28. fejezet: Szerencse

Hoztam nektek a következőt. Remélem tetszeni fog, mert eléggé elhúztam a megírását…:)
De van egy jó hírem is. Nem kínozlak meg titeket…majd megértitek.
Jó olvasást. Puszi, Lady


A legrosszabb az egészben a tudatlanság volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi van Vele. Abban teljesen biztos voltam, hogy mégis jobban jártam így, hogy Londonba jöttem, mert ha Párizsban maradok, a tudatlanság őrjít meg. Tom megígérte, hogy amint megtud valamit, ír egy sms-t, és amint leszállok, elolvashatom. Ezzel csak egy probléma volt. Az én szuper okos telefonom nem talált egyetlen számára megfelelő hálózatot sem, így ugyan olyan tudatlanul álltam a csomagom várva, mint egy órával ezelőtt. Idegesen doboltam a lábammal, minden egyes perc kínszenvedés volt, míg megérkezett a bőrönd is.

Arról már nem is beszélek, hogy a mindig taxiktól hemzsegő reptéren, most egy kocsi volt, azt is elvitte egy öreg pár. Ott álltam telefon nélkül, így még hívni sem tudtam kocsit… Már kezdtem feladni, az idegeim romokban voltam, ahogy én magam is. A mellettem lévő üvegben elborzasztó látvány fogadott, ami történetesen én voltam, a tükörképem. Újra könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, mikor megcsillant egy reménysugár. A felhajtóra egy taxi gördült be, én pedig rohanni kezdtem felé, idő közben azért imádkozva, hogy szabad legyen. Akcióhőst megszégyenítő módon téptem fel az ajtót, szegény sofőr meg is ijedt tőlem egy pillanatra, de ezzel se kedvem, se időm nem volt foglalkozni. Mázlim volt, elvitt a korházig. Sikerült rávennem, hogy fogadjon el dollárt, mert kézpénzben csak az volt nálam. Nem volt nehéz dolgom, sok borravalót ígértem neki, ha most az egyszer kivételt tesz.

Valójában már nem is néztem, mennyit hagyok ott neki, mert az autóból kipattanva odavágtam neki az ülésre a pénzt, és amennyire a csomagokkal tudtam, ismét rohanni kezdtem.
A recepción egy nem túl készséges nő fogadott, és hitetlenül méregetett, mikor Robert Pattinsont kerestem. Közölte, hogy nem adhatja ki a kórterem számát.

- Kérem – vettem könyörgőre, de csak a fejét rázta.
- Sajnálom, csak hozzátartozóknak adhatok ki információt – ismételte.
- De én a ba… menyasszonya vagyok, értse már meg! – Egyre jobban kétségbe voltam esve.
- Miért nem ezzel kezdte?! 430- as szoba, a harmadikon – mondta erre. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és egy gyors köszönömöt odavetve a lifthez rohantam. Az a nyavalya is felfoghatatlanul lassúnak tűnt, talán a lépcsőn gyorsabban felértem volna. Ahogy pittyent az emeletet jelző csengő, kivágódtam az ajtón, majdnem fel is löktem egy nőt, de most nem tudott érdekelni a morgolódása. A folyosón sem éppen végig sétáltam, közben pedig idegesen lestem a szobák számát. A 430-as szoba ajtaja csukva volt, kopogással sem vesződve nyitottam be rajta.

Meglepett arcok hadával találtam szemben magam, de én csak egyetlen egyet akartam látni. Meg is leltem, az egyetlen ágyon feküdt, ami a teremben volt, és legalább olyan meglepetten nézett rám, mint a többiek. És élt. Két lépéssel szeltem át az ajtó, és az ágya közti távolságot, hogy a nyakába boruljak.
- Rob! – sóhajtottam, miközben még mindig önkívületi állapotban csókoltam hol az arcát, hol a nyakát, ahol éppen értem. Aztán eszembe jutott, hogy talán most éppen fájdalmat okozok neki, ezért erőt vettem magamon, és elengedtem. – Jól vagy? – jött az első kérdés. Fél percig néma csendben csak bámult rám, én pedig aggódva vizsgáltam. Nem látszott rajta semmi sérülés.

- Igen. És te? Nem nézel ki túl jól – simított végig most Ő aggódva az arcomon.
- Én nem – nevetem fel idegesen. – Azt hittem…szóval…nagyon megijedtem – öleltem meg újra, aztán megint eszembe jutott, hogy talán nem kéne. – Fáj valamid?
- Kicsit a derekam – mutatott az oldalára. – De nem vészes – rázta a fejét. – Viszont, mit is keresel itt?
- Ezt most komolyan kérdezed? – érdeklődtem döbbenten. – Elütött egy kocsi, gondoltad, hogy majd otthon ülök? – osztottam ki idegesen.

- Sajnálom. Nem tudtalak hívni, a telefonom atomjaira esett szét. Anyuék meg nemrég értek ide, most végeztek minden vizsgálattal – számolt be. Eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyunk, és talán illene köszönni a szüleinek is, amit a nagy hévben el is felejtettem. Hátra fordultam, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében köszöntöttem őket is. Clare odajött hozzám, és meg is ölelt.
- Elárulod végre, hogy mit mondtak az orvosok? – fordultam ismét Rob felé, számon kérően és türelmetlenül.
- Azt hitték agyrázkódásom van, mert a fejem eléggé beütöttem, de nem. Csak az oldalamon van az a zúzódás, és néhány egyéb karcolás máshol – mondta. – Ma akár haza is mehetnék…

- De nem megy! – vágott közbe Clare szigorúan. – Kicsit trehányan mesélte el a dolgokat. Valójában az ütéstől keletkezett egy kis rög az agyában, ezért ma estére bent ajánlatos maradnia, hogy szemmel tartsák. Ha minden jól megy ez holnapra fel is szívódik, és nem lesz semmi baj. De itt kell maradnia, hogy szemmel tartsák – vázolta a valódi helyzetet az anyukája. Kérdően Robra néztem, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nem akartalak idegesíteni… még jobban – tette hozzá magyarázatként.
- Azzal, hogy elhallgatod mi van, nem segítesz – morogtam.

- Anyu, nem szeretnétek inni egy kávét? – nézet el mellettem Rob, elég jelentőségteljes pillantást váltva az anyukájával.
- De. Úgyis fáradt vagyok – mosolyodott el, majd a férjét kézen fogva kiballagtak.
- Legalább elértem, hogy ide gyere. Már megérte – vigyorodott el Rob, viszont én vele ellentétben ezt nem tartottam ilyen viccesnek.
- Te nem vagy normális. Nagyobb bajod is lehetett volna, ez nem játék – róttam meg.
- Lehetett volna, de szerencsém volt. Valójában éppen hogy csak meglökött a kocsi, mert nem ment gyorsan, és le tudott fékezni. Én voltam a hülye, nem volt zebra, és nem néztem rendesen körül – mesélte el a teljes történetet.
- Igazad van, a lényeg, hogy nincs komoly bajod – sóhajtottam megadóan.

- Tessék? Tényleg nem vitatkozol? Tényleg nagyon meg lehettél ijedve – nevetett fel, és közelebb húzott magához.
- El sem hiszed mennyire – helyeseltem, és még vissza sem szóltam a szurkálódására.
- Ez azért csak jelent valamit… - fúrta a tekintetét az enyémbe, nem kevés reménnyel a szemében. Kérdően ránéztem, mintha nem érteném mire céloz, aztán megszántam.
- Mondjuk azt, hogy beláttam az élet túl rövid ahhoz, hogy hezitáljunk? – kérdeztem mosolyogva.
- Például – bólintott helyeslően.
- Mikor ide felé jöttem, és nem tudtam, mi van veled, elképzeltem, hogy esetleg… elveszítelek. Ez a gondolat rémes volt, az életem nélküled semmi nem lenne – lábadt könnybe a szemem, a gyötrelmes órák emlékére.

- Gyere ide – helyezkedett úgy az ágyon, hogy mellé tudjak kucorodni, és átölelt. – Annyira hiányoztál, és köszönöm, hogy itt vagy. Ez mindennél többet jelent – fúrta fejét a hajamba, majd lágy puszikkal hintette be az arcom.
- Akkor…Kezdjük elölről? – néztem fel rá most én reménykedve. A mosoly, amit kaptam tőle mindenre válasz volt, de végül ki is mondta.
- Mindenképpen. Erre várok már mióta – nevetett, és kissé lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ez volt az első csókunk mióta ideértem, de nem kevésbé izgató, mint az összes többi, amit valaha váltottunk. Folytattuk is volna, még jó sokáig, de az ajtón hallatszó halk kopogás szétrebbentett bennünket.

- Bocsánat – jöttek be a szülei, én pedig valami illedelmesebb pozíció felvételén igyekezve, fel szerettem volna ülni, de Rob ezt nem hagyta, csak kicsit eligazított maga mellett.
- Már nem volt több kávé a büfében – mosolyodott el Rob apukája, ahogy végignézett a párosunkon. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, Rob pedig csak nevetett.
- Valójában azért jöttünk vissza, mert lassan indulnánk. Hamarosan vége a látogatási időnek – mondta Clare.
- Nekem is mennem kéne, még szállodát is találnom kell – kaptam fel a fejem, hiszen erre eddig nem is gondoltam.
- Eszedbe ne jusson! Természetesen hozzánk jössz. Csak meg akartam kérdezni, hogy most velünk jössz, vagy később jönnél utánunk. – Clare ellentmondást nem tűrő hangja, nem engedett visszakozást, én azért mégis megpróbáltam.

- Nem szeretnék zavarni, és láttam is a közelben egy szállodát…
- Kicsim, a fiam barátnője… – kezdte, majd megerősítést várva ránk nézett – ha a pozíciónk nem lett volna elég egyértelmű -. Robbal egyszerre bólintottunk, mire mosolyogva folytatta. – nem fog egy hotelban aludni – rázta a fejét.
- Köszönöm – adtam be a derekam végül. – Maradjak még? – fordultam Rob felé, hogy megtudjam, Ő mit szeretne.
- Elég fáradt vagy, menj és aludd ki magad – simított végig az arcomon.
- De ha szeretnéd…
- Szerintem én is hamar elalszom – vágott közbe, mert pontosan tudta, hogy egy szavába kerül, és akár egész éjszaka itt ülök mellette.
- Nem szívesen hagylak itt – keltem fel az ágyról, és visszahajoltam hozzá, hogy még egy utolsó csókot váltsunk.

- Én is jobban örülnék, ha itt aludnál velem. Kétségkívül jobb éjszakánk lenne – súgta az utolsó mondatot a fülembe, amibe kicsit bele is pirultam. Majd hangosan folytatta: - De ezt sajnos nem lehet – fintorgott.
- Én legalább a te ágyadban aludhatok – csillant fel a szemem, majd lehajoltam hozzá, hogy megkapjam a búcsúcsókom.
- Szervusz, kisfiam – jött Clare, és megölelte, majd Richard is. Közben fél kézzel Rob, még mindig az én kezem fogta. – Holnap délelőtt jövünk érted – indultak kifelé. Én még egy utolsó gyors puszit nyomtam a szájára, majd követtem őket.

Clare a kocsiban folyamatosan szóval tartott. Kérdezgetett magamról, aztán arról mit szeretnék vacsorázni ma. Kicsit megkönnyebbültem mikor haza értünk, és egyben az állam is leesett. London egyik külvárosába érkeztünk, ami a tipikus angol családi idill hangulatát idézte meg. Egy pár percnyi bámészkodás után, gyorsan velük is megosztottam a csodálatom. Alighogy beléptünk az ajtón, a már ismerős Lizzybe botlottunk.
- Hogy lehet az, hogy elfelejtettetek szólni arról, hogy az öcsém elütötte egy kocsi? – tromfolta le a szüleit idegesen. Mint kiderült Tom hívta Őt, hogy nem tud bejönni a kórházba, mert azt hitte Lizzy is ott van. A szülei elnézést kértek, és magyarázták neki, hogy azt sem tudták hol áll a fejük. Miután elmeséltek neki mindent, Lizzy kicsit lenyugodott, és mi is végre beljebb kerülhettünk az előszobából.
- Ne haragudj, Kris – nézett ekkor rám. – Örülök, hogy itt vagy – mondta mosolyogva, és megölelt.

Ezután Clare minden áron meg akart végre etetni engem, így a konyhában kötöttünk ki. Nagyon finom steaket kaptam, olyannyira, hogy még repetáztam is, pedig nem éreztem magam éhesnek. Vacsora után elkértem Lizzy telefonját, hogy végre Jerryéket is értesítsem, mert ugye eddig nem tudtam, hiszen az enyém még mindig nem találta magát. Ők is eléggé izgultak, de sikerült őket megnyugtatnom.
Lizzy és Clare éppen az asztalnál beszélgettek, mikor visszamentem konyhába.

Megköszöntem Lizzynek a telefont, és leültem hozzájuk. Nem igazán tudtam koncentrálni, mert annak ellenére, hogy tudtam, Rob jó helyen van, még mindig ideges voltam. Fel akartam hívni, hogy tudjam tényleg minden rendben, de mivel a telefonja is tönkre ment, ez lehetetlen volt.
- Most már nyugodj meg szívem, minden rendben – fogta le Clare kedvesen mosolyogva az asztalon doboló kezem, amit tulajdon képen észre sem vettem, hogy idegesen jár.
- Bocsánat – mondtam, és eldugtam a kezem, hogy ne érezzek kényszert a folytatásra.
- Nem kell bocsánatot kérned, én megértelek – felelte, és elém tolt egy pohár teát. – Ez megnyugtat. – Bele is kortyoltam gyorsan, de a megnyugvás még messze volt.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte hirtelen Lizzy, mire majdnem félre is nyeltem. Letettem a poharat, és kínosan elmosolyodva válaszoltam neki.

- Ez elég bonyolult – kezdtem. – Tulajdonképpen szeptemberen jöttünk össze, de tartottunk egy hosszabb szünetet… mostanáig. – Nem fejtettem ki jobban, de nem is kérdezték az okát.
- Mikor először láttalak titeket együtt, New Yorkban, én már akkor tudtam, hogy idő kérdése és együtt lesztek – mosolyodott el Lizzy. – Ne kérdezd… – vágott közbe, mert már nyitottam a szám. – csak tudtam. Rob úgy viselkedett, ahogy nem szokott. Úgy nézett rád, hogy… és olyan dolgokat fogadott el tőled, amit ha más mond, kiborul. Akkor még megtartottam magamnak, de most már bevallhatom – kacsintott.
- Akkor már mindenki tudta… rajtunk kívül persze – makogtam zavartan.
- Jobb később, mint soha – vont vállat erre. – Amúgy meddig maradsz? Az ünnepekre is, ugye? – kérdezte. Jóval előrébb járt, mint én. Én eddig ilyeneken nem is gondolkodtam.
- Az szuper lenne! – vidult fel Clare. – Lizzy, és a barátja is itt lesznek, olyan jó lenne, ha te is maradnál, Robbal.

- Ezen még nem gondolkoztam. A szüleim nem tudom, mit szólnának, és még Robbal sem tértünk ki erre – mondtam.
- Rob olyan boldog lenne – mosolyodott el. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy valójában én is ezt szeretném. Semmi kedvem holnap hazamenni. De ha haza akarok érni az ünnepekre, holnap mennem kell, de én vele akarok maradni. Valójában semmi nincs is, ami visszatarthatna.
- Szerintem nem lesz akadálya. És köszönöm a meghívást – mondtam neki.
- Ez természetes, hiszen családtag vagy – ölelt meg. – Én azt hiszem, megyek aludni. Jó éjt lányok. – Lizzyvel ketten maradtunk. Mióta megjöttem, még egy cigit sem szívtam el, ezért megkértem Lizzyt, hogy kísérjen ki. Egy kis bort is hozott, ezért kicsit elhúzódott az az egy szál cigi, és vagy egy órát beszélgettünk még.

Aztán megmutatta Rob szobáját, és a fürdőt is, ahova be is zárkóztam, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek.
Rob szobájába iszonyúan kellemes érzés volt bemenni, hiszen ott éreztem az illatát mindenen. Az elalvással sem volt bajom, hiszen az ágynemű is őrizte az illatát, ráadásul még egy pólót is elcsentem tőle, hogy a hatás tökéletes legyen. Az volt.

Egészen reggelig aludtam egyhuzamban, akkor is csak a csörömpölésre ébredtem fel.
- Oh, jó reggelt – köszönt kedvesen Clare, mikor összeszedtem magam, és lementem a konyhába. – Hogy aludtál?
- Remekül – feleltem. Elém rakta a reggelit, majd mondta, hogy telefontál Rob, minden rendben, és délben elhagyhatja a kórházat. Azonnal gyorsabban kezdtem enni a reggelit, mert már fél tizenegy volt.
- Sietnem is kell az ebéddel – mondta.

- Ha gondolod, elmegyek egyedül érte, és akkor lesz időd – ajánlottam fel. Közben befejeztem a reggelit is, gyorsan elpakoltam magam után.
- Rendben, az jó lenne. Elviszed a kocsit? – kérdezte.
- Inkább taxival mennék, nem biztos, hogy Londonban akarok vezetni. – Erre mind a ketten nevetni kezdtünk. Gyorsan összeszedtem magam, hogy időben érjek be érte. Szerencsére nem is volt gond, és az arca, mikor meglátott, mindent megért.

- Hiányoztál – húzott egyből magához, és jó pár percig nem is engedett távolabb, hogy egy rendes adag csókot kisajtoljon belőlem.
- Te is nekem – nyögtem ki, mikor szóhoz jutottam.
- Nem akarom, hogy haza menj – mondta aztán szomorkásan.
- Akkor nem megyek! – vágtam rá, Robtól pedig kaptam egy meglepett pillantást. – Anyukád már mondta tegnap, hogy maradjak. És ha te is ezt akarod…
- Most viccelsz? Persze, hogy ezt! Imádlak – kaptam egy újabb csókot, mielőtt tényleg elindultunk volna. Aláírta a papírokat a recepción, majd taxiba szálltunk, hogy végre haza érjünk.

Rob megkérte a taxist, hogy az utca végén lévő kis bódénál rakjon ki minket, mert cigit szeretett volna venni, és onnan már csak pár perc séta volt a házukig. Kézen fogva indultunk el hozzájuk.
- Készen állsz egy gyors menetre, ebéd előtt? – szólalt meg hírtelen, és ha azonnal nem is fogtam volna fel mire gondol, a kacsintása meggyőzött róla.
- Attól függ hol – húztam az agyát.
- Egy bokorban? – nézett mellénk vigyorogva, majd komolyra váltott. – A szobámban, természetesen.
- Esélytelen, hogy szexeljek veled, miközben a szüleid a nappaliban ücsörögnek. Csak mondom – ráztam meg a fejem, mire egyszerre lemondóan és kétségbeesetten sóhajtott fel. Én pedig vigyorogtam a bajszom alatt, hiszen én is pontosan tudtam, hogy nem bírjuk majd ki…

Idő közben megérkeztünk. Belépve lesegítette a kabátom, majd a nappaliba mentünk.
- Kérsz valamit? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, hogy hozzon magának vizet.
- Nem köszi – szóltam utána. Megnézegettem a nappali kandallóján lévő fotókat, olyan hihetetlenül cuki kisgyerek volt, hogy el sem hiszem.
- Anya és apa elmentek a boltba. Egy ideig nem jönnek vissza… - jött be, és vigyorogva egy cetlit lóbált a kezében.
- Oh.
- Szóval mi a véleményed a szexről, ha a szüleim nincsenek itthon? – érdeklődött.
- Rob, csak erre az egyre tudsz gondolni? – bokszoltam vállon, pedig nekem is voltak hasonló gondolataim.

- Nos, vannak szükségleteim, Kristen – nevetett fel. - És elég régen nem lettek kielégítve – jött közelebb.
- Ismerős… - sóhajtottam színpadiasan, miközben elkapta a derekam, és magához húzott.
- Végig játszottál, te boszorka – harapott a nyakamba.
- Kell egy kis izgalom – nevettem.
- Adok neked izgalmat, ha arra vágysz – mondta, és rácsapott a fenekemre.
- Jaj, fogd már be, és vigyél a szobádba – utasítottam, mire elkapta a kezem, és sebesen a lépcső felé kezdett húzni. A feléig sem jutottunk, mikor hírtelen a bejárati ajtó csapódott. Megtorpantunk, és lemondóan egymásra néztünk…