29. fejezet: Tökéletes éjszaka

Nekem egyetlen kérdés kúszott a fejembe: Miért nem érdemlünk ennyit? Csak fél órával később érkezett volna az a valaki… akinek a kilétére a következő másodpercben fény is derült.
- Hahó! Merre vagytok? – kiabálta, majd beljebb jött, és észrevett minket. Mi még mindig lefagyva álltunk a lépcsőn. – Hát itt. Hova készültök? – kérdezte Lizzy, és végigmért minket. Az eddig izgatott arcunkon már csak lemondás tükröződött, ehhez mérten is felet Rob.
- Mi csak… mindegy – sóhajtotta.

- Nos, én azért jöttem, hogy elvigyem Kristent. – Erre mind a kettőnk lélegzete elakadt, és értetlenül bámultunk rá. – Tudod, tegnap este mondtad, hogy alig hoztál ruhát. Elviszlek vásárolni – intézte most már hozzám a szavait.
- Tényleg. De most? – kérdeztem reményvesztetten, Rob pedig szorosabban kapaszkodott a kezembe.
- Persze. Na, menjünk, majd eszünk valamit útközben – intett, de én hezitáltam, amit Ő is látott rajtam. – Ugyan, tiétek az éjszaka – kacsintott. – Pár órácskát már csak kibírtok – mondta. Ki bírtunk volna éppen, de nem ez volt a lényeg. Éppen üres lett volna a ház, felszabadultan lehettünk volna együtt, erre ezt a lehetőséget is elveszik tőlünk. Rob nem szólt semmit, csak elkínzottan rám pillantott.

- Nincs menekvés, ugye? – kérdezte rá a nyilván valóra. Hiszen ha lett volna esély a nővére ellen, már rég lépett volna.
- Nincs – rázta a fejét, és magához húzott.
- Sietünk – ígértem, mire felnevetett, és közölte, hogy az lehetetlen. Nehezen, de elengedtük egymást, és engedve Lizzy kényszerének elindultunk.
Nem mondom, hogy Lizzy nem vezetett jól, de azt sem, hogy nem volt halálfélelmem még beértünk London központjába. A lassan vezetés, nem szerepelt a szótárjában.

Elsőként beültünk egy étterembe, hogy megebédeljünk. Meg is jegyeztem, hogy Clare elég csalódott lesz, hogy nem velük eszünk, de mint kiderült, Lizzy ezt is elrendezte. Értesítette őt, hogy elrabol engem, hogy az Ő szavaival éljek.
Ebéd után következett a halálom. Utáltam vásárolni, és ezt Lizzy elől sem szándékoztam eltitkolni. Kértem, hogy amennyire lehet siessünk, mire közölte, hogy így lesz, de a tökéletes darabokra fogunk törekedni.

- Nekem ez a kedvenc boltom, itt lehet a legjobb nadrágokat kapni – magyarázta, és betértünk egy üzletbe. Igaza volt, csak arról nem szólt, hogy körülbelül másfél emelet csak nadrágokkal van tele. Segített válogatni, amiből kiderült, hogy gatya terén eléggé egyezik az ízlésünk. Végül három farmerrel léptünk ki a boltból.
Ezután pólókat, pulóvereket, és két ruhát is beszereztünk. Az utóbbit nem egészen értettem minek is hozta be a próbafülkébe, de miután felvettem, és meglátta rajtam, ragaszkodott hozzá, hogy megvegyem őket.

- A végére pedig egy kis felüdülés – húzott be egy háromemeletes fehérnemű üzlet ajtaján.
- És itt merre? – fordultam felé, mert már úgy megszoktam, hogy minden boltban oda irányít, ahova érdemes menni.
- Te tudod, milyet szeret rajtad a bátyám – vont vállat, ezzel teljesen rám bízva a dolgot. Megmosolyogtam a nyilván való célzást, és elindultam valamerre.
- Leginkább semmilyet – mondtam, miközben oda léptem egy állványhoz. Erre Ő nevette el magát.
- Fekete… Jó választás – lépett mellém, és Ő is nézegetni kezdte a csipke csodákat. – Ehhez van harisnyatartó is – nyújtott egyet felém, majd még három különböző fekete garnitúrát választottunk. A próbafülke felé akart terelni, de én még korainak tartottam. Mindent be akartam vinni, ami tetszik, és csak aztán próbálni.

- Még akarok más színűt is. Meg fűzőt… - motyogtam zavartan. Úgy voltam vele, ha már egy ekkora fehérnemű boltban vagyok, több olyan darabot is veszek, amit Rob esetleg szívesen látna rajtam.
- Szuper. Örülök, hogy ezt élvezed – mosolygott mindentudóan, és nem akartam tudni, hogy közben milyen gondolatok járhatnak a fejében. A többinél is segített a választásban, és a végén innen is jól felszerelkezve távoztunk. Öt fehérnemű szett, és egy csábító fűző együttes lett a vásárlás eredménye.

- Akkor kész is vagyunk – mosolygott elégedetten, a telepakolt zacskókat szemlélve.
- Szeretnék még venni Robnak egy mobilt, kiborít, hogy nem tudom elérni – mondtam. Lizzy bólintott, és a következő sarok felé húzott, ahol egy telefonos üzlet volt. Nem akartam túl sokat szöszmötölni, egy iphone-t vettem, amilyen volt neki, mert tudtam, hogy ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Míg Lizzy nézegette a többi telefont, mondván, hogy Ő is újat akar, én átmentem a már előzőleg kiszemelt üzletbe, ahol Robnak csináltatok egy meglepetést, karácsonyra…

Végre hazafelé tartottunk, már hét óra is elmúlt, mikor Lizzy kirakott a ház előtt. Kicsit furcsálltam, hogy nem parkolt le, és várta, hogy én kiszálljak.
- Te nem jössz? – kérdeztem meglepetten.
- Nem, én a barátomnál alszom. Tegnap kicsit összevesztünk, és most valami óriási békítésre készül. Pasik – forgatta a szemét.
- Akkor jó szórakozást – mosolyogtam, és kiszálltam a kocsiból.
- Nektek is – szólt utánam. Hát, nekünk tuti nem lesz olyan önfeledt – gondoltam elkeseredetten, hiszen a szülők is itthon tartózkodnak.

Hulla fáradtan léptem be az ajtón, és meglepett ami ott várt. Néma csend volt. Az első gondolatom az volt, hogy Rob szülei biztos lefeküdtek, de aztán eszembe jutott, hogy fél nyolckor csak nem.
- Megjöttem – szóltam félénken, hogy mégse ijesszek meg senkit.
- A konyhában vagyok – jött a felelet Robtól. Lepakoltam a csomagokat az akasztó alá, levettem a cipőm és a kabátom, aztán elindultam a konyha felé.

Ekkor jött a követező meglepetés. Rob éppen egy tálat helyezett az asztalra, ami önmagában még nem is lett volna annyira különös, csakhogy az asztal, és a helység se éppen a megszokott módon nézett ki. A konyhapulton pár mécses égett, ahogy az asztalon is, ami meg volt terítve két személyre. A szavam is elállt, ahogy felfogtam, mi is ez. Rob mosolyogva felém fordult, ahogy beljebb léptem, és kitárta a karjait.
- Meglepetés – mondta, én pedig még mindig kissé hitetlenül lépdeltem beljebb.
- Nekem? – kérdeztem álmélkodva, ahogy felé haladtam, míg végül a karjaiba nem zárt.

- Mégis kinek?! – nevetett, és megpuszilta a fejem búbját. Én a magam részéről, egyenlőre beértem azzal, hogy az arcom a mellkasába temetem, és mint egy drogos, szívom magamba az illatát.
- Csodaszép. Köszönöm – szakadtam el a szaglászástól, hogy jobban végignézzem az asztalt. – És te… te főztél? – akadt meg a szemem a tálon is, amit az imént helyezett oda.
- Igen. Vagyis félig. A szószt a tésztára anya csinálta, de a többit én – közölte büszkén.
- Szóval főztél tésztát – nevettem el magam.

- Az egyetlen, amire képes vagyok – mosolygott Ő is. – Éhes vagy? – kérdezte, mire bólintottam. – Akkor gyere – engedett ki az öleléséből.
- Csak előbb még… - rántottam vissza magamhoz, és a nyakába csimpaszkodva, csókért nyújtóztam felé. Eleget tett a késéremnek, és hagyott nekem néhány percet, hogy elsőként belőle lakmározzam. Aztán kicsit eltolt magától, amit fintorogva fogadtam, de végül jól viselkedtem, és leültem a megterített asztalhoz.

- Milyen volt a vásárlás? – érdeklődött, miután mindkettőnknek szedett a tésztából. Fintorogva belekezdtem, elmeséltem neki mindent, töviről hegyire. Ő jól szórakozott azon, hogy mennyire utálattal beszélek a vásárlásról.
- Ízlett? – kérdezte, miközben elkezdte leszedni az asztalt. Segíteni akartam, de megtiltotta, mondván, hogy a mosogatógépet egyedül is be tudja pakolni.
- Nagyon – feleltem, miközben azt néztem, hogy Ő dolgozik. Így unalmas volt, egészen addig, míg fel nem fedeztem, hogy mennyire jó is ez a mosogatógép pakolás, ugyanis mikor lehajolt, tökéletes rálátásom volt a fenekére. Elég hamar végzett, majd visszaült a helyére, és csak nézett engem.

- A szüleidnek nem kéne adni? – jutott eszembe, meg az is, hogy hol is vannak? Lehet, hogy Rob felküldte Őket a szobájukba, hogy kettesben fogyasszuk a vacsorát…
- Szerintem tökéletesen elégedettek azzal a vacsorával, amit a szobaszerviz visz nekik – mondta mosolyogva.
- Tessék? – néztem rá értetlenül.
- A ma éjszakát egy ötcsillagos hotelben töltik, hogy mi kettesben lehessünk. Egyfajta elő karácsonyi ajándéknak kapták – vigyorgott. Lassan felfogtam, hogy ez mit is jelent… ránk nézve. Miénk a ház, egy egész éjszakára, csak kettőnké.

- Oh, Rob – sóhajtottam felpattanva az asztaltól, és az ölébe ültem. – Csodálatos – nyögtem a csókok között, amiket hol a nyakára, hol a szájára nyomtam. Nem maradt viszonzás nélkül, Rob is ott csókolgatott ahol éppen ért, míg végül egy hosszú, édes csókba nem feledkeztünk. Egyik kezével a pólómat kezdte sebesen feltűrni, míg a másik az asztalon matatott valamit. Egészen addig nem tudtam mit, míg egy határozott mozdulattal fel nem állt, és az asztalra nem rakott engem. Már ennyi után is érezhetően szúk volt a nadrágja, amit ebben a pozícióban tökéletesen érzékelhettem a lábaim között.

- Ne itt – suttogtam az ajkaiba.
- Itt és most akarlak – nyögte, és egyre feljebb tűre a pólóm, míg a kezével el nem érte a mellem.
- Én is, de… - befejezni már nem volt időm, mert ugyan olyan gyorsan, ahogy az előbb felrakott, most le is szedett onnan, egy hatalmas sóhaj kíséretében. A lábaimmal szorosan öleltem, miközben villámtempóban száguldott velem felfelé a lépcsőn. Közben végig éhesen faltuk egymás ajkait, azt gondoltam csak találomra halad valamerre. Aztán végre csukódott mögöttünk az ajtó, az én hátam meg a falnak csapódott. Lihegve váltunk szét egy pillanatra, Rob ellenőrizte, hogy egyben vagyok-e még, majd a két lábamra állítva ismét ostromolni kezdte az ajkaim, majd egyre lejjebb haladt.

A nyakam puszilgatása közben megszabadított a zavaró felsőmtől, és én is végre lehámoztam róla az inget, és ajkaimmal bejártam a felsőtestét. Nem voltunk éppen türelmesek, a ruhák csak úgy repültek szanaszét, a bőrünk izzott egymás érintéseitől, a csókok egyre vadabbak voltak, és néha harapásokba mentek át. Mégis tökéletesnek éreztem minden egyes pillanatot.

Nemsokára tejesen meztelenül álltunk egymás ölelésében, lihegve, zihálva, és csak bámultuk a másikat. Mosolyogva végigsimítottam Rob borostás arcán, aztán a hajába túrtam a kezemmel, és egy csókra húztam magamhoz. Ez most nem volt vad, inkább érzékien játszottak a nyelveink egymással, lassan és szerelmesen. Pillanatokkal később Rob, már a mellkasom csókolgatta, majd a melleim. Óvatosan vette a szájába először az egyiket, és nyelvével körkörösen kényeztette a mellbimbómat. Közben végig a szemembe nézett, nyilván az extázist figyelte, ami az arcomra kiült. Aztán lejjebb merészkedett, végigcsókolva a hasam.

Végül mégsem ott kötött ki, ahol számítottam rá. Helyette az egyik lábam felhúzta, és végigcsókolta a combom belső felét, a nyelve szinte sistergett tüzelő bőrömön. Végül a vállára helyezte a lábam, és a nyelve besiklott a legjobban lüktető helyre. A kezei a fenekemre markoltak, és közelebb rántott a szájához. Felnyögtem, ahogy végigsimított rajtam, majd egy pillanatra belém is fúrta a nyelvét. Tényleg csak egy pillanatra, ugyanis a következő másodpercben ismét előttem állt. Értetlenül kapkodtam a levegőt, hiszen éppen hogy csak ízelítőt kaphattam a paradicsomból. Már éppen azon voltam, hogy szégyenszemre könyörögni kezdek, hogy ugyan guggoljon vissza elém, és folytassa, amit elkezdett a lábaim között, de a következő tette meggyőzött róla, hogy más tervei vannak.

Végigsimított a karomon, és összekulcsolta a kezeinket, hogy az ágyhoz vezessen. Engedelmesen végigfeküdtem rajta, Ő pedig fölém helyezkedett. Megcirógatta a combjaim, és a térdeimnél fogva széttárta őket, hogy teljesen közéjük tudjon feküdni. Még gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt, ahogy duzzadó vágya pont oda meredt, ahol a legjobban vágytam rá. Valójában nem bántam, ha nem kínozzuk egymást tovább, hiszen az egyetlen dolog, amire most ténylegesen vágytam, az az volt, hogy végre érezzem, magamban.
Mosolyogva végigsimított az arcomon, majd egy csókért hajolt az ajkaimra, aztán a szemembe nézett, és közben lassan belém csúszott.

- Oh te jó éhg… - nyögtem, vagy sikítottam, ezt nem tudtam eldönteni, miközben végigkarmoltam a hátát. Rob is elnyomott egy morgást, miközben a szemkontaktus egy pillanatra sem szakítottuk meg. Mosolyogva mozdított a csípőjén egyet, mire az előzőhöz hasonlót produkáltam. Aztán még egy picit, míg végül elkezdett rendesen mozogni. Többször szinte teljesen kicsúszott belőlem, majd tövig belém temetkezett. Mindezt lassan, nagyon lassan. Az összes együttlétünk tökéletes volt, de talán ennyire még sosem szólt számunkra a dolog a szerelemről. Minden mozdulatától szó szerint kirázott a hideg, néha csak tátogtam, mint egy hal, hang sem jött ki a torkomon. A karjaival a fejem mellett támaszkodott, az arcom, és a hajam simogatta, aztán az egyik kezét a mellemre szorította. Miközben masszírozta, egyre gyorsabban kezdett mozogni.

- Kris… ez túl jó…már nem bírom sokáig – nyögte. Ez nem lepett meg, én magam is így voltam ezzel. Ennyi külön töltött idő után az lett volna a furcsa, ha ennél tovább bírjuk.
- Nem…nem bahj. Én sem – feleltem zihálva, és felvettem a ritmust. A körmeim egyre mélyebben vájtam a bőrébe, ahogy közeledtem a cél felé.
- Robh – sikítottam, ahogy a remegés átvette a testemben az uralmat, minden kis rejtett izmom összehúzódott, ezzel Robra is kimérve a végső ütést. Ő is az én nevem morogta abban a pillanatban, és végig a szembe nézett. Élvezettel figyelte az arcom, és én is ezt tettem, miközben még mindig piciket mozgott bennem, hogy ameddig csak tudjuk, húzzuk a pillanatot.

Percekkel később már mellette feküdtem az ágyon, a hasamon, pihegve, még mindig a történtek hatása alatt. Ő is ábrándozva nyúlt el a franciaágyon, egyik kezével lustán a hátam cirógatva. A tökéletes pillanatok visszaidézése véget becsuktam a szeme, és ábrándozni kezdtem.
- Kristen? – suttogta, és a keze is megállt a hátamon.
- Hmm? – nyitottam ki a szemem mosolyogva, és minden figyelmem ráfordítottam.
- Szeretlek – búgta selymes hangján, a legszebb szót, ami csak elhagyhatta azt a tökéletes szájat.
- Én is szeretlek – feleltem, és a mellkasára húzódtam, hogy egy csókkal is a tudtára adjam, hogy Ő mindennél fontosabb.

Még mindig kissé nyirkos hajam, ami az arcomba tapadt, a hátam mögé söpörte, hogy semmi ne állhasson az ajkaink útjába. Nyelvünk tökéletes táncát járta, én pedig még jobban hozzá préseltem magam, szinte belé akartam bújni. Ő is segítette azzal, hogy az egyik lábam áthúzta a csípőjén, így oldalról végre teljesen neki simultam. Nem csak az volt egyértelmű, hogy mennyire szeret, hanem egy másik dolog is feltűnt, ezért mosolyogva húztam hátrébb a fejem, és kissé lejjebb merészkedett a tekintetem, na meg az eddig mellkasát simogató kezem is.
- Helló, újra – húztam végig a kezem kis Robon, aki idő közben újra akcióba lendült volna. Az ajkai elnyíltak, hogy egy kósza sóhajt kiengedjen közülük, a szemei pedig lecsukódtak. Annyira szép volt, túl tökéletes.

- Ez jó… – hümmögte, ahogy a kezem továbbra is izgatta.
- Élvezed? – húztam végig a nyelvem a nyakán, hogy a fülébe suttogjak. Erre nyögött valami igennek hangzót. A következő tettem jobban fogja – gondoltam magamban, és az ajkaimmal elindultam egyre lejjebb, végighaladva a mellkasán. Ő viszont a szándékaimmal ellentétesen cselekedett, és még mielőtt elértem volna a végcélt, maga fölé rántott.
- Hé, te kis türelmetlen – méltatlankodtam, persze csak viccből. – A legjobb részt kihagyod?!
- Nem. A legjobb rész most jön – közölte, mialatt megragadta a csípőm, és egy határozott mozdulattal magára emelte.

Mind a ketten felnyögtünk, és ahogy a kellemes, bizsergető érzés átjárta a testem, mozogni kezdtem rajta. Lassan emelkedtem fel és le, amivel láttam, hogy a végletekig kínzom az alattam nyögő Robot. De én csak vigyorogva – közben persze szintén nyögve -, kényelmesen ringattam a csípőm. Robnál az verte ki a biztosítékot, mikor a kezeimet a mellemre vezettem, és a szemébe nézve, kéjesen felnyögve megmarkoltam őket. Egy pillanattal később a kezeim már nem voltak ott, ellenben az Ő ajakaival. Így, hogy felült nekem is egyszerűbb dolgom volt, mert a vállába kapaszkodva könnyebben nyomtam fel magam, és mivel már sem őt, sem magamat nem akartam kínozni, gyorsabb ritmusra váltottam. Innen már nem is volt megállás, míg megint mind a ketten kihevülten nem feküdtünk egymás karjaiban.
Egy biztos, elég intenzív ünnepeknek nézünk elébe…

28. fejezet: Szerencse

Hoztam nektek a következőt. Remélem tetszeni fog, mert eléggé elhúztam a megírását…:)
De van egy jó hírem is. Nem kínozlak meg titeket…majd megértitek.
Jó olvasást. Puszi, Lady


A legrosszabb az egészben a tudatlanság volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi van Vele. Abban teljesen biztos voltam, hogy mégis jobban jártam így, hogy Londonba jöttem, mert ha Párizsban maradok, a tudatlanság őrjít meg. Tom megígérte, hogy amint megtud valamit, ír egy sms-t, és amint leszállok, elolvashatom. Ezzel csak egy probléma volt. Az én szuper okos telefonom nem talált egyetlen számára megfelelő hálózatot sem, így ugyan olyan tudatlanul álltam a csomagom várva, mint egy órával ezelőtt. Idegesen doboltam a lábammal, minden egyes perc kínszenvedés volt, míg megérkezett a bőrönd is.

Arról már nem is beszélek, hogy a mindig taxiktól hemzsegő reptéren, most egy kocsi volt, azt is elvitte egy öreg pár. Ott álltam telefon nélkül, így még hívni sem tudtam kocsit… Már kezdtem feladni, az idegeim romokban voltam, ahogy én magam is. A mellettem lévő üvegben elborzasztó látvány fogadott, ami történetesen én voltam, a tükörképem. Újra könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, mikor megcsillant egy reménysugár. A felhajtóra egy taxi gördült be, én pedig rohanni kezdtem felé, idő közben azért imádkozva, hogy szabad legyen. Akcióhőst megszégyenítő módon téptem fel az ajtót, szegény sofőr meg is ijedt tőlem egy pillanatra, de ezzel se kedvem, se időm nem volt foglalkozni. Mázlim volt, elvitt a korházig. Sikerült rávennem, hogy fogadjon el dollárt, mert kézpénzben csak az volt nálam. Nem volt nehéz dolgom, sok borravalót ígértem neki, ha most az egyszer kivételt tesz.

Valójában már nem is néztem, mennyit hagyok ott neki, mert az autóból kipattanva odavágtam neki az ülésre a pénzt, és amennyire a csomagokkal tudtam, ismét rohanni kezdtem.
A recepción egy nem túl készséges nő fogadott, és hitetlenül méregetett, mikor Robert Pattinsont kerestem. Közölte, hogy nem adhatja ki a kórterem számát.

- Kérem – vettem könyörgőre, de csak a fejét rázta.
- Sajnálom, csak hozzátartozóknak adhatok ki információt – ismételte.
- De én a ba… menyasszonya vagyok, értse már meg! – Egyre jobban kétségbe voltam esve.
- Miért nem ezzel kezdte?! 430- as szoba, a harmadikon – mondta erre. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és egy gyors köszönömöt odavetve a lifthez rohantam. Az a nyavalya is felfoghatatlanul lassúnak tűnt, talán a lépcsőn gyorsabban felértem volna. Ahogy pittyent az emeletet jelző csengő, kivágódtam az ajtón, majdnem fel is löktem egy nőt, de most nem tudott érdekelni a morgolódása. A folyosón sem éppen végig sétáltam, közben pedig idegesen lestem a szobák számát. A 430-as szoba ajtaja csukva volt, kopogással sem vesződve nyitottam be rajta.

Meglepett arcok hadával találtam szemben magam, de én csak egyetlen egyet akartam látni. Meg is leltem, az egyetlen ágyon feküdt, ami a teremben volt, és legalább olyan meglepetten nézett rám, mint a többiek. És élt. Két lépéssel szeltem át az ajtó, és az ágya közti távolságot, hogy a nyakába boruljak.
- Rob! – sóhajtottam, miközben még mindig önkívületi állapotban csókoltam hol az arcát, hol a nyakát, ahol éppen értem. Aztán eszembe jutott, hogy talán most éppen fájdalmat okozok neki, ezért erőt vettem magamon, és elengedtem. – Jól vagy? – jött az első kérdés. Fél percig néma csendben csak bámult rám, én pedig aggódva vizsgáltam. Nem látszott rajta semmi sérülés.

- Igen. És te? Nem nézel ki túl jól – simított végig most Ő aggódva az arcomon.
- Én nem – nevetem fel idegesen. – Azt hittem…szóval…nagyon megijedtem – öleltem meg újra, aztán megint eszembe jutott, hogy talán nem kéne. – Fáj valamid?
- Kicsit a derekam – mutatott az oldalára. – De nem vészes – rázta a fejét. – Viszont, mit is keresel itt?
- Ezt most komolyan kérdezed? – érdeklődtem döbbenten. – Elütött egy kocsi, gondoltad, hogy majd otthon ülök? – osztottam ki idegesen.

- Sajnálom. Nem tudtalak hívni, a telefonom atomjaira esett szét. Anyuék meg nemrég értek ide, most végeztek minden vizsgálattal – számolt be. Eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyunk, és talán illene köszönni a szüleinek is, amit a nagy hévben el is felejtettem. Hátra fordultam, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében köszöntöttem őket is. Clare odajött hozzám, és meg is ölelt.
- Elárulod végre, hogy mit mondtak az orvosok? – fordultam ismét Rob felé, számon kérően és türelmetlenül.
- Azt hitték agyrázkódásom van, mert a fejem eléggé beütöttem, de nem. Csak az oldalamon van az a zúzódás, és néhány egyéb karcolás máshol – mondta. – Ma akár haza is mehetnék…

- De nem megy! – vágott közbe Clare szigorúan. – Kicsit trehányan mesélte el a dolgokat. Valójában az ütéstől keletkezett egy kis rög az agyában, ezért ma estére bent ajánlatos maradnia, hogy szemmel tartsák. Ha minden jól megy ez holnapra fel is szívódik, és nem lesz semmi baj. De itt kell maradnia, hogy szemmel tartsák – vázolta a valódi helyzetet az anyukája. Kérdően Robra néztem, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nem akartalak idegesíteni… még jobban – tette hozzá magyarázatként.
- Azzal, hogy elhallgatod mi van, nem segítesz – morogtam.

- Anyu, nem szeretnétek inni egy kávét? – nézet el mellettem Rob, elég jelentőségteljes pillantást váltva az anyukájával.
- De. Úgyis fáradt vagyok – mosolyodott el, majd a férjét kézen fogva kiballagtak.
- Legalább elértem, hogy ide gyere. Már megérte – vigyorodott el Rob, viszont én vele ellentétben ezt nem tartottam ilyen viccesnek.
- Te nem vagy normális. Nagyobb bajod is lehetett volna, ez nem játék – róttam meg.
- Lehetett volna, de szerencsém volt. Valójában éppen hogy csak meglökött a kocsi, mert nem ment gyorsan, és le tudott fékezni. Én voltam a hülye, nem volt zebra, és nem néztem rendesen körül – mesélte el a teljes történetet.
- Igazad van, a lényeg, hogy nincs komoly bajod – sóhajtottam megadóan.

- Tessék? Tényleg nem vitatkozol? Tényleg nagyon meg lehettél ijedve – nevetett fel, és közelebb húzott magához.
- El sem hiszed mennyire – helyeseltem, és még vissza sem szóltam a szurkálódására.
- Ez azért csak jelent valamit… - fúrta a tekintetét az enyémbe, nem kevés reménnyel a szemében. Kérdően ránéztem, mintha nem érteném mire céloz, aztán megszántam.
- Mondjuk azt, hogy beláttam az élet túl rövid ahhoz, hogy hezitáljunk? – kérdeztem mosolyogva.
- Például – bólintott helyeslően.
- Mikor ide felé jöttem, és nem tudtam, mi van veled, elképzeltem, hogy esetleg… elveszítelek. Ez a gondolat rémes volt, az életem nélküled semmi nem lenne – lábadt könnybe a szemem, a gyötrelmes órák emlékére.

- Gyere ide – helyezkedett úgy az ágyon, hogy mellé tudjak kucorodni, és átölelt. – Annyira hiányoztál, és köszönöm, hogy itt vagy. Ez mindennél többet jelent – fúrta fejét a hajamba, majd lágy puszikkal hintette be az arcom.
- Akkor…Kezdjük elölről? – néztem fel rá most én reménykedve. A mosoly, amit kaptam tőle mindenre válasz volt, de végül ki is mondta.
- Mindenképpen. Erre várok már mióta – nevetett, és kissé lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ez volt az első csókunk mióta ideértem, de nem kevésbé izgató, mint az összes többi, amit valaha váltottunk. Folytattuk is volna, még jó sokáig, de az ajtón hallatszó halk kopogás szétrebbentett bennünket.

- Bocsánat – jöttek be a szülei, én pedig valami illedelmesebb pozíció felvételén igyekezve, fel szerettem volna ülni, de Rob ezt nem hagyta, csak kicsit eligazított maga mellett.
- Már nem volt több kávé a büfében – mosolyodott el Rob apukája, ahogy végignézett a párosunkon. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, Rob pedig csak nevetett.
- Valójában azért jöttünk vissza, mert lassan indulnánk. Hamarosan vége a látogatási időnek – mondta Clare.
- Nekem is mennem kéne, még szállodát is találnom kell – kaptam fel a fejem, hiszen erre eddig nem is gondoltam.
- Eszedbe ne jusson! Természetesen hozzánk jössz. Csak meg akartam kérdezni, hogy most velünk jössz, vagy később jönnél utánunk. – Clare ellentmondást nem tűrő hangja, nem engedett visszakozást, én azért mégis megpróbáltam.

- Nem szeretnék zavarni, és láttam is a közelben egy szállodát…
- Kicsim, a fiam barátnője… – kezdte, majd megerősítést várva ránk nézett – ha a pozíciónk nem lett volna elég egyértelmű -. Robbal egyszerre bólintottunk, mire mosolyogva folytatta. – nem fog egy hotelban aludni – rázta a fejét.
- Köszönöm – adtam be a derekam végül. – Maradjak még? – fordultam Rob felé, hogy megtudjam, Ő mit szeretne.
- Elég fáradt vagy, menj és aludd ki magad – simított végig az arcomon.
- De ha szeretnéd…
- Szerintem én is hamar elalszom – vágott közbe, mert pontosan tudta, hogy egy szavába kerül, és akár egész éjszaka itt ülök mellette.
- Nem szívesen hagylak itt – keltem fel az ágyról, és visszahajoltam hozzá, hogy még egy utolsó csókot váltsunk.

- Én is jobban örülnék, ha itt aludnál velem. Kétségkívül jobb éjszakánk lenne – súgta az utolsó mondatot a fülembe, amibe kicsit bele is pirultam. Majd hangosan folytatta: - De ezt sajnos nem lehet – fintorgott.
- Én legalább a te ágyadban aludhatok – csillant fel a szemem, majd lehajoltam hozzá, hogy megkapjam a búcsúcsókom.
- Szervusz, kisfiam – jött Clare, és megölelte, majd Richard is. Közben fél kézzel Rob, még mindig az én kezem fogta. – Holnap délelőtt jövünk érted – indultak kifelé. Én még egy utolsó gyors puszit nyomtam a szájára, majd követtem őket.

Clare a kocsiban folyamatosan szóval tartott. Kérdezgetett magamról, aztán arról mit szeretnék vacsorázni ma. Kicsit megkönnyebbültem mikor haza értünk, és egyben az állam is leesett. London egyik külvárosába érkeztünk, ami a tipikus angol családi idill hangulatát idézte meg. Egy pár percnyi bámészkodás után, gyorsan velük is megosztottam a csodálatom. Alighogy beléptünk az ajtón, a már ismerős Lizzybe botlottunk.
- Hogy lehet az, hogy elfelejtettetek szólni arról, hogy az öcsém elütötte egy kocsi? – tromfolta le a szüleit idegesen. Mint kiderült Tom hívta Őt, hogy nem tud bejönni a kórházba, mert azt hitte Lizzy is ott van. A szülei elnézést kértek, és magyarázták neki, hogy azt sem tudták hol áll a fejük. Miután elmeséltek neki mindent, Lizzy kicsit lenyugodott, és mi is végre beljebb kerülhettünk az előszobából.
- Ne haragudj, Kris – nézett ekkor rám. – Örülök, hogy itt vagy – mondta mosolyogva, és megölelt.

Ezután Clare minden áron meg akart végre etetni engem, így a konyhában kötöttünk ki. Nagyon finom steaket kaptam, olyannyira, hogy még repetáztam is, pedig nem éreztem magam éhesnek. Vacsora után elkértem Lizzy telefonját, hogy végre Jerryéket is értesítsem, mert ugye eddig nem tudtam, hiszen az enyém még mindig nem találta magát. Ők is eléggé izgultak, de sikerült őket megnyugtatnom.
Lizzy és Clare éppen az asztalnál beszélgettek, mikor visszamentem konyhába.

Megköszöntem Lizzynek a telefont, és leültem hozzájuk. Nem igazán tudtam koncentrálni, mert annak ellenére, hogy tudtam, Rob jó helyen van, még mindig ideges voltam. Fel akartam hívni, hogy tudjam tényleg minden rendben, de mivel a telefonja is tönkre ment, ez lehetetlen volt.
- Most már nyugodj meg szívem, minden rendben – fogta le Clare kedvesen mosolyogva az asztalon doboló kezem, amit tulajdon képen észre sem vettem, hogy idegesen jár.
- Bocsánat – mondtam, és eldugtam a kezem, hogy ne érezzek kényszert a folytatásra.
- Nem kell bocsánatot kérned, én megértelek – felelte, és elém tolt egy pohár teát. – Ez megnyugtat. – Bele is kortyoltam gyorsan, de a megnyugvás még messze volt.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte hirtelen Lizzy, mire majdnem félre is nyeltem. Letettem a poharat, és kínosan elmosolyodva válaszoltam neki.

- Ez elég bonyolult – kezdtem. – Tulajdonképpen szeptemberen jöttünk össze, de tartottunk egy hosszabb szünetet… mostanáig. – Nem fejtettem ki jobban, de nem is kérdezték az okát.
- Mikor először láttalak titeket együtt, New Yorkban, én már akkor tudtam, hogy idő kérdése és együtt lesztek – mosolyodott el Lizzy. – Ne kérdezd… – vágott közbe, mert már nyitottam a szám. – csak tudtam. Rob úgy viselkedett, ahogy nem szokott. Úgy nézett rád, hogy… és olyan dolgokat fogadott el tőled, amit ha más mond, kiborul. Akkor még megtartottam magamnak, de most már bevallhatom – kacsintott.
- Akkor már mindenki tudta… rajtunk kívül persze – makogtam zavartan.
- Jobb később, mint soha – vont vállat erre. – Amúgy meddig maradsz? Az ünnepekre is, ugye? – kérdezte. Jóval előrébb járt, mint én. Én eddig ilyeneken nem is gondolkodtam.
- Az szuper lenne! – vidult fel Clare. – Lizzy, és a barátja is itt lesznek, olyan jó lenne, ha te is maradnál, Robbal.

- Ezen még nem gondolkoztam. A szüleim nem tudom, mit szólnának, és még Robbal sem tértünk ki erre – mondtam.
- Rob olyan boldog lenne – mosolyodott el. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy valójában én is ezt szeretném. Semmi kedvem holnap hazamenni. De ha haza akarok érni az ünnepekre, holnap mennem kell, de én vele akarok maradni. Valójában semmi nincs is, ami visszatarthatna.
- Szerintem nem lesz akadálya. És köszönöm a meghívást – mondtam neki.
- Ez természetes, hiszen családtag vagy – ölelt meg. – Én azt hiszem, megyek aludni. Jó éjt lányok. – Lizzyvel ketten maradtunk. Mióta megjöttem, még egy cigit sem szívtam el, ezért megkértem Lizzyt, hogy kísérjen ki. Egy kis bort is hozott, ezért kicsit elhúzódott az az egy szál cigi, és vagy egy órát beszélgettünk még.

Aztán megmutatta Rob szobáját, és a fürdőt is, ahova be is zárkóztam, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek.
Rob szobájába iszonyúan kellemes érzés volt bemenni, hiszen ott éreztem az illatát mindenen. Az elalvással sem volt bajom, hiszen az ágynemű is őrizte az illatát, ráadásul még egy pólót is elcsentem tőle, hogy a hatás tökéletes legyen. Az volt.

Egészen reggelig aludtam egyhuzamban, akkor is csak a csörömpölésre ébredtem fel.
- Oh, jó reggelt – köszönt kedvesen Clare, mikor összeszedtem magam, és lementem a konyhába. – Hogy aludtál?
- Remekül – feleltem. Elém rakta a reggelit, majd mondta, hogy telefontál Rob, minden rendben, és délben elhagyhatja a kórházat. Azonnal gyorsabban kezdtem enni a reggelit, mert már fél tizenegy volt.
- Sietnem is kell az ebéddel – mondta.

- Ha gondolod, elmegyek egyedül érte, és akkor lesz időd – ajánlottam fel. Közben befejeztem a reggelit is, gyorsan elpakoltam magam után.
- Rendben, az jó lenne. Elviszed a kocsit? – kérdezte.
- Inkább taxival mennék, nem biztos, hogy Londonban akarok vezetni. – Erre mind a ketten nevetni kezdtünk. Gyorsan összeszedtem magam, hogy időben érjek be érte. Szerencsére nem is volt gond, és az arca, mikor meglátott, mindent megért.

- Hiányoztál – húzott egyből magához, és jó pár percig nem is engedett távolabb, hogy egy rendes adag csókot kisajtoljon belőlem.
- Te is nekem – nyögtem ki, mikor szóhoz jutottam.
- Nem akarom, hogy haza menj – mondta aztán szomorkásan.
- Akkor nem megyek! – vágtam rá, Robtól pedig kaptam egy meglepett pillantást. – Anyukád már mondta tegnap, hogy maradjak. És ha te is ezt akarod…
- Most viccelsz? Persze, hogy ezt! Imádlak – kaptam egy újabb csókot, mielőtt tényleg elindultunk volna. Aláírta a papírokat a recepción, majd taxiba szálltunk, hogy végre haza érjünk.

Rob megkérte a taxist, hogy az utca végén lévő kis bódénál rakjon ki minket, mert cigit szeretett volna venni, és onnan már csak pár perc séta volt a házukig. Kézen fogva indultunk el hozzájuk.
- Készen állsz egy gyors menetre, ebéd előtt? – szólalt meg hírtelen, és ha azonnal nem is fogtam volna fel mire gondol, a kacsintása meggyőzött róla.
- Attól függ hol – húztam az agyát.
- Egy bokorban? – nézett mellénk vigyorogva, majd komolyra váltott. – A szobámban, természetesen.
- Esélytelen, hogy szexeljek veled, miközben a szüleid a nappaliban ücsörögnek. Csak mondom – ráztam meg a fejem, mire egyszerre lemondóan és kétségbeesetten sóhajtott fel. Én pedig vigyorogtam a bajszom alatt, hiszen én is pontosan tudtam, hogy nem bírjuk majd ki…

Idő közben megérkeztünk. Belépve lesegítette a kabátom, majd a nappaliba mentünk.
- Kérsz valamit? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, hogy hozzon magának vizet.
- Nem köszi – szóltam utána. Megnézegettem a nappali kandallóján lévő fotókat, olyan hihetetlenül cuki kisgyerek volt, hogy el sem hiszem.
- Anya és apa elmentek a boltba. Egy ideig nem jönnek vissza… - jött be, és vigyorogva egy cetlit lóbált a kezében.
- Oh.
- Szóval mi a véleményed a szexről, ha a szüleim nincsenek itthon? – érdeklődött.
- Rob, csak erre az egyre tudsz gondolni? – bokszoltam vállon, pedig nekem is voltak hasonló gondolataim.

- Nos, vannak szükségleteim, Kristen – nevetett fel. - És elég régen nem lettek kielégítve – jött közelebb.
- Ismerős… - sóhajtottam színpadiasan, miközben elkapta a derekam, és magához húzott.
- Végig játszottál, te boszorka – harapott a nyakamba.
- Kell egy kis izgalom – nevettem.
- Adok neked izgalmat, ha arra vágysz – mondta, és rácsapott a fenekemre.
- Jaj, fogd már be, és vigyél a szobádba – utasítottam, mire elkapta a kezem, és sebesen a lépcső felé kezdett húzni. A feléig sem jutottunk, mikor hírtelen a bejárati ajtó csapódott. Megtorpantunk, és lemondóan egymásra néztünk…

27. fejezet: Baleset

Isteni álmom volt az éjjel, a főszereplője pedig nem más volt, mint Rob. Valójában csak részletekre emlékszem belőle, meg érzésekre, de azok még így is nagyon hatásosak. Szeretkeztünk, és együtt is ébredtünk. Még most is úgy éreztem, mintha itt lenne velem. Nem kétséges, hogy remek fantáziával lettem megáldva, ugyanis még mindig éreztem az illatát, ami az álmomat is intenzíven végigkísérte. És mintha valami furcsa, kemény, mégis puha dolog lenne a fejem alatt. Nyilván az ágyat éreztem annak, még mindig az álom hatása alatt lehettem. Óvatosan kinyitottam a szemem, és akkor… Ijedten pattantam ülő helyzetbe, mert nem egyedül voltam az ágyban. Rob értetlen arccal nézte a reakcióm. Az ébredésem óta rám telepedett vigyorom már nem volt sehol, inkább meglepetten szemléltem a nyilván valóan hívatlan vendéget.

- Te mit is csinálsz itt tulajdonképpen? – érdeklődtem, hogy lehulljon a lepel a titokról. Nem voltam ideges, inkább csak összezavarodott.
- Bejöttem este, hogy megnézzelek. Már aludtál, és nem bírtam megállni, hogy ne simogassalak meg – mosolyodott el. Kételkedve felhúztam az egyik szemöldököm, mert még mindig nem értettem, hogy ébredtem mellette. – Édesen elmosolyodtál, a nevem sóhajtottad, és a kezembe csimpaszkodva magad mellé húztál. Nem is eresztettél – mesélte, szemmel láthatóan elégedetten. Tehát ezért a szép álom, ami bearanyozta az éjszakám.
- Jó. Kivágtad magad – fintorogtam rá. Ő is ülő helyzetbe tornázta magát, és méregetni kezdett, kíváncsian. Megérdeklődtem, hogy mégis mi van, de a válaszától kissé meghökkentem.

- Csak azon gondolkodom, mit álmodhattál. Azt hiszem valami szépet. Elmondod? – kérdezte izgatottan.
- Mert? – kaptam rá a tekintetem rémülten. Mégis honnan szedi ezt?
- Eddig még sosem tapasztaltam, hogy beszélsz álmodban – felelte szórakozottan, ami nem szolgált éppen válaszul a kérdésemre.
- Beszéltem? – lepett meg újra. Én is úgy tudom, hogy nem szoktam.
- Hát… inkább nyögtél…párat – mondta szaggatottan. – Meg mosolyogtál, és a nevem is elhangzott párszor. – Ha eddig azt hittem szívat, most a mosoly, ami a képén szétterült meggyőzött róla, hogy igazat beszél. Mintha büszke lett volna… - Elmeséled? – kérdezte újra.
- Nem… emlékszem – helyesbítettem gyorsan. – De tuti szép volt – vontam vállat érdektelenül, mintha tényleg igazat mondanék. Persze hazudtam, mert nagyon is voltak emlékeim az álmomról.

- Legalább álmodban boldoggá tettelek – mondta egy szomorkás mosollyal. Ez ütött. Nyilván nem sajnáltatni akarja magát, csak kicsúszott a száján, amit érzett.
- Ezek szerint… - sóhajtottam végül, mert jobbat erre nem tudtam felelni.
- De nem csak ott akarlak – kapta el a karom, mert időközben már leszállni készültem az ágyról. Olyan hírtelen ragadott meg, hogy ettől mind a ketten elvesztettük az egyensúlyunk, és félig fölötte kötöttem ki. Én ijedten, Ő pedig csillogó tekintettel fúrta a szemét az enyémbe. Egy álomkép is beférkőzött a tudatomba, hasonló szituációban voltunk abban is. Ott az ajkait az enyémen éreztem, és a valóságban is ezt akartam.

Lassan kezdtem felé hajolni, de Rob türelmetlenebb volt ennél, és az álomkép pillanatokon belül valósággá vált. Éhesen faltuk egymás száját, szinte levegővétel nélkül. Kicsit feljebb nyomtam magam, majd egyik lábam átvetettem a csípőjén, és ráültem. Egy másodpercre sem szakadtam el az ajkaitól, egyik kezem a mellkasáról a hajába csúszott, a másikkal pedig a feje mellett könyököltem. Türelmetlen voltam, cseppet sem érdekelt, hogy tegnap még én akartam mindent lassan, átgondoltan művelni. Túl jó volt, és a folytatás képe csalogatóan lebegett a szemem előtt, ez pedig vörös köddel borította az elmém. A nagy hévben a szájába haraptam, csípőmet pedig még jobban az ágyékára szorítottam. A dudor, ami hozzám nyomódott a két lábam közt, a legtüzelőbb pontomon, csak olaj volt a tűzre.

Rob felnyögött, és lehúzta a pólómat. Felsőtestünk teljesen meztelenül tapadt össze ezután, és a csípőm is mozgásba lendült. Hevesen dörgöltem magam hozzá, és már éppen a kezemet is szerettem volna bevetni. Egyre lejjebb és lejjebb vezettem, de éppen a cél előtt zárta a csuklóm köré az ujjait. Értetlenkedve kinyitottam a szemem, hogy meggyőződjek róla, most tényleg visszautasított-e. A tekintetében azonban csak vágyat láttam, ami végképp összezavart.
- Te most visszautasítasz? – lihegtem.
- Nem. Vagyis igen…de nem… - dadogta, és közben úgy nézett ki, mint, aki azt sem tudja hol van. Én is hasonlóan éreztem magam. Mivel nem volt világos a mondandója, újra felé hajoltam, de elfordította a fejét.

- Oké – nyögtem csalódottan, és legördültem róla. Percekig feküdtünk egymás mellett, lihegve, és én a magam részéről értetlenül, csalódottan, de főleg megalázottan. Aztán Rob valamennyire összeszedte magát, és felkönyökölt.
- Kris… - kezdte, de közbe vágtam.
- Nem értem. Nem lefektetni akarsz már egy ideje? – kérdeztem, de valójában csak a sértettség beszélt belőlem.
- Ha már így rákérdeztél, nem! Visszakapni akarlak, de nem csak egy szexre – válaszolta kissé feszülten. Ránéztem. Mondtam is volna valamit, de mire kinyitottam a szám, már folytatta. – Tegnap megegyeztünk abban, hogy rendbe tesszük a kapcsolatunk, és nem ez a legjobb módja. Ismerlek, tudom, hogy megbánnád, korainak tartanád, és nem hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, hanem pont, hogy újra eltaszítanál. Ez lenne most a legrosszabb dolog, amit csinálhatunk – vázolta komolyan a helyzetet. Valóban jól ismert, talán jobban is, mint én magamat. Valószínűleg tényleg ez lett volna a vége, csak két perce nem voltam még abban az állapotban, hogy ezt mérlegeljem.

- Ha nem is a legrosszabb dolog… - mosolyodtam el csábosan. – De a többiben igazad van – bólintottam végül, egy sóhajtás kíséretében. Ő is megmosolyogta, nyilván a mondatom első felét.
- Gondolom az nem lep meg, hogy eszméletlenül kívánlak – húzódott közelebb, és a mellkasomba, pont a két mellem közé csókolt, majd odahajtotta a fejét. Az ujjaival finoman a hasam cirógatta közben, én pedig ismét kezdtem elveszíteni a fejem.
- Na engedj, bugyit kell cserélnem – toltam el magamtól, még néhány percnyi paradicsom után. Erre csak felnevetett, és hagyott lemászni az ágyról. Mire kijöttem a fürdőből, már nem volt a szobában, ezért a nappaliba mentem. Már menetre kész volt, amivel kicsit meglepett.
- Mikor jössz vissza? Úgy értem Londonból – érdeklődtem.
- Az ünnepek után szeretnék, még mielőtt az új filmet forgatni kezdjük. – Új film? Ezt a kérdést neki is feltettem, mire elmesélte, hogy elvállat egy új filmet, amit történetesen Londonban fognak forgatni. Szupi – gondoltam.

- Remélem ennyi idő elég lesz a gondolkodásra – tette még hozzá. Gyors fejszámolást végeztem. Ha karácsony után visszajön egy kicsit, akkor van nagyjából egy hetem gondolkodni.
- Elég – bólintottam, és lekísértem, egészen az utcára nyíló kapuig.
- Hívni foglak – mondta, mikor megsimította az arcom búcsúzásnál.
- Vári fogom – feleltem mosolyogva, és hagytam, hogy magához húzzon. Csak egy hosszabb ölelést váltottunk, majd fájó szívvel végignéztem, ahogy elhajt a kocsijával, majd visszalépdeltem a lakásba.
Ekkor került elő a két elég másnapos barátom is.

- Kávé? – kérdeztem a fejüket vizsgálgatva. Hálásan bólintottak, majd a pultra másztak. Eléggé maguk alatt voltak.
- Te miért nem vagy másnapos? – nyavalygott Nikki, a fejét vakargatva. Vállat vontam, és inkább arra koncentráltam, hogy a megmentő löttyöt minél előbb eléjük tegyem.
Szerencsére a kávé valamennyi életet vert beléjük, így pár érdekes információt is megosztottak velem, amit tegnap elfelejtettek. Jerry ugyanis hamarosan élete egyik legfontosabb eseményére hivatalos, ahova velünk szándékozik menni.
- Párizsba? – kérdeztem meghökkenve.
- Igen, esélyt kaptam, hogy a legnagyobbak előtt mutassam be a ruháim, amiket terveztem – magyarázta, amit valójában nem is kellett. Egyértelmű volt, hogy ott a helye.
- És mikor mennénk? – érdeklődtem tovább. Az sem volt kétséges, hogy vele tartok.

- Holnap után repülnénk oda. A rákövetkező napon, huszonkettedikén lenne a bemutató. Utána meg pár napot kikapcsolódhatnánk, csak mi hárman – lelkesült fel azonnal.
- Remek ötlet, Jerry. Remélem, anyám nem nagyon számít rám az ünnepi készülődésnél – fintorodtam el, mikor rájöttem, hogy ilyenkor elég sok tennivalót szokott a nyakamba varrni.
- Karácsonyra itthon vagyunk, az a lényeg. Egyszer kibírja, hogy ne ugráltasson – mondta Nikki, miközben az utolsó korty mérget is felhörpintette.
- Ja. – tette hozzá Jerry. – Amúgy Rob hol van? – nézett körbe, úgy tűnik még csak most esett le neki, hogy egyel kevesebben vagyunk.
- Mennie kellett, holnap haza utazik – feleltem. – És most jó lenne, ha ti is indulnátok, be kell ugranom anyámhoz, hogy időben szóljak neki – intéztem immár kettőjüknek az utasítást, mire fintorogva kezdték összeszedni magukat.
- Hatkor megy a repülő, Stew. Érj oda – figyelmeztetett Jerry még indulásnál.
- Megértettem – mondtam, majd egy gyors ölelés után rájuk csuktam az ajtót. Volt még dolgom a mai napon, és már így is belelógtunk a délutánba.

Rövid úton rájöttem, hogy a temérdek dolog, amit gondoltam, hogy van az igazából nincs is. Ugyan csak holnap után utazunk, de én már késő délutánra teljesen össze voltam pakolva. Az anyu látogatást holnapra halasztottam, de telefonon már értesítettem, hogy idén a készülődésben nélkülözni lesz kénytelen. Egy kis lelki fröccs után felfogta, hogy Jerrynek ez milyen fontos, és belátta, hogy mellette a helyem. Estére még jobban untam magam. Eszembe jutott, hogy Rob csak holnap utazik, talán…nem, nincs talán. Jegelni kell egy kicsit a dolgot, és ha neki nem jutok eszébe. Már tizenegy óra is volt, mire úgy döntöttem, hogy nem nézem tovább azt a dög unalmas filmet, és kikapcsolom a tv-t, hogy megpróbáljak aludni. Viszont a telefonon csipogása megállított.
„Hiányzol. Alszol már?” – jött az sms Robtól, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. A hiányzol szócskán nagyon is megakadt a szemem.
„Még nem. Merre vagy?„– pötyögtem erre. Hiszen ha a közelben van, talán átjöhetne…
„Pár haverral iszogatunk a szálloda bárjában. Te mit csinálsz?”
„Éppen lefekvéshez készülődöm.” – írtam válaszként.

„Segítenék a vetkőzésben.:P” – válaszolta.
„Már pizsamában vagyok egy ideje…de ha nem lennék.:D Amúgy meg szórakozz jól!”
„Mióta alszol pizsamában? Nem szoktál. Tudnék szórakoztatóbb elfoglaltságot…” – nem mondom, hogy nem élveztem ezt a kis sms flörtöt. Egész feldobott, sőt, már egyáltalán nem unatkoztam, hanem köröm rágva vártam a válaszokat.
„Csak veled nem aludtam abban, ha egyedül alszom, mindig van rajtam. De ha jobban érzed magad tőle, leveszem…;)” – ezután vagy öt percig nem jött válasz, már kezdtem félni, hogy túllőttem a célon, mikor mégis pityegett a telefon.

„Egyáltalán nem érzem magam jobban, így több kilométerre tőled…Inkább veszek egy hidegzuhanyt.” – kétség kívül élethű épet képzelt maga elé, én pedig kuncogni kezdtem a kanapén.
„Aztán feküdj le, holnap utazol.:) Aludj jól, Rob.” – írtam erre vissza.
„Te is!” – válaszolta még, de ekkor én már az agyban voltam, nyakig a takaró alatt. Reméltem, hogy ez a kis sms váltás Robbal, szép álmokat eredményez.

*

- Oh, Párizs – sóhajtotta széttárt karokkal Jerry, mikor kiléptünk a reptér ajtaján.
- De kibaszott hideg van, utálom Európát télen – didergett Nikki, miközben összehúzta a kabátját, nem is figyelve Jerryre, aki kétségkívül nagyon boldog volt. Nikki szavai hallatán egy undor kúszott a képére, ugyanis Ő imádta Európát, télen és nyáron is. Nem fecséreltünk több szót a dologra, inkább taxiba szálltunk, hogy a szállodába menjünk. Este volt már, a város is felvette a szokásos hangulatát. A kivilágított terek, és utcák hihetetlen romantikus érzést kölcsönöztek neki, amit a karácsonyi pompa csak felerősített.

- Pakoljatok ki, aztán elviszlek benneteket a kedvenc éttermembe – adta ki az utasítást Jerry. Ha már egy kis „kimenőt” kaptam, a fürdőt is használatba vettem, hogy kissé felfrissüljek a hosszú repülőút után. Mindez összesen egy órát vett igénybe, de Jerry már idegesen topogott a recepción. Gyalog indultunk útnak, az állítása szerint közelben lévő étteremhez. Valójában az, hogy húsz percet gyalogoltunk nem is volt olyan zavaró, hiszen a város csodálása kikapcsolta az idő és kilométer érzetemet.

Nem a kedvencem a francia konyha, de ez valóban a legjobb étterem lehetett, mert még az is ízlett, amit normális körülmények között meg sem kóstoltam volna. Remekül alakult az este, csak egy zavaró telefont kaptam. A menedzserem keresett egy elég meglepő hírrel.
- Tudom, hogy vakáción vagy, de erről tudnod kell. Diktálok egy címet, nézed meg a neten – mondta. Intettem Nikkinek, hogy adja oda a telefonját, és bepötyögtem az oldal címét. A lélegzetem is elállt a meglepettségtől, amint az érdekes képek megjelentek a szemem előtt.
- Ez…Ez hogy? – makogtam a telefonba, miközben Jerry és Nikki is mögém szegődtek, hogy lássák, mi az, ami ilyen reakciót váltott ki belőlem.

- Ha a tini bálvánnyal kavarsz, a magánélet szót ki is törölheted a szótáradból – felelte.
- Mi nem… ez most nem érdekes. Mit csinálunk? – kérdeztem.
- Természetesen semmit. Az ilyenre nem kell reagálni. Pár nap után nem lesz érdekes – válaszolta érdektelenül. Ezek szerint csak engem zavar, hogy rólam és Robról készült képekkel van tele a világháló? Sőt, még egy cuki kis történetet is kerekítettek hozzá, „Robert Pattinson ismét filmbéli partnert választott a magánéletben.” címmel. Egyrészt, mi az, hogy ismét? Ráadásul fogalmuk sincs semmiről. A képek, amiket mellékeltek a minap készültek a lakásom előtt, mikor kikísértem a kocsihoz, és elbúcsúztam tőle. Mindössze egy ölelésnyi intim pillanatot váltottunk, még csak csók sem volt. Ez a fotókon is jól látszik. Elolvastam a cikket is, amiben tudni vélik, hogy együtt vagyunk… Kész! Mondjuk, most pont nem vagyunk, de ez hol fontos?! Idegesen Nikkiéknek nyújtottam a telefont, hogy ne is lássam azt a szennyet.

- Szóval, ha Robbal akár csak jóban is vagyok, ezek a nyomomban lesznek? – tértem a lényegre. Nem mintha eddig nem követtek volna párszor, hiszen ez hozzá tartozik a filmes szakmához, de nem ilyen dolgok miatt.
- Nagyjából. Most kaptak rá a dologra, hiszen sokszor voltál egy helyen vele. Ott a közös filmetek forgatása, ott is eljártatok. Aztán elmentél Vancouverbe, ahol forgatott, a New Moon premierje, és most ez is… érdekesek letettek, ráadásul ezt bizonyítéknak veszik. – Sóhajtva elfogadtam, hogy ez van, és úgy döntöttem nem érdekel. Megköszöntem az információt a menedzseremnek, majd elbúcsúzva tőle, Nikkiékkel folytattam a diskurzust.

Végig hezitáltam, hogy Robnak beszéljek-e a dologról, végül este elküldtem neki sms-ben az érdekes információkat tartalmazó honlap címét.
„Sajnálom.” – jött a válasz percek múlva.
„Nem zavar, csak gondoltam jobb, ha látod.”- válaszoltam neki. Ezután megvitattuk, hogy tényleg nem foglalkozunk a dologgal, és inkább a napunkról beszélgettünk. Nem mondtam neki, hogy csupán egy órányi repülésre vagyok tőle, jobb, ha nem kísértem vele.

Másnap Jerry már reggel tiszta ideg volt, pedig a bemutatóra csak délben került sor. Természetesen csodálatosak voltak a ruhái, megnyert vele mindenkit magának.
- Ünnepeljünk, én azt mondom – ragadta karon Nikki, a még mindig önkívületi állapotban lévő barátunk.
- Igen, egy üveg pezsgőt ide! – nevetett Jerry, és úgy döntöttünk a szálloda bárjába tartunk. Kicsit korán volt a lerészegedéshez, de ezt ünnepelni kellett. Az első pohárnál tartottunk, mikor a telefonom megszólalt. Rob volt, ezért arrébb vonultam, hogy nyugodtan beszélhessünk.
- Mit csinálsz? – kérdezte, gondolom a háttérben halkan szóló zene ütötte meg a fülét.
- Ünnepelek – feleltem.
- Mit is? – érdeklődött tovább.

- Jerry aratott a ruháival – mosolyogtam. A vonal végén csönd lett, nyilván fogalma sem volt, miről beszélek, hiszen nem mondtam neki, hol vagyok. Részleteket akart. – Valójában tegnap óta Párizsban vagyunk, Jerry bemutatott pár ruhát – mondtam.
- És ezt miért csak most tudom meg? – rótta fel.
- Szóltam volna… ha hazaértem – nevettem fel kínosan. Nem akartam mondani, hogy semmi oka és joga felelősségre vonni, hiszen nem vagyunk egy pár, nem tartozom neki magyarázattal.
- Értem. Ugye tudod, hogy mindössze egy órára vagy tőlem – kezdte.
- Tudom – vágtam rá.

- És ha már úgy is a közelben vagy, talán meglátogathatnál – mondta ki, amitől féltem. – Bassza meg – morogta, ezzel elterelve a figyelmem.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Semmi, csak elejtettem a napszemüvegem az utca közepén és ráment egy biciklis, aki észre sem vette. Annyi az álcámnak – sóhajtotta.
- Hol vagy? – kérdeztem mosolyogva, mert közben elképzeltem a szerencsétlenkedését.
- Egy barátommal ebédeltem a városban, most megyek majd haza. – Akkor ezért a nagy zsivaj körülötte is, mert az utcán van.
- De ne terelj. Szóval, mit mondasz? – tért vissza az eredeti témához.
- Rob, ez… - kezdtem, de befejezni már nem tudtam. Egy hangos, túl hangos dudaszó szakította félbe a mondandóm, aztán egy csattanás, és…a telefon sípolt egyet, majd csönd. Egy másodpercre ledermedtem, a szívem a torkomba lüktetett, a külvilág tompa volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Mindez egy másodperc volt…Aztán jött a pánik.

- Rob! – kiabáltam a telefonba, de az süket volt. Letettem, és remegő kézzel újra hívtam…és újra…meg megint. Semmi nem történt, csak a szokásos szöveg: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.” Most már a könnyeim is eleredtek.
Visszarohantam Nikkiékhez, akiknek tíz percen keresztül próbáltam elmondani mi a bajom, de alig bírtam beszélni, közben pedig görcsösen hívogattam Robot. Viszont válasz nem volt. Olyan szinten pánikban voltam, hogy azt sem tudtam mihez kezdjek. Jerryék voltak eszüknél.
- Hívj valakit, aki hozzá tartozik – mondta Jerry.

- Tom – motyogtam. Kikerestem a telefonomból a számát, és remegve vártam, hogy felvegye. Mikor ez megtörtént nagyon össze kellett szednem magam, hogy értelmesen el tudjam mondani, mi van. Azt mondta felhívja az anyukáját, és azonnal visszahív, ha tud valamit. Ugyan csak tíz perc telt el, mire Tom visszahívott, de legalább egy órának tűnt.
- Beszéltem az anyukájával. Robot elütötte egy kocsi, most mennek be hozzá a korházba. Még nem tudnak semmit, a mentősök hívták fel. – Ahogy ezt Tom kimondta, az utolsó reménysugár is kialudt bennem, már nem tartott semmi. Zokogni kezdtem. – Kristen? Kristen, ott vagy? – Egy furcsa, inkább nyögés szerű igen hagyta el a szám, de Tom megértette. – Azt mondta, amint tudnak valamit, felhívnak. Én pedig rögtön hívlak téged – nyugtatott, de ez édes kevés volt nekem jelen esetben.

- Nem fogsz elérni, a repülőn nem lehet telefonálni. Oda megyek – sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot. Kértem, hogy mondja meg a korház nevét, ahova vitték, majd elbúcsúztam tőle. Egy óra múlva ment egy gép, amire Nikki foglalt nekem jegyet, ezért nagyon igyekeznem kellett. Mivel nem pakoltam ki igazán, csak összedobáltam azt a pár cuccot, amit mégis elővettem, és szerencsére a reptér is közel volt, ahova Ők is elkísértek. Először Londonba is velem akartak jönni, de nagy nehezen lebeszéltem Őket.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk együtt lenni tovább, és vakációzni – mondtam, mielőtt bementem volna, bár most ez érdekelt a legkevésbé.

- Édesem, ez fontosabb – öleltek meg. – Hívj, amit ott vagy, és tudod, mi van vele – kötötték a lelkemre. Megígértem, és besiettem a terminálra. Miután felszálltam a gépre, percek múlva el is indult, így már csak egy gyötrelmes órát kell kibírnom. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mi történt pontosan, és milyen súlyosan sérült. A stewardess kétszer is megkérdezte az út alatt, hogy nem kérek-e valami nyugtatót, mert annyira remegtem, és folytak a könnyeim. Csak egyetlen dolog kattogott az agyamban: Nem veszíthetem el. Szükségem van rá, Ő az életem. Ezek között a gondolatok között vártam, hogy a gép égre megkezdje a leszállást…

26. fejezet: Félelem

Csak egy dolgot mondanék. HAPPY BDAY, BABYGIRL!!!<3


Azt mondják a bátorság az egyik legnagyobb erény. Ha ez így van, egy újabb jó tulajdonságot felejtettek el nekem adni, akkor, odafönt. Nem vagyok bátor, és soha nem is voltam. Főleg egy ilyen helyzetben. Egy olyanban, ahol megint Vele kell találkoznom. Ugyan Nikkivel tegnap sokat beszélgettünk, valamennyit fel is fogtam abból, amit javasolt. Csak egy probléma van: nem vagyok képes rá. És itt hiányzik a bátorság… Szeretem Robot, még midig ugyan annyira, kicsivel sem kevésbé. Mégis félek. Mindentől.

Ismét idegesen léptem be a terembe, ahol a kis interjúk fognak készülni. Elegem volt már ebből is. Van egy közös filmünk, még ezer s egy ehhez hasonló hercehurca lesz körülötte, valahogy meg kell szoknom, hogy Robbal kell lennem.
Gyorsan kisminkeltek, miközben a kezembe nyomták az ütemtervet. Elolvastam a vázlatot, és próbáltam memorizálni. Mikor kész lettem átültettek abba a bizonyos székbe.

Néhány perc múlva a másik főszereplő is mellém ült. Most csak egy gyors, és kedvetlen „szia” hagyta el a száját. Nem is értettem. Talán feladta? Tovább próbál lépni, ahogy kértem? Pont most, mikor én próbálkoznék helyrehozni a dolgokat? Elfordultam tőle, inkább magam elé bámultam.
- Kezdhetjük – ült le velünk szemben egy kedves fiatalember, aki a kérdéseket fogja nekünk feltenni. Robbal felvettük a mosoly álcát, és kihúzva magunkat, a kamerába néztünk.
- Sziasztok – mondtuk egyszerre. – Robert Pattinson vagyok, Ő pedig mellettem Kristen Stewart – nézett rám mosolyogva, én pedig viszonoztam azt.

- Most a ti kérdéseitekre fogunk válaszolni a filmmel kapcsolatban – mondtam én is a kamerába, majd hallottuk hátulról a vezényszót, hogy a kérdező szerepében tündöklő fiú elkezdheti a faggatást.
- Az első kérdés Jana-tól jött. Azt kérdezi, mi alapján lett kiválasztva Kristen a szerepre? – Rögtön a közepébe – gondoltam, miközben Robra mosolyogtam, hogy ez az Ő kérdése.
- Nos, erre én kell, hogy válaszoljak, mert én választottam ki – nevetett. – Nagyon egyszerű, elég csak ránézni – kacsintott, miközben kínosan felnevetett. Én rezzenéstelenül mosolyogtam tovább, mintha semmi kellemetlen nem lenne ebben a helyzetben számomra. – Most komolyan. Megnéztem a kisfilmet, amit küldött. Eléggé elbénázta, de pont ez az ami megfogott. Egyszerűen természetes volt, és pont ez tette tökéletessé – mondta most már komolyan.

- Következő kérdés Petty-től. Ismeritek egymás filmjeit? Mi a kedvencetek?
- Nekem a Little Ashes a kedvencem Tőle, szerintem zseniális benne – válaszoltam elsőként én.
- Nekem meg az Into The Wild. Még pár éve láttam, már akkor is feltűnt, hogy milyen tehetséges vagy – intézte már hozzám.
- Köszi – mondtam mosolyogva.
- Nora tette fel a következő kérdést. Melyik volt a legkönnyebb jelentet a filmben számotokra, és miért?
- A szex jelenet – vágta rá Rob nevetve.

- Hazudik, valójában nagyon be volt tojva előtte – javítottam ki.
- Jó, igaz. Nem is tudom, talán…talán a vidámparkos jelenet. Az elég jó hangulatban telt, nagyon könnyen megvolt.
- Egyet értek – bólintottam.
- Jenny kérdezi: Mi a legjobb emléketek a forgatásról?
- Hmm. Az egyik nap elég fáradt voltam, és aki Rob húgát játszotta, azt hitte szomorú vagyok. Nagyon kitartóan próbált felvidítani egész végig. Olyan édesen csinálta, a végén már zsonglőr türkökkel kápráztatott el. Talán ez – mosolyogtam.

- Az én legjobb emlékem az utolsó forgatási napon történt. De had maradjon az én titkom, mi volt az – mondta félig mosolyogva, félig komolyan, majd utána felém pillantott. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam mi volt az. Valójában nekem is az volt…
Nem is nagyon bírtam már oda koncentrálni a továbbiakban, végig Rob mondatán járt az agyam. Jól esett hallani, ha nem is egyértelműen mondta ki, akkor is tudtam, hogy arra az éjszakára gondol. Akkor szeretkeztünk először, onnan indult minden.

Nagyjából egy óráig tartott az egész. Majd megvágják, és promócióként közzéteszik a kis klipeket. Érdekes volt megtudni, hogy mi az, ami igazán érdekli a rajongókat a forgatással, és velünk kapcsolatban. Ugyanis néhány személyesebb hangvételű kérdés is szerepelt a listán.
Mikor végeztünk, még nem indultam egyből haza, kimentem a hátsó udvarra elszívni egy cigit. Alighogy rágyújtottam, Rob is kijött, de éppen telefonált.

- Még nem tudom biztosan – mondta a telefonba, mikor mellém lépett. – Jaj anya, időben fogok szólni, igen… De néhány napon belül…Nem, nem kell semmit eltúlozni, és igen, eszem rendesen… Jó, majd hívlak. Én is téged, szia – nyomta ki a készüléket, majd a zsebébe csúsztatta.
- Látom anyukád aggódik érted – jegyeztem meg.
- Igen. Hazautazom az ünnepekre, és nem érti, miért nem megyek már most. Hiszen itt egyedül vagyok szerinte. Ami igaz is, a barátaim nagyobb része Londonban van – mondta, és közben rágyújtott Ő is.

- Miért nem jössz át ma vacsorázni hozzám? – kérdeztem hirtelen felindulásból, mielőtt jobban átgondoltam volna a dolgot. Robot is szemmel láthatóan megleptem, mert csodálkozva nézett végig rajtam. – Úgy értem, Jerry és Nikki is ott lesznek. Te is kedveled őket, Jerry meg egyenesen rajong érted – nevettem. – Legalább nem lennél annyira egyedül – tettem még hozzá, hogy teljesen kivágjam magam.
- Nem zavarnék? – kérdezte hezitálva.

- Dehogy. Meg kell szoknom téged, nemsokára a promóciós korút is jön – motyogtam.
- Csak ezért? – érdeklődött reménykedve. Többet gondolta a dolog mögé, és helyesen. Viszont én még mindig nem álltam teljesen készen egy esetleges újrakezdésre.
- Igen – vágtam rá, majd egy mosollyal is biztosítottam.
- Hányra?
- Mondjuk nyolcra – mondtam, majd elnyomtam a cigim. – Este találkozunk – intettem neki, és a kocsimhoz siettem.

Két nagy levegőt vettem, mielőtt indítottam volna. Úgy gondoltam Nikki büszke lesz rám. Igazam is lett. Este, mikor megérkeztek, Nikkivel madarat lehetett volna fogtani, miután elmeséltem ki jön még.
- Miből maradtam ki? – mért végig minket Jerry gyanakodva. Nikki beavatta a tegnapi beszélgetésünk részteleibe, mialatt én a vacsorával tevékenykedtem.
- Helyesen cselekszel, végre. Mégsem vagy olyan reménytelen – mondta Jerry. Igazából nekem kicsit furcsa volt, hogy Rob elfogadta a meghívást. Ellenkező esetben én nem biztos, hogy így tettem volna.

Rob, mint mindig, most is pontos volt. És legnagyobb meglepetésemre még ajándékot is hozott. Nem én engedtem be, mert éppen a főzés utolsó perceinél tartottam, ezért Nikki nyitott ajtót. Aztán Rob bejött a konyhába.
- Hoztam bort – tette le a pultra az üveget. – És neked is valamit – erre már kénytelen voltam teljesen felé fordulni, és a látványtól köpni-nyelni nem tudtam. Ugyanis egy csokor virágot húzott elő a háta mögül.

- Rob… - nyögtem, ahogy felém nyújtotta.
- Tudom, de azért csak fogadd el. Köszönöm, hogy meghívtál – mosolygott, miközben a kezembe nyomta a csokrot.
- Sosem kaptam tőled virágot, még akkor sem… - a mondat utolsó felét inkább elharaptam, de a tekintetéből jól le tudtam szűrni, hogy tudja, mire gondolok. – Kész a vacsora – mondtam gyorsan, és előszedtem a tányérokat.
- Segítek – ajánlkozott egyből Rob, ezért a kezébe nyomtam az edényeket, és az evőeszközöket.

- Ez remek – dicsértek folyamatosan a vacsora közben, én meg teljesen zavarban voltam.
- Miért titkoltad eddig, hogy ilyen jól főzöl? – kérdezte Rob, mikor már harmadszorra szedett a tésztából.
- Nem titkoltam, csak nem volt rá alkalom, hogy főzzek neked – vontam vállat. Rob egy pillanatig tűnődött a válaszomon, majd folytatta az evést.
- És a pitéjét még nem is kóstoltad. Legközelebb azt is kell sütnöd, Stew – tett még rá egy lapáttal Jerry. Bólintottam, majd végre másfelé tereltem a témát.

Ismét Rob segített leszedni az asztalt, mert a két majomnak nagyon sürgős cigizhetnékje akadta.
- Köszönöm, hogy segítettél – csuktam be a mosogató gépet, de hírtelen vissza is hátráltam, mert Rob túl közel állt hozzám.
- Én köszönöm a vacsorát. – Már teljesen a pulthoz voltam préselődve, mikor szorosan elém állt, egyik kezével a pultra támaszkodott, a másikat pedig a derekamra csúsztatta. Mindkét kezem a mellkasára nyomódott, hogy távol tartsam magamtól, vészesen közeledő ajkait.

- Mit művelsz? – suttogtam, majd hogy nem a szájába, ugyanis már csak egy centi választott el minket egymástól.
- Megcsókollak – húzta mosolyra a száját, egy pillanattal később pedig az ajkai már az enyémen voltak.
- Hé, elég – taszítottam rajta egy nagyobbat, de csak annyira volt elég, hogy a fejét elhúzta, de továbbra is a pultnak préselt. – Miért csinálod ezt?
- Mégis miért hívtál ide? Mit vársz tőlem? – kérdezte ekkor kissé idegesen.

- Azért hívtalak, amit mondtam. Nem akartam, hogy egyedül legyél – közöltem vele. Ekkor magától lépett el tőlem, és feszülten a hajába túrt.
- Nekem ez nem megy. Nem tudok úgy viselkedni, mintha soha nem lettünk volna együtt. Szeretlek Kristen, és nem tudom mit akarsz, de eszemben sincsen csak a barátodnak lenni. Nem is menne – morogta zaklatottan.
- Én…Én… - habogtam, de igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok mondani.
- Miért nem hiszel nekem? Miért nem hiszed el, hogy nem feküdtem le Ninával? – vont kérdőre.

- Tudom, hogy nem feküdtél le vele. Most már… - motyogtam a cipőm orrát bámulva.
- Tessék? – hökkent meg.
- Nikki beszélt vele, Ninával – mondtam.
- Akkor meg miért nem akarod újra kezdeni velem? – emelte fel a hangját. Ilyennek még nem láttam, kicsit meg is rémített.

- Nem tudom. Vagyis gondolkozz már. Történt egy dolog, amitől valami megszakadt köztünk. Nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk, Rob – magyaráztam neki a fél igazságot. Ugyanis nem csak emiatt hezitáltam. – Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
- Ha én képes lennék elnézni neked, hogy nem bíztál bennem, talán te is tehetnél némi erőfeszítést – vágta hozzám kíméletlenül a bizalmatlanságom.
- A körülmények…
- Tudom, tudom. A körülmények úgy álltak, hogy elhitted. De akkor is, nem tehetsz úgy, mintha miattam lenne minden – mondta.

- Ezt nem is mondom. Akkor úgy fogalmazok, hogy nekem van szükségem időre. Gondolkoznom kell. – Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünk, mert Jerry és Nikki bejöttek, félbeszakítva ezzel a beszélgetésünk.
- Kimegyünk? – kérdezte Rob. Bólintottam. Jerryék nem is kérdeztek semmit, csak mindentudó pillantást váltottak velem, és helyet foglaltak a kanapén. Most mi mentünk az erkélyre, néma csöndben gyújtottunk rá, amit végül Rob tört meg.
- Akkor hogyan tovább? – érdeklődött. Csak néztem rá, nem nagyon tudtam erre mit felelni. – Nem mondok le rólad, Kristen. Ezt felejtsd el – közölte velem higgadtan.

- Nem is akarom…azt hiszem – mosolyodtam el zavartan.
- Időt adok. Gondolkozz, vagy mit tudom én. Holnap után úgyis hazautazom – nyomta el a cigijét.
- Igen? – hökkentem meg, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.
- Igen. De mindennap felhívlak majd, legalább ilyen módon addig is tudlak ostromolni – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem vidámra, inkább beletörődött mosolyra.
- Rendben. Lassan haladunk – értettem egyet.
- Oké. Akkor most megyek – állt fel a székből, amitől hírtelen jött pánik öntött el.

- Ne! – álltam elé. – Szeretném, ha maradnál még, ez is egy kis lépés – mosolyogtam.
- És az mekkora lépés lenne, ha megcsókolnálak? –kérdezte foljtott hangon, és egyik kezét az arcomra simította, majd lassan a nyakamra.
- Rob… - kezdtem. Erre a kezei lehullottak rólam, és egy elkeseredett sóhaj hagyta el ajkait. Talán mégis kis lépésnek számítana - gondoltam. Az álla alá nyúltam – mert időközben lehajtotta a fejét-, és mikor rám nézett, elmosolyodtam. A nyelvemmel benedvesítettem az ajkaim, az Ő figyelme pedig azonnal oda összpontosult. – Egy csók – figyelmeztettem.

Szavaimra az arcán boldogság áradt szét, és újra megfogta az arcom, hogy az övéhez húzza. Lehunytam a szemeim, és vártam, hogy megkapjam azt a csókot. Sóhajtva hagytam, hogy a nyelve körbecirógassa az enyémet, aztán én is teljesen átadtam magam Neki. Kezeim a nyaka köré kulcsoltam, és még jobban a szájára tapadtam. Ő is szorosan körém fonta a karjait, testünket ezáltal teljesen összepréselte. Nem tudom meddig műveltük ezt, az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak mi számítottunk. Aztán vége lett. Rob lassan elhúzódott tőlem, vett két nagy levegőt, és hátrébb is lépett. Én meg csak álltam ott, az előbbi események hatása alatt.

- Régóta az első alkalom, hogy az engedélyeddel csókoltalak meg – jegyezte meg somolyogva, és újabb cigiért nyúlt. Erre hümmögtem valamit, de összetett dolog, aminek lenne értelme nem hagyta el a szám. Azt hiszem Rob ennyivel meg volt elégedve, tesztelhette, hogy a hatása rám, még mindig ugyan olyan. Én is elővettem még egy cigit, amit néma csöndbe burkolózva szívtam vele szemben.

Bent a két barátom belekezdett valami filmbe, természetesen egy kanapéra kucorodtak. Nyilván a terv az volt, hogy én így Robbal vagyok kénytelen egyen osztozni. Rob helyet is foglalt, én is követtem, miután kibontottam még egy bort, és behoztam.
Körülbelül a feléig néztük a filmet – idő közben Jerry újabb bort cserkészett be -, mert már azon is röhögtünk, ami nem lett volna vicces. Így inkább beszélgetni kezdtünk, bár a szavak mondatba foglalása már nem igazán ment. Persze, ez sem szabhatott határt a próbálkozásnak. Természetesen a cikis sztorik kerültek előtérbe.

- Emlékszem, mikor Nikkivel megismerkedtünk. Második este holt részegre ittuk magunkat. Még a mai napig sem tudjuk, hogy Nikki hogyan került a lugas alá, de reggel ott ébredt. Fehérneműben – meséltem nevetve az egyik legcikisebb sztorit, Nikkire nézve.
- Jó. Azért te sem panaszkodhatsz, Stew. Neked is volt egy-két alakításod. Ott van például, mikor a tizennyolcadik szülinapodon fogadtunk, és vesztettél. Bár jól teljesítetted a feladatot – kacsintott, én meg fülig vörösödtem.
- Mi volt az? – élénkült fel Rob, ahogy arcom felvette a pipacs színét.
- Nem! – néztem Nikkire szigorúan.

- Ugyan, csak nem lehet olyan gáz… - vigyorodott el Rob.
- Hidd el, nagyon is az – szólt közbe Jerry, és töltött magának még egy pohár bort.
- Szóval…
- Nikki! – kiabáltam.
- Stew átment a szomszédhoz. Bugyiban, a melleit meg a kezével takarta. Az volt a feladat, hogy mondja meg a bácsinak, aki nem mellesleg hatvan éves volt, hogy kölcsön szeretné kérni a felesége egyik melltartóját – vihogott. – A bácsi meg rácsapta az ajtót, és megfenyegette, ha visszamegy, megmondja a szüleinek. De a legjobb, hogy a bácsi tizenhét éves unokája ott csorgatta a nagyapja mögött a nyálát. – A story végén már annyira vihogott, hogy majdnem leesett a kanapéról.

- Utállak – morogtam. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Mondjuk Rob csak csendesen kuncogott.
- Én biztos nem csaptam volna rád az ajtót, ha így állítasz be hozzám – fűzte hozzá az elhangzottakhoz, Rob. Erre a reakcióm csak annyi volt, hogy hozzávágtam egy párnát. Még Jerryt is meg kellett aláznunk, ezért az Ő egyik ciki történetét is felemlegettük.
- Na jó, hulla vagyok. Megyek aludni – közöltem velük, miután kivihogtuk magunkat, Jerryn is.
- Én meg megyek haza – kelt fel Rob, de abban a pillanatban vissza is huppant. Elég labilis volt.

- Normális vagy? Ilyen állapotban gondolod, hogy engedlek vezetni? – néztem rá meghökkenve.
- Hívok taxit – mondta.
- Nem, a végén még történik valami. Nikki és Jerry a vendégszobában alszanak, úgyhogy neked marad a kanapé – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, majd elvonultam ágyneműért. Mivel nem ellenkezett nagyon, a vitát le is zártam. Miközben szedtem elő az ágyneműt, Jerry és Nikki betámogatták egymást a szobába, és bedőltek a vendégágyba.
- Jó éjt – csuktam rájuk az ajtót, és visszaindultam a nappaliba.

Nem számoltam azzal, hogy Rob máris nekivetkőzött, ezért igencsak meglepett a félmeztelen látványa, miközben éppen a nadrágot tornázta le magáról. Úgy döntöttem nem zavarom meg, ezért az ajtófélfának dőlve legeltettem rajta egy ideig a szemem. Túl kívánatos volt. A szexi, bozontos haja, és a meztelen felsőteste túl erősen hatott rám. El is szégyelltem magam, olyan voltam, mint egy utolsó kukkoló. Ezért megköszörültem a torkom, és odasétáltam mellé. Mosolyogva fordult felém, és elégedetten szemlélt, majd megszólalt.

- Kinézelődted magad, és úgy döntöttél inkább megérkezel, mielőtt észreveszlek? – kérdezte vigyorogva. Lebuktam – jött a felismerés. Vörös fejjel dadogni kezdtem.
- Nem…én nem…áh – sóhajtottam végül, és letettem az ágyneműt. – Jó éjt, Rob – motyogtam még, majd kisiettem a tűzfészekből. Egy halk kuncogást még hallottam, de inkább a lépcsőre figyeltem, mielőtt lezúgok rajta. Az első utam a fürdőbe vezetett, hogy vegyek egy hidegzuhanyt, valamivel le kellett hűtenem a bennem feléledt tüzet. Nem ment könnyen, de végül viszonylag nyugodtan kerültem a paplan alá.

Nem mondom, hogy nem okozott nehézséget, hogy Robot mindössze egy emelet választja el tőlem, és azt sem, hogy nem volt nagy a kísértés. Kiderült az is, hogy nem csak én járok ebben a cipőben…

25. fejezet: Okok

Sütött a nap. Arra ébredtem, hogy a függönyön keresztül is vakítóan tűz befelé a haló szobámba a nap. Az első gondolatom az volt, hogy fel kell szereltetnem egy redőnyt, a második pedig, hogy még vagy fél órám lett volna aludni. Ezzel szemben csak forgolódtam az ágyban, a fejem hol a párna, hol pedig a takaró alá dugtam. Végül az ébresztő előtt öt perccel kimásztam az ágyból, és a konyhába mentem kávét főzni. Nem mondanám, hogy jó kedvem volt. Sosem volt az, ha a kötelező kelés előtt, akár öt perccel is felébredek. Szerettem minden egyes percet kihasználni, imádtam aludni. Most mégis, egy ilyen nehéz nap előtt, már jóval korábban keltem.

A telefonon zenélni kezdett a konyhapulton. Idegesen kinyomtam, és újra eszembe jutott, hogy egészséges körülmények között, még csak most kelnék. Elszürcsöltem a kávém, és közben azon törtem a fejem, milyen lesz a mai nap. Egy újabb nap Robbal. Biztos voltam benne, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ezért mentő övhöz folyamodtam. Nem is akárki személyében.
- Napsugaram – szólt bele Jerry, vidáman a telefonba.
- Ne is emlegesd a napot – morogtam, közben pedig az erkélyre sétáltam. Persze felkapva a napszemüvegem is.
- Miért is? – kérdezett vissza.

- Mert arra keltem. – Meggyújtottam a cigim, és leültem az egyik erkélyen lévő székbe.
- Hmm. Az emberek többsége ennek örülne. De te mióta van olyan, mint egy normális ember? – gúnyolódott, természetesen a vicc keretei közé szorítva a dolgot.
- Valójában azért hívtalak, hogy nem érsz-e rám esetleg ma – vágtam a közepébe.
- Mindig rád érek – nevetett.
- Zseniális. Akkor elkísérhetsz a Remember Me vetítésére – lelkesültem fel.
- Ebben az esetben, nagyon-nagyon elfoglalt vagyok – közölte, mire majdnem kiköptem a kávét.

- Mi van? – kérdeztem meghökkenve, mikor sikerült lenyelnem a számban lévő folyadékot.
- Nem fogom megzavarni a romantikádat, Robbal – jelentette ki.
- Pedig pont azért akarom, hogy gyere. Nem akarok vele kettesben lenni – fakadtam ki.
- Tudom. De én meg pont ezt akarom. – Erre csak belesóhajtottam a telefonban, és utáltam, de nagyon. Aztán eszembe jutott, hogy van egy B verzió is, egy másik személlyel… - És Nikki sem ér rá! – Mintha tudta volna, hogy mire gondolok, egy másodperc alatt reménytelenné tette a helyzetem.
- Honnan tudod? – förmedtem rá.
- Úgy volt, hogy velem ebédel, de a szüleihez kell mennie – magyarázta.
- Jerry – fogtam könyörgőre, de süket fülekre találtam.

- Sajnálom Stew, de tényleg van jobb dolgom is, minthogy a ti gyerekes évődéseteket nézzem – mondta, és nem tűnt éppen meggyőzhetőnek.
- Ez nem is az… - kezdtem, de a köhintése inkább arra sarkalt, hogy lenyeljem a folytatást.
- De pontosan az. És tudom, mire gondolsz, de Nikkit is felesleges felhívnod, és könyörögni. Mind a kettőnknek elege van a fafejűségedből. Nem asszisztálunk ahhoz, ahogy tönkreteszed azt, ami jó lehetne – folytatta kioktatóan.
- Nincs is szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak – morogtam elkeseredetten. Talán azért nem háborodtam fel jobban, mert valahol éreztem, van abban némi igazság, amit mond.

- A legnagyobb ellenséged, az saját magad, drágám – vágta a fejemhez, immár megint nevetve.
- Hagyjuk. Majd hívlak holnap, és megbeszéljük az estét. – Közben elnyomta a cigim, és bementem a lakásba, hogy készülődni kezdjek.
- Nincs kedvem kimozdulni. Mi lenne, ha nálad főznénk valamit? – érdeklődött.
- Remek ötlet. Holnap beszélünk – nyomtam ki a telefont, és elindultam zuhanyozni.

Tekintettel a dög melegre, nem nagyon vittem túlzásba az öltözködést. Egy farmer rövidnacit húztam, egy fehér trikóval. Feltettem némi sminket, majd kiegészítőként felvettem a napszemüvegem, és a stúdióba indultam. Út közben még felhívtam az ügynököm, hogy nem szeretné-e velem Ő is megnézni a filmet, de nem jártam szerencsével, mert dolga volt. Persze közölte, ha előbb szólok… A menedzserem sem volt készséges. Csupa elfoglalt emberrel vagyok körülvéve, az már biztos. Kénytelen voltam egyedül belépni a stúdióba, vagyis a portára, ahonnan elirányítottak a szoba felé, ahol várnak rám.

Belépve megállapítottam, hogy nem nagyobb, mint a hálószobám, de pont úgy nézett ki, mint egy mini mozi. Az egyik fal volt a mozivászon, azzal szemben pedig kényelmes mozi székek kaptak helyet.
- Jó reggelt – köszönt kedvesen a férfi, aki éppen a vetítőn igazított valamit. Köszöntem neki, majd beljebb léptem.
- Szia, Kris – érkezett ekkor felém egy hang, egyenesen az ajtóból. Megfordultam, és hasonlóan kedves hangnemben köszöntöttem Robot, aki cseppet sem próbálta leplezni, hogy végigmér, és tetszik is neki, amit lát. – Hoztam neked is egy üveg vizet – nyújtott felém egy palackot.

- Köszi – nyúltam érte, majd leültem az egyik székbe, hogy elrejtsem a zavarom.
- Kész is. Ezt nyomják meg, ha kényelembe helyezték magukat. – A számomra kínos szituációt a férfi szakította felbe, aki egy távirányítót nyomott Rob kezébe, és rámutatott egy gombra. - Jó szórakozást – közölte, majd el is hagyta a szobát.
- Az ügynököd nem jön? Senkit nem hoztál? – érdeklődtem Robtól, hátha mégis mellém áll ma a szerencse, és megúszom a kettesben való filmezést.
- Nem. És úgy látom te sem – ült le mellém. Bólintottam, hogy jól látja, én is egyedül jöttem. – Vagyis kettesben nézzük – mosolygott rám, és mintha reménykedne valamiben, el sem vette rólam a tekintetét. Én meg jobbnak láttam, ha a képernyő felé fordítom a figyelmem.

- Felőlem mehet – szóltam oda neki, de szigorúan nem néztem felé. Ő pedig sóhajtva elindította a filmet. Egész jó volt, még nevettem is párszor, egészen addig, míg el nem jött az a pontja a filmnek, ahol az egyik intim jelenet következett. Vagyis következett volna…de nem jött. Csodálkozva összenéztünk Robbal, aki hangot is adott a meglepődésének.
- Most nem a… szóval nem a szex jelenetnek kéne jönni? – nézett rám tanácstalanul, de én sem voltam sokkal okosabb.
- Elvileg de – értettem egyet, ám azt továbbra sem tudtuk, hogy mi történt. Vagyis nyilván kivágták a végleges verzióból, de miértjét nem tudtuk.

Túllépve a meglepetésen hamar visszazökkentünk a filmbe, egészen addig, míg a következő, már bent hagyott szex jelenet következett. Ez az volt, amit másodszorra vettünk fel, a forgatás vége felé. Kínosan kezdtem feszengeni a székben, ahogy magunkat néztem, nem is akármilyen szituációban. Akaratlanul is eszembe jutott, hányszor csináltuk ezt… kamerák nélkül. Kissé megremegtem az emlékek hatására, és félve Robra pillantottam. Ő görcsösem a szék karfáját szorította, miközben a szemével ugyan ilyen feszülten a képernyőt nézte. Aztán észrevette, hogy nézem, és Ő is rám pillantott. Ez volt az a perc, amihez nem kellettek szavak. Pontosan tudtam, hogy Ő is ugyan arra gondol, amire én. Szívesen lenne most velem hasonló szituációban, újra…csak a megszokott módon, kamerák nélkül.

A testem bizseregni kezdett, ahogy a szemében lévő vágyakozást láttam. Egy pillanatra minden gondot elfelejtettem, és csak bámultam Őt. Az „idilli” pillanatnak végül én vetettem véget, azzal, hogy enyhén elmosolyodva, az alsó ajkamba harapva, lenéztem, és a kezemet kezdtem fixírozni, mintha valami nagyon érdekes dolog lenne rajta. Továbbra is éreztem magamon Rob tekintetét, és láttam, hogy a keze is felém mozdult, de végül uralkodott magán, és a karfán tartotta. Pedig ebből könnyen lehetett volna egy újabb botlás…

A film végén komolyan fellélegeztem, és végre engedni tudtam a görcsös pozíciómon is. Rob hasonlóképpen cselekedett. Mint egy végszóként, befutott a rendező is, akire nem is számítottunk. Aztán megmagyarázta, hogy Ő már látta párszor, és csak a mi véleményünk érdekli, ezért jött be egyáltalán. Elmondtuk, és arra is rákérdeztünk miért lett kivágva az a bizonyos jelenet.
- Túl jó volt – mosolyodott el titokzatosan.
- Az miért probléma? – kérdezte Rob meglepetten.
- Hogy is fogalmazzak? – gondolkodott el. – Szóval, nagyon hatásos volt, ami jó, csak nem egy tízen hármas besorolású filmbe. Igencsak fel kellett volna emelnünk a korhatárt, ha azt benne akarjuk hagyni. Nagyon jó munkát végeztetek, ha értitek – célozgatott, és a végét még egy kacsintással is megtoldotta.

- Azt hiszem értjük – közöltem vele, mielőtt még jobban kifejtené, mennyire is végeztünk jó munkát.
- Megkaphatom a felvételt? – kérdezte Rob, mire hírtelen rákaptam a tekintetem. Először azt hittem viccel, de az arcán nyoma sem volt humornak. Ezt Allen is észrevette, Ő sem kevesebb döbbenettel figyelte Robot.
- Öhm. Végül is nincs akadálya – habogta. – Te is akarod, Kristen? – nézett ekkor rám. Én még mindig köpni-nyelni nem tudtam, csak hitetlenkedve megráztam a fejem. - Redben srácok, örülök, hogy láttalak titeket, de most mennem kell – ölelt meg engem, és fogott kezet Robbal. – Neked meg majd elküldöm a felvételt – mosolygott Robra, mintha nem is lenne olyan furcsa kérés. Pedig Ő is meg volt döbbenve rendesen.

- Köszi - mondta Rob, majd visszaült a székbe. Miután Allen kiment, én még mindig megsemmisülve álltam, majd mikor összeszedtem magam, Rob felé fordultam.
- Ez most komoly? – kérdeztem megdöbbenve, karba font kézzel.
- Mi?- értetlenkedett.
- Komolyan kell neked az… az a felvétel? - kérdeztem rá érthetőbben.
- Igen – felelte szemrebbenés nélkül, és beleivott a vizébe. Úgy érezte ez nem szorul további magyarázatra, engem mégis bosszantott valamiért a dolog.
- De minek? – akadékoskodtam.
- Kell és kész. Talán zavar? – vonta fel a szemöldökét, miközben felállt, hogy velem szemben legyen.

- Kicsit igen – hezitáltam. – Vagyis nem értem, miért kell neked – puffogtam még mindig a dolog miértjén.
- Hogy nézzem – lépett közelebb, és újra végigmért, mint a találkozásunknál.
- Nézzed? Arra fogod kiverni talán? – gúnyolódtam, mire mindentudóan mosoly kúszott az arcára.
- Talán. Amúgy is rád szoktam gondolni közben – közölte még mindig mosolyogva, én pedig ismét ledermedtem. Ám ez most csak egy másodpercig tartott. Utána fogtam magam, felkaptam a táskám, és otthagytam.
- Akkor jó szórakozást hozzá – szóltam még vissza, és jó erősen becsaptam az ajtót. Ha ez valami szánalmas próbálkozás volt a visszaszerzésemre, remélem tudatosult benne, hogy nagyon is rosszul sült el. Azonban a lépcsőn már mosolyogva lépdeltem lefelé, valamifajta elégedettség szállt meg.

Egészen hazáig kitartott a jókedvem, pont addig míg Nikki be nem állított váratlanul.
- Azt hittem a szüleiddel vagy – mondtam, miközben előszedtem egy vizet a hűtőből, és elé raktam.
- Úgy volt, de aztán Nina felhívott, hogy feltétlenül szeretne velem ebédelni. – Ma már sokadszorra sikerült majdnem megfulladnom egy kortytól. Nem tudom, hogy a váratlan bejelentésekkel miért nem tudnak addig várni, míg üres nem lesz a szám!
- Mi volt ilyen sürgős? – érdeklődtem fesztelenül. Pedig tudtam, ha Nikki beszámol róla, nem lehet semmiség a dolog hátterében.
- Engem is meglepett, nem szoktunk találkozgatni – fintorodott el, majd a tárgyra tért. – Robról volt szó. Vagyis rólad meg Robról – helyesbített.

- Szabad a pálya neki, ha ez érdekelte – vágtam rá rögtön.
- Én is azt hittem, hogy ez érdekli, mikor felhozta a témát, de nem. Valójában elmondta nekem, hogy soha semmi nem történt közte, és Rob között – közölte Nikki elképedve.
- És ezt miért is mondod el? – kérdeztem, és leültem vele szembe.
- Hogy-hogy miért? Nem lehetsz ennyire hülye, Stew. Most már végre tudod, hogy tök alaptalanul tetted lapátra azt a szerencsétlent, és szívatod még mindig – háborodott fel.
- Miért mondta el Nina, mikor egyértelműen az volt a célja, hogy Robot megtartsa. Hibádzik a dolog – kételkedtem.

- Azt hiszed hazudik? – Bólintottam. – Nem, ismerem. Ilyet nem tenne. Elég önző személyiséggel áldotta meg a sors, de azt is tudom, hogy büszke. Ha lapátra teszik, Ő nem küzd tovább. Keres mást – mesélte elgondolkodva Nikki. – Ráadásul ilyenkor általában talál mást, és azt hiszem, megvan a következő kiszemeltje – tette még hozzá.
- Szóval azt akarod mondani, hogy csak azért mondta, hogy lefeküdt Robbal, mert érezte, hogy én veszélyt jelentek rá, és így próbált meg kijátszani? – Nekem kissé örültségnek hangzott, így kimondva, de Nikki hevesen bólogatott.

- Igen, ez amolyan utolsó bepróbálkozás volt a részéről, hátha mégis maga mellett tudja tartani. De nem jött be, és tudja, hogy Rob az egyetlen, aki kiáll mellette, mint barát. Ezt is azért mondta el nekem, hogy segítsen Robnak, és ne az Ő lelkén száradjon, hogy boldogtalan. Mert ha máshogy nem is, barátként meg akarja tartani – magyarázta tovább.
- Jó, kösz, hogy elmondtad – álltam fel, hogy készítsek egy kávét is magunknak.
- Ennyi? – hökkent meg.
- Mégis mit kéne tennem? Ettől még szakítottam vele – vontam vállat.

- Igen, de ezért. És kiderült, hogy hazugság. Nem értem miért nem tisztázzátok, és hagyod már abba ezt a „jól megvagyok nélküle” színjátékot. Nincs okod továbbra is így viselkedni, hacsak… - torpant meg egy pillanatra a nagy magyarázásban, és az arcára valami értetlenséggel vegyült felfedezés ült ki. – Hacsak, nincs más okod távol tartani magad tőle…Stew, mi a frászt titkolsz? – Mint a villám felpattan a székéről, és előttem termett.
- Nem értem miről beszélsz! – közöltem vele, miközben a konyhapultot kezdtem bámulni.
- Hazudsz! Ismerlek, mint a rossz pénzt. Istenem, nekem bármit elmondhatsz – ragadta meg a karom, és visszarángatott az asztalhoz. – Ki vele!

- Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem akarok vele lenni újra. Meg azon, ha ez a Nina ügy nincs, mi lenne most velünk. Úgy gondolom, úgy sem húztuk volna sokáig. Úgy érzem, nem működne - mondtam feszülten. Ez volt az első alkalom, hogy magam előtt is elismerem, hogy mi is a valódi oka annak, hogy eltaszítom magamtól.
- Miért érzed ezt? – kérdezte.
- Nem én vagyok a neki való lány, Nikki. Lehet, hogy egy ideig jól meglennénk, de bármikor jöhet egy újabb Nina. Egy másik, aki tönkreteheti a kapcsolatunk. Úgy értem előbb vagy utóbb rájönne, hogy vannak nálam sokkal jobb nők, akik szívesen lennének vele – adtam ki teljesen magam.

- Jézus, miért nem mondtad, hogy így érzel? – döbbent meg. Vállat vontam. Talán, mert én sem voltam teljesen tudatában ennek eddig – gondoltam. – Csak, mert akkor már jóval előbb elmondhattam volna, hogy egy idióta vagy. Eddig is tudtam, de ez… Hallod te egyáltalán milyen képtelenségeket beszélsz? Rob fülig beléd van zúgva, olyan szinten, hogy azt kifejezni nem tudom. Soha- soha senkiért nem hagyna el, neki te vagy a főnyeremény. Érted? – magyarázta megütközve. Még sosem láttam Nikkit ennyire hevesen magyarázni, mintha élet- halál kérdése lenne, hogy ezt felfogjam.
- De… nem tudom. Érts meg – sóhajtottam.
- Értelek.
- Akkor is időre van szükségem – doboltam idegesen az asztalon a körmeimmel.

- Jó. Figyelj, akkor nem kell egyből a mélyvízbe ugrani. Csak egyre kérlek. Mostantól ne légy ennyire elutasító vele. Hagyd, hogy bizonyítson. Enged magadhoz közelebb, szépen lassan – mondta, szinte már könyörögve.
- Lassan? – kérdeztem vissza kínosan mosolyogva.
- Igen, a te tempódban – bólintott. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, de arról is szóltam, hogy ne várjon túl sokat, mert mostanában eléggé képes kiborítani Rob. Elmeséltem neki a mai akcióit is, csak példaként. Persze Nikki csak röhögött, és biztosított róla, hogy Ő nagyon jól fog szórakozni rajtunk. Én már kevésbé…

Jól tettem, hogy elmeséltem a félelmem Nikkinek, ezáltal pedig magam előtt is beismertem, hogy mi az igazi gát bennem. Így már egy fokkal jobb volt. És Nikki szemszögébe is betekintést nyerni, mármint abba, ahogyan Ő látja Rob felém irányuló érzéseit, valamilyen szinten biztosítékként szolgáltak. Talán mégis működhetne? Mindenesetre holnap meglátjuk, hogyan is megy majd a dolgot, ez a nem annyira elutasító dolog…