27. fejezet: Baleset

Isteni álmom volt az éjjel, a főszereplője pedig nem más volt, mint Rob. Valójában csak részletekre emlékszem belőle, meg érzésekre, de azok még így is nagyon hatásosak. Szeretkeztünk, és együtt is ébredtünk. Még most is úgy éreztem, mintha itt lenne velem. Nem kétséges, hogy remek fantáziával lettem megáldva, ugyanis még mindig éreztem az illatát, ami az álmomat is intenzíven végigkísérte. És mintha valami furcsa, kemény, mégis puha dolog lenne a fejem alatt. Nyilván az ágyat éreztem annak, még mindig az álom hatása alatt lehettem. Óvatosan kinyitottam a szemem, és akkor… Ijedten pattantam ülő helyzetbe, mert nem egyedül voltam az ágyban. Rob értetlen arccal nézte a reakcióm. Az ébredésem óta rám telepedett vigyorom már nem volt sehol, inkább meglepetten szemléltem a nyilván valóan hívatlan vendéget.

- Te mit is csinálsz itt tulajdonképpen? – érdeklődtem, hogy lehulljon a lepel a titokról. Nem voltam ideges, inkább csak összezavarodott.
- Bejöttem este, hogy megnézzelek. Már aludtál, és nem bírtam megállni, hogy ne simogassalak meg – mosolyodott el. Kételkedve felhúztam az egyik szemöldököm, mert még mindig nem értettem, hogy ébredtem mellette. – Édesen elmosolyodtál, a nevem sóhajtottad, és a kezembe csimpaszkodva magad mellé húztál. Nem is eresztettél – mesélte, szemmel láthatóan elégedetten. Tehát ezért a szép álom, ami bearanyozta az éjszakám.
- Jó. Kivágtad magad – fintorogtam rá. Ő is ülő helyzetbe tornázta magát, és méregetni kezdett, kíváncsian. Megérdeklődtem, hogy mégis mi van, de a válaszától kissé meghökkentem.

- Csak azon gondolkodom, mit álmodhattál. Azt hiszem valami szépet. Elmondod? – kérdezte izgatottan.
- Mert? – kaptam rá a tekintetem rémülten. Mégis honnan szedi ezt?
- Eddig még sosem tapasztaltam, hogy beszélsz álmodban – felelte szórakozottan, ami nem szolgált éppen válaszul a kérdésemre.
- Beszéltem? – lepett meg újra. Én is úgy tudom, hogy nem szoktam.
- Hát… inkább nyögtél…párat – mondta szaggatottan. – Meg mosolyogtál, és a nevem is elhangzott párszor. – Ha eddig azt hittem szívat, most a mosoly, ami a képén szétterült meggyőzött róla, hogy igazat beszél. Mintha büszke lett volna… - Elmeséled? – kérdezte újra.
- Nem… emlékszem – helyesbítettem gyorsan. – De tuti szép volt – vontam vállat érdektelenül, mintha tényleg igazat mondanék. Persze hazudtam, mert nagyon is voltak emlékeim az álmomról.

- Legalább álmodban boldoggá tettelek – mondta egy szomorkás mosollyal. Ez ütött. Nyilván nem sajnáltatni akarja magát, csak kicsúszott a száján, amit érzett.
- Ezek szerint… - sóhajtottam végül, mert jobbat erre nem tudtam felelni.
- De nem csak ott akarlak – kapta el a karom, mert időközben már leszállni készültem az ágyról. Olyan hírtelen ragadott meg, hogy ettől mind a ketten elvesztettük az egyensúlyunk, és félig fölötte kötöttem ki. Én ijedten, Ő pedig csillogó tekintettel fúrta a szemét az enyémbe. Egy álomkép is beférkőzött a tudatomba, hasonló szituációban voltunk abban is. Ott az ajkait az enyémen éreztem, és a valóságban is ezt akartam.

Lassan kezdtem felé hajolni, de Rob türelmetlenebb volt ennél, és az álomkép pillanatokon belül valósággá vált. Éhesen faltuk egymás száját, szinte levegővétel nélkül. Kicsit feljebb nyomtam magam, majd egyik lábam átvetettem a csípőjén, és ráültem. Egy másodpercre sem szakadtam el az ajkaitól, egyik kezem a mellkasáról a hajába csúszott, a másikkal pedig a feje mellett könyököltem. Türelmetlen voltam, cseppet sem érdekelt, hogy tegnap még én akartam mindent lassan, átgondoltan művelni. Túl jó volt, és a folytatás képe csalogatóan lebegett a szemem előtt, ez pedig vörös köddel borította az elmém. A nagy hévben a szájába haraptam, csípőmet pedig még jobban az ágyékára szorítottam. A dudor, ami hozzám nyomódott a két lábam közt, a legtüzelőbb pontomon, csak olaj volt a tűzre.

Rob felnyögött, és lehúzta a pólómat. Felsőtestünk teljesen meztelenül tapadt össze ezután, és a csípőm is mozgásba lendült. Hevesen dörgöltem magam hozzá, és már éppen a kezemet is szerettem volna bevetni. Egyre lejjebb és lejjebb vezettem, de éppen a cél előtt zárta a csuklóm köré az ujjait. Értetlenkedve kinyitottam a szemem, hogy meggyőződjek róla, most tényleg visszautasított-e. A tekintetében azonban csak vágyat láttam, ami végképp összezavart.
- Te most visszautasítasz? – lihegtem.
- Nem. Vagyis igen…de nem… - dadogta, és közben úgy nézett ki, mint, aki azt sem tudja hol van. Én is hasonlóan éreztem magam. Mivel nem volt világos a mondandója, újra felé hajoltam, de elfordította a fejét.

- Oké – nyögtem csalódottan, és legördültem róla. Percekig feküdtünk egymás mellett, lihegve, és én a magam részéről értetlenül, csalódottan, de főleg megalázottan. Aztán Rob valamennyire összeszedte magát, és felkönyökölt.
- Kris… - kezdte, de közbe vágtam.
- Nem értem. Nem lefektetni akarsz már egy ideje? – kérdeztem, de valójában csak a sértettség beszélt belőlem.
- Ha már így rákérdeztél, nem! Visszakapni akarlak, de nem csak egy szexre – válaszolta kissé feszülten. Ránéztem. Mondtam is volna valamit, de mire kinyitottam a szám, már folytatta. – Tegnap megegyeztünk abban, hogy rendbe tesszük a kapcsolatunk, és nem ez a legjobb módja. Ismerlek, tudom, hogy megbánnád, korainak tartanád, és nem hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, hanem pont, hogy újra eltaszítanál. Ez lenne most a legrosszabb dolog, amit csinálhatunk – vázolta komolyan a helyzetet. Valóban jól ismert, talán jobban is, mint én magamat. Valószínűleg tényleg ez lett volna a vége, csak két perce nem voltam még abban az állapotban, hogy ezt mérlegeljem.

- Ha nem is a legrosszabb dolog… - mosolyodtam el csábosan. – De a többiben igazad van – bólintottam végül, egy sóhajtás kíséretében. Ő is megmosolyogta, nyilván a mondatom első felét.
- Gondolom az nem lep meg, hogy eszméletlenül kívánlak – húzódott közelebb, és a mellkasomba, pont a két mellem közé csókolt, majd odahajtotta a fejét. Az ujjaival finoman a hasam cirógatta közben, én pedig ismét kezdtem elveszíteni a fejem.
- Na engedj, bugyit kell cserélnem – toltam el magamtól, még néhány percnyi paradicsom után. Erre csak felnevetett, és hagyott lemászni az ágyról. Mire kijöttem a fürdőből, már nem volt a szobában, ezért a nappaliba mentem. Már menetre kész volt, amivel kicsit meglepett.
- Mikor jössz vissza? Úgy értem Londonból – érdeklődtem.
- Az ünnepek után szeretnék, még mielőtt az új filmet forgatni kezdjük. – Új film? Ezt a kérdést neki is feltettem, mire elmesélte, hogy elvállat egy új filmet, amit történetesen Londonban fognak forgatni. Szupi – gondoltam.

- Remélem ennyi idő elég lesz a gondolkodásra – tette még hozzá. Gyors fejszámolást végeztem. Ha karácsony után visszajön egy kicsit, akkor van nagyjából egy hetem gondolkodni.
- Elég – bólintottam, és lekísértem, egészen az utcára nyíló kapuig.
- Hívni foglak – mondta, mikor megsimította az arcom búcsúzásnál.
- Vári fogom – feleltem mosolyogva, és hagytam, hogy magához húzzon. Csak egy hosszabb ölelést váltottunk, majd fájó szívvel végignéztem, ahogy elhajt a kocsijával, majd visszalépdeltem a lakásba.
Ekkor került elő a két elég másnapos barátom is.

- Kávé? – kérdeztem a fejüket vizsgálgatva. Hálásan bólintottak, majd a pultra másztak. Eléggé maguk alatt voltak.
- Te miért nem vagy másnapos? – nyavalygott Nikki, a fejét vakargatva. Vállat vontam, és inkább arra koncentráltam, hogy a megmentő löttyöt minél előbb eléjük tegyem.
Szerencsére a kávé valamennyi életet vert beléjük, így pár érdekes információt is megosztottak velem, amit tegnap elfelejtettek. Jerry ugyanis hamarosan élete egyik legfontosabb eseményére hivatalos, ahova velünk szándékozik menni.
- Párizsba? – kérdeztem meghökkenve.
- Igen, esélyt kaptam, hogy a legnagyobbak előtt mutassam be a ruháim, amiket terveztem – magyarázta, amit valójában nem is kellett. Egyértelmű volt, hogy ott a helye.
- És mikor mennénk? – érdeklődtem tovább. Az sem volt kétséges, hogy vele tartok.

- Holnap után repülnénk oda. A rákövetkező napon, huszonkettedikén lenne a bemutató. Utána meg pár napot kikapcsolódhatnánk, csak mi hárman – lelkesült fel azonnal.
- Remek ötlet, Jerry. Remélem, anyám nem nagyon számít rám az ünnepi készülődésnél – fintorodtam el, mikor rájöttem, hogy ilyenkor elég sok tennivalót szokott a nyakamba varrni.
- Karácsonyra itthon vagyunk, az a lényeg. Egyszer kibírja, hogy ne ugráltasson – mondta Nikki, miközben az utolsó korty mérget is felhörpintette.
- Ja. – tette hozzá Jerry. – Amúgy Rob hol van? – nézett körbe, úgy tűnik még csak most esett le neki, hogy egyel kevesebben vagyunk.
- Mennie kellett, holnap haza utazik – feleltem. – És most jó lenne, ha ti is indulnátok, be kell ugranom anyámhoz, hogy időben szóljak neki – intéztem immár kettőjüknek az utasítást, mire fintorogva kezdték összeszedni magukat.
- Hatkor megy a repülő, Stew. Érj oda – figyelmeztetett Jerry még indulásnál.
- Megértettem – mondtam, majd egy gyors ölelés után rájuk csuktam az ajtót. Volt még dolgom a mai napon, és már így is belelógtunk a délutánba.

Rövid úton rájöttem, hogy a temérdek dolog, amit gondoltam, hogy van az igazából nincs is. Ugyan csak holnap után utazunk, de én már késő délutánra teljesen össze voltam pakolva. Az anyu látogatást holnapra halasztottam, de telefonon már értesítettem, hogy idén a készülődésben nélkülözni lesz kénytelen. Egy kis lelki fröccs után felfogta, hogy Jerrynek ez milyen fontos, és belátta, hogy mellette a helyem. Estére még jobban untam magam. Eszembe jutott, hogy Rob csak holnap utazik, talán…nem, nincs talán. Jegelni kell egy kicsit a dolgot, és ha neki nem jutok eszébe. Már tizenegy óra is volt, mire úgy döntöttem, hogy nem nézem tovább azt a dög unalmas filmet, és kikapcsolom a tv-t, hogy megpróbáljak aludni. Viszont a telefonon csipogása megállított.
„Hiányzol. Alszol már?” – jött az sms Robtól, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. A hiányzol szócskán nagyon is megakadt a szemem.
„Még nem. Merre vagy?„– pötyögtem erre. Hiszen ha a közelben van, talán átjöhetne…
„Pár haverral iszogatunk a szálloda bárjában. Te mit csinálsz?”
„Éppen lefekvéshez készülődöm.” – írtam válaszként.

„Segítenék a vetkőzésben.:P” – válaszolta.
„Már pizsamában vagyok egy ideje…de ha nem lennék.:D Amúgy meg szórakozz jól!”
„Mióta alszol pizsamában? Nem szoktál. Tudnék szórakoztatóbb elfoglaltságot…” – nem mondom, hogy nem élveztem ezt a kis sms flörtöt. Egész feldobott, sőt, már egyáltalán nem unatkoztam, hanem köröm rágva vártam a válaszokat.
„Csak veled nem aludtam abban, ha egyedül alszom, mindig van rajtam. De ha jobban érzed magad tőle, leveszem…;)” – ezután vagy öt percig nem jött válasz, már kezdtem félni, hogy túllőttem a célon, mikor mégis pityegett a telefon.

„Egyáltalán nem érzem magam jobban, így több kilométerre tőled…Inkább veszek egy hidegzuhanyt.” – kétség kívül élethű épet képzelt maga elé, én pedig kuncogni kezdtem a kanapén.
„Aztán feküdj le, holnap utazol.:) Aludj jól, Rob.” – írtam erre vissza.
„Te is!” – válaszolta még, de ekkor én már az agyban voltam, nyakig a takaró alatt. Reméltem, hogy ez a kis sms váltás Robbal, szép álmokat eredményez.

*

- Oh, Párizs – sóhajtotta széttárt karokkal Jerry, mikor kiléptünk a reptér ajtaján.
- De kibaszott hideg van, utálom Európát télen – didergett Nikki, miközben összehúzta a kabátját, nem is figyelve Jerryre, aki kétségkívül nagyon boldog volt. Nikki szavai hallatán egy undor kúszott a képére, ugyanis Ő imádta Európát, télen és nyáron is. Nem fecséreltünk több szót a dologra, inkább taxiba szálltunk, hogy a szállodába menjünk. Este volt már, a város is felvette a szokásos hangulatát. A kivilágított terek, és utcák hihetetlen romantikus érzést kölcsönöztek neki, amit a karácsonyi pompa csak felerősített.

- Pakoljatok ki, aztán elviszlek benneteket a kedvenc éttermembe – adta ki az utasítást Jerry. Ha már egy kis „kimenőt” kaptam, a fürdőt is használatba vettem, hogy kissé felfrissüljek a hosszú repülőút után. Mindez összesen egy órát vett igénybe, de Jerry már idegesen topogott a recepción. Gyalog indultunk útnak, az állítása szerint közelben lévő étteremhez. Valójában az, hogy húsz percet gyalogoltunk nem is volt olyan zavaró, hiszen a város csodálása kikapcsolta az idő és kilométer érzetemet.

Nem a kedvencem a francia konyha, de ez valóban a legjobb étterem lehetett, mert még az is ízlett, amit normális körülmények között meg sem kóstoltam volna. Remekül alakult az este, csak egy zavaró telefont kaptam. A menedzserem keresett egy elég meglepő hírrel.
- Tudom, hogy vakáción vagy, de erről tudnod kell. Diktálok egy címet, nézed meg a neten – mondta. Intettem Nikkinek, hogy adja oda a telefonját, és bepötyögtem az oldal címét. A lélegzetem is elállt a meglepettségtől, amint az érdekes képek megjelentek a szemem előtt.
- Ez…Ez hogy? – makogtam a telefonba, miközben Jerry és Nikki is mögém szegődtek, hogy lássák, mi az, ami ilyen reakciót váltott ki belőlem.

- Ha a tini bálvánnyal kavarsz, a magánélet szót ki is törölheted a szótáradból – felelte.
- Mi nem… ez most nem érdekes. Mit csinálunk? – kérdeztem.
- Természetesen semmit. Az ilyenre nem kell reagálni. Pár nap után nem lesz érdekes – válaszolta érdektelenül. Ezek szerint csak engem zavar, hogy rólam és Robról készült képekkel van tele a világháló? Sőt, még egy cuki kis történetet is kerekítettek hozzá, „Robert Pattinson ismét filmbéli partnert választott a magánéletben.” címmel. Egyrészt, mi az, hogy ismét? Ráadásul fogalmuk sincs semmiről. A képek, amiket mellékeltek a minap készültek a lakásom előtt, mikor kikísértem a kocsihoz, és elbúcsúztam tőle. Mindössze egy ölelésnyi intim pillanatot váltottunk, még csak csók sem volt. Ez a fotókon is jól látszik. Elolvastam a cikket is, amiben tudni vélik, hogy együtt vagyunk… Kész! Mondjuk, most pont nem vagyunk, de ez hol fontos?! Idegesen Nikkiéknek nyújtottam a telefont, hogy ne is lássam azt a szennyet.

- Szóval, ha Robbal akár csak jóban is vagyok, ezek a nyomomban lesznek? – tértem a lényegre. Nem mintha eddig nem követtek volna párszor, hiszen ez hozzá tartozik a filmes szakmához, de nem ilyen dolgok miatt.
- Nagyjából. Most kaptak rá a dologra, hiszen sokszor voltál egy helyen vele. Ott a közös filmetek forgatása, ott is eljártatok. Aztán elmentél Vancouverbe, ahol forgatott, a New Moon premierje, és most ez is… érdekesek letettek, ráadásul ezt bizonyítéknak veszik. – Sóhajtva elfogadtam, hogy ez van, és úgy döntöttem nem érdekel. Megköszöntem az információt a menedzseremnek, majd elbúcsúzva tőle, Nikkiékkel folytattam a diskurzust.

Végig hezitáltam, hogy Robnak beszéljek-e a dologról, végül este elküldtem neki sms-ben az érdekes információkat tartalmazó honlap címét.
„Sajnálom.” – jött a válasz percek múlva.
„Nem zavar, csak gondoltam jobb, ha látod.”- válaszoltam neki. Ezután megvitattuk, hogy tényleg nem foglalkozunk a dologgal, és inkább a napunkról beszélgettünk. Nem mondtam neki, hogy csupán egy órányi repülésre vagyok tőle, jobb, ha nem kísértem vele.

Másnap Jerry már reggel tiszta ideg volt, pedig a bemutatóra csak délben került sor. Természetesen csodálatosak voltak a ruhái, megnyert vele mindenkit magának.
- Ünnepeljünk, én azt mondom – ragadta karon Nikki, a még mindig önkívületi állapotban lévő barátunk.
- Igen, egy üveg pezsgőt ide! – nevetett Jerry, és úgy döntöttünk a szálloda bárjába tartunk. Kicsit korán volt a lerészegedéshez, de ezt ünnepelni kellett. Az első pohárnál tartottunk, mikor a telefonom megszólalt. Rob volt, ezért arrébb vonultam, hogy nyugodtan beszélhessünk.
- Mit csinálsz? – kérdezte, gondolom a háttérben halkan szóló zene ütötte meg a fülét.
- Ünnepelek – feleltem.
- Mit is? – érdeklődött tovább.

- Jerry aratott a ruháival – mosolyogtam. A vonal végén csönd lett, nyilván fogalma sem volt, miről beszélek, hiszen nem mondtam neki, hol vagyok. Részleteket akart. – Valójában tegnap óta Párizsban vagyunk, Jerry bemutatott pár ruhát – mondtam.
- És ezt miért csak most tudom meg? – rótta fel.
- Szóltam volna… ha hazaértem – nevettem fel kínosan. Nem akartam mondani, hogy semmi oka és joga felelősségre vonni, hiszen nem vagyunk egy pár, nem tartozom neki magyarázattal.
- Értem. Ugye tudod, hogy mindössze egy órára vagy tőlem – kezdte.
- Tudom – vágtam rá.

- És ha már úgy is a közelben vagy, talán meglátogathatnál – mondta ki, amitől féltem. – Bassza meg – morogta, ezzel elterelve a figyelmem.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Semmi, csak elejtettem a napszemüvegem az utca közepén és ráment egy biciklis, aki észre sem vette. Annyi az álcámnak – sóhajtotta.
- Hol vagy? – kérdeztem mosolyogva, mert közben elképzeltem a szerencsétlenkedését.
- Egy barátommal ebédeltem a városban, most megyek majd haza. – Akkor ezért a nagy zsivaj körülötte is, mert az utcán van.
- De ne terelj. Szóval, mit mondasz? – tért vissza az eredeti témához.
- Rob, ez… - kezdtem, de befejezni már nem tudtam. Egy hangos, túl hangos dudaszó szakította félbe a mondandóm, aztán egy csattanás, és…a telefon sípolt egyet, majd csönd. Egy másodpercre ledermedtem, a szívem a torkomba lüktetett, a külvilág tompa volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Mindez egy másodperc volt…Aztán jött a pánik.

- Rob! – kiabáltam a telefonba, de az süket volt. Letettem, és remegő kézzel újra hívtam…és újra…meg megint. Semmi nem történt, csak a szokásos szöveg: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.” Most már a könnyeim is eleredtek.
Visszarohantam Nikkiékhez, akiknek tíz percen keresztül próbáltam elmondani mi a bajom, de alig bírtam beszélni, közben pedig görcsösen hívogattam Robot. Viszont válasz nem volt. Olyan szinten pánikban voltam, hogy azt sem tudtam mihez kezdjek. Jerryék voltak eszüknél.
- Hívj valakit, aki hozzá tartozik – mondta Jerry.

- Tom – motyogtam. Kikerestem a telefonomból a számát, és remegve vártam, hogy felvegye. Mikor ez megtörtént nagyon össze kellett szednem magam, hogy értelmesen el tudjam mondani, mi van. Azt mondta felhívja az anyukáját, és azonnal visszahív, ha tud valamit. Ugyan csak tíz perc telt el, mire Tom visszahívott, de legalább egy órának tűnt.
- Beszéltem az anyukájával. Robot elütötte egy kocsi, most mennek be hozzá a korházba. Még nem tudnak semmit, a mentősök hívták fel. – Ahogy ezt Tom kimondta, az utolsó reménysugár is kialudt bennem, már nem tartott semmi. Zokogni kezdtem. – Kristen? Kristen, ott vagy? – Egy furcsa, inkább nyögés szerű igen hagyta el a szám, de Tom megértette. – Azt mondta, amint tudnak valamit, felhívnak. Én pedig rögtön hívlak téged – nyugtatott, de ez édes kevés volt nekem jelen esetben.

- Nem fogsz elérni, a repülőn nem lehet telefonálni. Oda megyek – sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot. Kértem, hogy mondja meg a korház nevét, ahova vitték, majd elbúcsúztam tőle. Egy óra múlva ment egy gép, amire Nikki foglalt nekem jegyet, ezért nagyon igyekeznem kellett. Mivel nem pakoltam ki igazán, csak összedobáltam azt a pár cuccot, amit mégis elővettem, és szerencsére a reptér is közel volt, ahova Ők is elkísértek. Először Londonba is velem akartak jönni, de nagy nehezen lebeszéltem Őket.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk együtt lenni tovább, és vakációzni – mondtam, mielőtt bementem volna, bár most ez érdekelt a legkevésbé.

- Édesem, ez fontosabb – öleltek meg. – Hívj, amit ott vagy, és tudod, mi van vele – kötötték a lelkemre. Megígértem, és besiettem a terminálra. Miután felszálltam a gépre, percek múlva el is indult, így már csak egy gyötrelmes órát kell kibírnom. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mi történt pontosan, és milyen súlyosan sérült. A stewardess kétszer is megkérdezte az út alatt, hogy nem kérek-e valami nyugtatót, mert annyira remegtem, és folytak a könnyeim. Csak egyetlen dolog kattogott az agyamban: Nem veszíthetem el. Szükségem van rá, Ő az életem. Ezek között a gondolatok között vártam, hogy a gép égre megkezdje a leszállást…