21. fejezet: Vége

Na lánykáim, meghoztam a következő részt. Sokan aggódtatok a kommentekben, hogy nem beszéltek. Nem tudom, honnan szedtétek, hogy nem is fognak…:D
Lenne itt még egy dolog, mielőtt olvasni hagylak titeket. Már egy ideje könyörögtök Rob szemszögért, sokan írtátok, hogy örülnétek neki. Nos, én ezt most megadhatom nektek, a következő akár lehet az is! De ehhez nektek is tenni kéne egy kicsit.:P Nyugi, semmi komoly, csak az én kíváncsiságomat elégítenétek ki vele. Mivel mindig elég sokan bejelölitek a részek után a kis vélemény rublikákat, érdekelne, hogy hányan is olvastok rendszeresen. Szóval az ajánlatom. Ha jövő hét péntekre lesz 130 rendszeres olvasó feliratkozva, akkor kaptok egy Rob szemszöget. Na? Kíváncsian várom az eredményt! ;)
Puszi, Lady


- Mondjad, szívem – szólt bele a második csörgés után, Jerry.
- Nyolckor indul a gépem Los Angelesbe, ki tudsz jönni elém? – hadartam, egy pillanatra elnyelve a könnyeim.
- Mi? Persze, de… valami baj van? – kérdezte rögtön.
- Majd elmesélem. Ott találkozunk – zártam rövidre a témát, majd kinyomtam a telefont. Nem volt kedvem belemenni a részletekbe, Ő pedig elég jól ismer, hogy ha azt mondom, majd elmesélem, tudja, most nem kéne zaklatnia a dologgal.

Összeszedtem a cuccokat a fürdőből is, majd bedobtam a táskába. Alig bírtam összecsukni a bőröndöt, de végül sikerrel jártam. Szomorúan néztem a bevetetlen ágyra, ahol tegnap este még boldogan simultunk össze Robbal. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett, és azonnal átvette a szomorúságom helyét a düh. Ekkor kopogtak. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de nem is érdelelt. Csomagjaimmal a kezemben indultam az ajtó felé, gondoltam elküldöm, aki jött, én pedig mehetek is a reptérre. Feltárva az ajtót, azonban meglepetést ért. És nem csak engem…

- Kristen, te… Megtudhatom, hova készülsz? – kérdezte az ajtóban értetlenül ácsorgó Rob, a csomagjaim láttán.
- Fogalmad sincs, igaz? – kérdeztem feszülten, kissé ironikusan.
- Nem, nincs. Megmagyaráznád? – lépett be mellettem, és becsukta az ajtót.
- Nem hiszem, hogy bármilyen magyarázattal is szolgálnom kéne neked. Most pedig engedj, lekésem a gépet – nyúltam az ajtó felé.
- Leszarom! – tette kezét az ajtóra. - Addig innen nem mozdulsz, míg el nem magyarázod, hogy mégis mi ütött beléd – jelentette ki elszántan. Egy lemondó sóhaj hagyta el a számat, majd felé fordultam.

- Te és Nina, az ütött belém – morogtam.
- Mi? De…Kris, mondtam, hogy már csak idő kérdése, és tudom, hogy láttad a csókot, de hidd el, nem olyan. Ha akarod, most azonnal szakítok vele…
- Rob! – kiabáltam rá, mire végre befogta. – Nem az a nyavalyás csók a bajom, hanem, hogy megdugtad – vágtam a képébe, mire csak egy meglepett szempárral találtam szemben magam.
- Mi van? – kérdezte értetlenül. Nyilván azt hitte, hogy nem fogom megtudni…
- Nina, ma elújságolta nekem, hogy milyen hatékonyan terelted el a figyelmét tegnap este, mielőtt az én ágyam melegítetted volna fel – vágtam a fejéhez a vádakat, miközben a könnyeim is újra utat törek maguknak.

- Semmi nem történt köztünk, nem is értem, hogy adhatsz a szavára – mondta erre rögtön, és megbántottan a szemembe bámult. Hihetetlen, még én érezzem magam rosszul.
- Miért ne adnék? Ez csak a végső bizonyíték arra, hogy miért nem akartál szakítani vele. Nyilván nem tudsz választani köztünk, csak azt nem értem, mire volt jó ez az egész színjáték. Egyszerűbb lett volna, ha az igazat mondod – folytattam, remegő hangon.
- Te nem vagy normális, Kristen! – csapott az ajtóra haragjában. – Hogy fordulhat meg egyáltalán ilyesmi a fejedben? – kérdezte döbbenten.

- Nem fogok bocsánatot kérni, én nem csaltalak meg – szipogtam. – Oh, persze, hiszen te sem. Hivatalosan Ő a barátnőd, én csak a szeretőd vagyok, azoknak meg ugyebár kuss van.
- Nem csaltalak meg! Nem feküdtem le vele, nem tudom, miért állítja ezt – emelte fel a hangját.
- Miért állítaná, ha nem lenne igaz? – kérdeztem sóhajtva.
- Miért nem bízol bennem? – kérdezett vissza erre, válasz helyett.
- Miért kéne? Soha semmilyen biztosítékot nem adtál, csak elvártad tőlem, hogy vállaljam ezt az undorító színjátékot – kiabáltam ismét.
- Miről beszélsz? – kérdezte feszülten.

- Például arról, hogy hányszor mondtad, hogy szeretsz? – néztem rá szomorúan. – Ez az. Soha! – motyogtam, és megint sírni kezdtem.
- Kristen – lépett közelebb.
- Ne érj hozzám! – figyelmeztettem.
- Szeretlek. Azt hittem ez elég egyértelmű – simított végig az arcomon, de el akartam lökni a kezét. Nem hagyta, sőt a másik kezét is az arcomra rakta, és kényszerített, hogy ránézzek.
- Engedj el – utasítottam, de nem figyelt rám.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta, és az arcával egyre jobban közelített felém. Nem tudtam elhúzódni, túl erősen tartott, ezért a csók elől sem tudtam menekülni. Ajkai óvatosan az enyémre tapadtak, és nem törődve az összeszorított számmal, kitartóan puszilgatta. Egy idő után feladtam, úgy gondoltam egy búcsúcsók még belefér. És akartam is. Elnyíltak ajkaim, Ő pedig győzelemittasan szorított magához. Néhány másodpercig csókoltuk egymást, majd elhúzódtam tőle.
- Ez nem változtat semmin – suttogtam, és ellépve tőle a csomagomért nyúltam.

- Kérlek, ne tedd ezt! Miért nem hiszel nekem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Jobb lesz, ha ezt itt és most lezárjuk. Nem működik, ez egyértelmű – léptem az ajtóhoz.
- Működhetne, ha akarnád, de nem akarod – vágta a fejemhez idegesen, talán afféle utolsó próbálkozásként. De nem jött be, mert nem kezdtem tiltakozni, csak kinyitottam az ajtót.
- Viszlát, Rob. – A válaszát meg sem várva csuktam be magam mögött az ajtót, majd sietősen a lifthez indultam.
Türelmetlenül nyomogattam a gombot, mire végre megérkezett. És nem csak a lift. Rob szalad utánam, de addigra már beléptem a kis kabinba, várva, hogy az ajtó csukódjon.

- Kérlek – suttogta a lift előtt állva, de én oldalra fordítottam a fejem, hogy ne is lássam. A lift becsukódott, én pedig ismét a könnyeimmel küszködtem. Feleslegesen, ugyanis miután a taxi ajtaja becsukódott mögöttem, már nem is akartam visszatartani. A sofőr többször is rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de csak bólintottam.
Mire a reptérre értünk, teljesen meggyőztem magam, hogy a lehető legjobban cselekedtem. Mindenki így tett volna a helyemben. És időben távoztam. Ugyanis, ha még tovább győzköd, talán beadom a derekam, és elnézem neki a „botlást”.

Éppen csak hogy elértem a gépet. Az út lassan telt, én pedig vagy egy órát ültem a mosdóba, és sírtam. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Elfelejteni Robot, vagyis kiszeretni belőle, az egyenlő a lehetetlennel.
Gyűlöltem a percet, amikor beleszerettem, vagyis inkább azt, mikor ez tudatosult bennem. Nem csak szeretőként fog hiányozni, hanem barátként is. Ha akkor nem jövök rá, hogy beleszerettem, még most is a barátomnak tudhatnám. Mellettem lenne, láthatnám, hallhatnám a hangját. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy vége. Ennyi volt…

Lassan visszatántorogtam a helyemre, majd próbáltam aludni. Nem jött be, és a könnyeim sem akartak apadni, ezért inkább az ablakon kifelé bámulva pityeregtem. Szerencsére nem ült mellettem senki, így titkolnom sem kellett a sírást.
Mire Los Angelesbe érkeztünk, valamennyire sikerült lehiggadnom, és a napszemüvegem felvéve a csomagjaimért indultam, aztán kifelé.
Jerry, a kijáratnál nézelődött fezülten, engem keresve. Mikor meglátott sem lett nyugodtabb.

- Nyugtass meg, hogy csak halaszthatatlan dolgod van itthon, azért vagy itt – nyúlt az egyik csomagomért, mikor meglátott. Nem feleltem, csak levettem a napszemüvegem, és ránéztem. – Basszus. Rémesen nézel ki, Kris – fintorgott.
- Kösz – nyögtem.
- Gyere, majd a kocsiban megbeszéljük – indult el kifelé, én pedig követtem. Miután beültünk a kocsiba, behajtotta az ígéretét. – Mesélj – mondta.
- Lefeküdt Ninával… - kezdtem bele, majd előadtam neki a történetet, néhány helyen kicsit megakadva az újra feltörő sírásom miatt.

- Nem hiszem, hogy megtette – reagált a történetre.
- Leszarom – feleltem erre.
- Nem kincsem, nézed máshogy. Ismerjük Robot, tudjuk, hogy szeret téged – itt kételkedően ránéztem, én még mindig nem hittem ebben igazán. -, és nem kockáztatná, hogy elveszítsen – magyarázta.
- Nézd Jerry, én már semmit sem tudok, és nem is akarok erről tárgyalni. Elmeséltem neked, de szeretném, ha nem foglalkoznál ezzel tovább. Most felejteni akarok. Szóval leszel szíves leszállni a témáról – néztem rá szigorúan.

- Ha úgy látom, hogy nincs szükséged egy seggberúgásra, ami egész Vancouverig repít, akkor békén hagylak. De ha szenvedni fogsz, én esküszöm felraklak a következő járatra – jelentette ki. Hümmögve elküldtem melegebb éghajlatra, meg közöltem vele, hogy ne szóljon a dolgaimba, de kinevetett.
Mire hazaértem, már ideges is voltam, mert tudtam, hogy Jerry rajtam fogja tartani a szemét. Szerencse, hogy anyáék éppen nem tartózkodtak itthon, és egy hétig nem is várhatóak. Mondjuk, Ők nem is tudnak semmit az egész Rob dologról, vagyis csak annyit, hogy egy barátom.

A szobámban kötöttem ki, és három napig nem is mozdultam otthonról. Egésznap sírtam, csak arra az időre szedtem össze magam, míg Jerry leellenőrizte telefonon, milyen állapotban vagyok. Szerencsére ideje nem volt átjönni, az ma esedékes.
Viszont nem aggódtam emiatt. Ma úgy ébredtem, hogy jól vagyok. Nem támadt sírhatnékom, egyszerűen nem gondoltam Robra. Lehet, hogy az segített tudat alatt, hogy szem előtt tartottam, Jerrynek mit kell látnia, milyen állapotban vagyok.

Emellett, három nap alatt kissé átértékelődtek bennem a dolgok. Arra jutottam, hogy ezt elcsesztük. Rob, és én is hibásak vagyunk. Egy kapcsolatnak nem így kell kezdődnie, hiszen ez, a példa is mutatja, hogy nem fog működni. Az is eszembe jutott, hogy hagynunk kellett volna. Mikor úgy érezte egy ideig még Nina mellett kell lennie, nekem el kellett volna jönnöm, és nem beleegyezni egy ilyen kapcsolatba. Aztán, ha Ők lezártak a dolgaik, mi elkezdhettük volna építeni a saját kapcsolatunkat. Hiba, hiba hátán…Végül arra jutottam, hogy ennek így kellett lennie, talán nem is vagyunk összevalók, ezért nem jött össze. Ezzel pedig beláttam, hogy meg kell próbálnom túllépni rajta.

Nem voltam boldog, de már annyira magam alatt sem voltam, ezt pedig Jerry is észrevette, mikor megérkezett. Egy ideig figyelt, semmiségekről beszélgettünk, de egy idő után nem bírta tovább.
- Most nekem próbálod beadni, hogy jól vagy, vagy tényleg így is érzed? – kérdezte kételkedve, mialatt az arcomat fürkészte, hogy esélyem se legyen hazudni.
- Jól vagyok – vontam vállat egykedvűen. – Nem mondom, hogy nem fáj, de nem szenvedek, és túl leszek rajta – tettem még hozzá. Úgy tűnt hitt nekem, talán, mert nem hazudtam…
Jerry, hiába látta, hogy jól vagyok, szemmel tartott, ahogy Nikki is.

Egy hónapig jártak a nyakamra minden nap. Jerry személyesen, Nikki pedig telefonon. Legjobb barátom különböző programokkal is szórakoztatott, mondhatni egy perc nyugtom sem volt tőle. Egyfelől hasznos is volt, mert nem gondoltam a nyomoromra. Ezért is viseltem jól. Rob nem keresett. Illetve az első három napon, napi húszszor próbált felhívni, de nem vettem fel. Nem akartam vele beszélni.
Egyik nap Nikki, elég érdekes kérést intézett felém.
- Még annyit akartam kérdezni, hogy eljössz-e a premierre? – kérdezte, miután hogylétem felöl érdeklődött, mint mindennap.
- Hogy hova? – akadt egy pillanatra a tüdőmben a levegő.

- A New Moon premierjére. Két hét múlva lesz. Mielőtt nemet mondasz, gondold át, nekem nagyon sokat jelentene, ha ott lennétek. Jerry már igent mondott. Kérlek, miattam gyere el. Nem hagyhatsz cserben. – Szóhoz sem jutottam, pedig már az elején igennel feleltem volna, a kezdeti sokk után. Tudtam, hogy ott lesz Rob, és több, mint egy hónap után nehéz lesz újra látni. De látni akartam, szinte fájdalmasan szükségem volt rá, hogy legalább láthassam.
- Nikki, nyugi. Ott leszek – feleltem.
- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam – tette még hozzá elgondolkodva, mintha nem is nekem mondaná.
- Nikki, túl vagyok rajta, oké? – bizonygattam neki, amit egy ideje minden telefonunk alkalmával elmondtam.

- Majd meglátjuk – jött erre a felelet, kis kihagyás után.
- Tessék? – kérdeztem meglepetten, mert eddig mintha elhitte volna, amit mondok.
- Semmi – vágta rá. – Figyelj, egy hét múlva otthon leszek. Azonnal hozzád megyek – jelentette ki. Ellenkezni kezdtem, mondván, hogy semmi szükség rá, hogy ide rohanjon, nyugodtan pihenje ki magát. Persze, meggyőzhetetlen volt.

Azt az egy hetet még végigvegetáltam valahogy, Nikki pedig ígéretéhez híven nálam kötött ki. Meg is lepődött, és belátta, hogy jól nézek ki. Mintha valami kis csalódottság is lett volna benne, de mivel nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen miért lenne az, nem is foglalkoztam vele.

Két nappal a premier előtt, Jerry és Nikki is nálam voltak este. Mióta Nikki hazajött, sokszor csináltunk közös programokat, csak mi hárman. Ma este is egy ilyen volt esedékes. Anyáék megint nem voltak itthon, ami nem igazán volt meglepő, hiszen mind a kettőjük munkája megkövetelte a sokszori utazást.
- Jerry, ha oda égeted, megetetem veled a szenet – közölte vele Nikki, miközben fölötte állt. Ő kezdte a főzést, de Jerry addig kotnyeleskedett, míg Nikkinek elege lett, és átadta neki a séf szerepét. Most pedig Ő próbálta az őrületbe kergetni.
- Nyugi husi, tudom, mit csinálok – jelentette ki Jerry, majd még egy kanál chilit beleszórt a fazékba.

- Mi a frászt csinálsz? Tudod, hogy a túl csípőstől, kiragyásodom – förmedte rá idegesen barátnőnk, és egyre aggodalmasabb tekintettel szemlélte az ételt.
- Nikki, megtennéd, hogy leülsz és hagysz végre dolgozni? – kérdezte Jerry, miután megunta Őt.
- Te hagytál? – tette fel a költői kérdést, csípőre tett kézzel, mire Jerry lemondóan ránézett. – Így van. Akkor kuss! – Vetette neki oda, és tovább figyelte mit csinál. Kezdtem unni, hogy a civakodásukat kell hallgatnom, ezért kimentettem magam a helyzetből.

- Amíg ti megölitek egymást, én hozok még egy üveg bort – pattantam le a pultról. Egy már elfogyott, és ideje volt a második üveggel is megkezdeni. – Egy cigit is elszívok, addigra rendezzétek le – szóltam nekik vissza már az ajtóból. Gondoltam egy kis nyugalom nem fog ártani.
Lementem a pincébe, egy ideig nézegettem apám készletét, de vörösbort már nem láttam egy üveggel sem. Elkaptam egy fehéret, majd a konyhába vágtattam vele, de az ajtóban megtorpantam.

- Ne idegeskedj már. Ott lesz, nem? Én elintéztem, innen már rajtad múlik minden – mondta éppen Nikki a telefonba. Talán többet is megtudhattam volna, de ekkor Jerry észrevett.
- Stew, azt hittem vöröset hozol – nézte a kezemben tartott üveget.
- Elfogyott – feleltem fintorogva. A következő percben már Nikki is telefon nélkül álldogált mellette. Mivel Jerry elterelte a figyelmem, nem tudtam Nikkire és a telefonbeszélgetésre koncentrálni.
- Kivel beszéltél? – méregettem gyanakodva.

- Mi? Jah...öhm… - kezdte idiótán vihogva, amitől még gyanúsabb lett. – Ashley hívott. Tudod van egy srác, aki bejön neki. Történetesen én ismerem, és elhívtam a premierre, mert Ash addig nyaggatott, míg el nem vállaltam a kerítő szerepét. Aztán most osztottam meg vele a jó hírt, hogy eljön. Kicsit aggódik, de megnyugtattam – hadarta el aztán gyorsan a történetet. Egy pillanatig még gyanakodva méregettem, aztán úgy döntöttem hiszek neki.
Ha rólam lenne szó, Jerryvel először kínosan összenéztek volna, aztán Nikki akadozva hazudott volna valamit, majd ismét egymásra sandítottak volna, hogy mennyire vettem be. Ez most mind kimaradt, ezért úgy döntöttem nem foglalkozom a dologgal. Inkább kibontottam a bort, és inni kezdtünk.

Egy dolog viszont aggasztani kezdett, ami nem más, mint a két nap múlva esedékes premier. Mostanáig nem jutott eszembe az este folyamán, de mivel az előbb említve lett, görcsberándult a gyomrom. Nem gondoltam át kellőképpen, mikor igent mondtam Nikki meghívására. Vagy inkább kényszerére? Nem számít, csak az, hogy feszülté váltam. Ez pedig nem lett jobb, sőt sokkal, de sokkal rosszabb lett, mikor azon a bizonyos napon felkeltem reggel…