- Sietnem is kell az ebéddel – mondta.

- Ha gondolod, elmegyek egyedül érte, és akkor lesz időd – ajánlottam fel. Közben befejeztem a reggelit is, gyorsan elpakoltam magam után.
- Rendben, az jó lenne. Elviszed a kocsit? – kérdezte.
- Inkább taxival mennék, nem biztos, hogy Londonban akarok vezetni. – Erre mind a ketten nevetni kezdtünk. Gyorsan összeszedtem magam, hogy időben érjek be érte. Szerencsére nem is volt gond, és az arca, mikor meglátott, mindent megért.

- Hiányoztál – húzott egyből magához, és jó pár percig nem is engedett távolabb, hogy egy rendes adag csókot kisajtoljon belőlem.
- Te is nekem – nyögtem ki, mikor szóhoz jutottam.
- Nem akarom, hogy haza menj – mondta aztán szomorkásan.
- Akkor nem megyek! – vágtam rá, Robtól pedig kaptam egy meglepett pillantást. – Anyukád már mondta tegnap, hogy maradjak. És ha te is ezt akarod…
- Most viccelsz? Persze, hogy ezt! Imádlak – kaptam egy újabb csókot, mielőtt tényleg elindultunk volna. Aláírta a papírokat a recepción, majd taxiba szálltunk, hogy végre haza érjünk.

Rob megkérte a taxist, hogy az utca végén lévő kis bódénál rakjon ki minket, mert cigit szeretett volna venni, és onnan már csak pár perc séta volt a házukig. Kézen fogva indultunk el hozzájuk.
- Készen állsz egy gyors menetre, ebéd előtt? – szólalt meg hírtelen, és ha azonnal nem is fogtam volna fel mire gondol, a kacsintása meggyőzött róla.
- Attól függ hol – húztam az agyát.
- Egy bokorban? – nézett mellénk vigyorogva, majd komolyra váltott. – A szobámban, természetesen.
- Esélytelen, hogy szexeljek veled, miközben a szüleid a nappaliban ücsörögnek. Csak mondom – ráztam meg a fejem, mire egyszerre lemondóan és kétségbeesetten sóhajtott fel. Én pedig vigyorogtam a bajszom alatt, hiszen én is pontosan tudtam, hogy nem bírjuk majd ki…

Idő közben megérkeztünk. Belépve lesegítette a kabátom, majd a nappaliba mentünk.
- Kérsz valamit? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, hogy hozzon magának vizet.
- Nem köszi – szóltam utána. Megnézegettem a nappali kandallóján lévő fotókat, olyan hihetetlenül cuki kisgyerek volt, hogy el sem hiszem.
- Anya és apa elmentek a boltba. Egy ideig nem jönnek vissza… - jött be, és vigyorogva egy cetlit lóbált a kezében.
- Oh.
- Szóval mi a véleményed a szexről, ha a szüleim nincsenek itthon? – érdeklődött.
- Rob, csak erre az egyre tudsz gondolni? – bokszoltam vállon, pedig nekem is voltak hasonló gondolataim.

- Nos, vannak szükségleteim, Kristen – nevetett fel. - És elég régen nem lettek kielégítve – jött közelebb.
- Ismerős… - sóhajtottam színpadiasan, miközben elkapta a derekam, és magához húzott.
- Végig játszottál, te boszorka – harapott a nyakamba.
- Kell egy kis izgalom – nevettem.
- Adok neked izgalmat, ha arra vágysz – mondta, és rácsapott a fenekemre.
- Jaj, fogd már be, és vigyél a szobádba – utasítottam, mire elkapta a kezem, és sebesen a lépcső felé kezdett húzni. A feléig sem jutottunk, mikor hírtelen a bejárati ajtó csapódott. Megtorpantunk, és lemondóan egymásra néztünk…