23. fejezet: Premier

Itt az új fejezet. Nem nagyon fűznék hozzá semmit. Bocsi a várakozásért!:)
Puszi, Lady


A gyomrom egy merő görcs volt, mikor a szemem kinyitva tudatosult bennem, hogy milyen nap van. Két perc múlva már a kezemben volt a telefon, hogy hívjam Nikkit, valamiféle kifogással. Sorra vettem a lehetőségeket. Rövid úton rájöttem, hogy maximum a kóma lenne az egyetlen „betegség”, amivel megúszhatnám, mert Nikki minden más esetben úgyis elrángatna. Ha kéne, maga jönne értem, és vinne oda. Elvettem így az összes esélyes kifogást, és beletörődtem, hogy ma este igen is ott kell lennem.

Ez nem tett boldoggá, féltem. Nem akartam Robot látni, túl fájdalmas lesz. Az óra már delet mutatott, ezért ideje volt felkelnem. Elsőként kávézni mentem a teraszra, két cigit is elszívtam, de nyugodtabb nem lettem.
Egy utolsó reménysugár rémlett fel előttem, mikor e telefonom megszólalt, Jerry nevével a kijelzőn. Talán Ő segíthet – gondoltam, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Hogy állsz, aranyom? – érdeklődött.
- Jerry, mi lenne, ha kitalálnánk valamit. Nem akarok menni. Vészterv? – kérdeztem a közepébe csapva, nagy reményekkel.
- Felejtsd el szívem, fél óra múlva nálad vagyok a ruhákkal! – ábrándított ki rögtön, majd miután közölte, hogy csak ennyit akart mondani, le is tette a telefont.

Kezdtem felfogni, hogy én ma este minden körülmények között ott leszek azon a kibaszott premieren. Idegesen vágtam a bögrét a mosogatóba, de valamilyen csoda folytán megúszta a landolást, nem tört össze. Felvágtattam a szobámba, hogy lefürödjek és a hajamat is megmossam, aztán ezzel végezve a nappaliban vártam a jelenleg nem az első helyen szerepelő barátom.

Percek múlva be is futott, egy állványnyi ruhával. Már a látvány is elborzasztott, de ez még csak az első sokk volt. A második, mikor tudatosult bennem, hogy ezeket mind fel is kell próbálnom.
- Gyönyörű leszel – mondta, mikor meglátta a fejem. Elfintorodtam. – Már most is az vagy – magyarázkodott, mire még egy fintort kapott válaszként.
- Nem akarok menni – morogtam, és levetettem magam a kanapéra.

- Szar ügy – felelte érdektelenül, és már szedte is le az állványt takaró fóliát. – Nézd csak meg. Tizenkét híres tervező, csodálatos ruhája. Mind azt szeretnék, hogy az övékben tündökölj este – mondta teljes áhítattal a hangjában, de belőlem nem váltotta ki a várt reakciót. Továbbra is érdektelenül figyeltem, ahogy leakasztja az első ruhát, majd felém nyújtja. – Mond, hogy nem lenyűgöző. – Ami azt illeti mondtam volna, de a válaszom meg sem várva felrántott a kanapéról, és a kezembe nyomta a ruhát. – Próbáld fel – utasított.

Kelletlenül eleget tettem a kérésének, majd csodálkozva néztem a tükörbe.
- Tetszik – pördültem egyet kettőt, hogy minden oldalról lássam magam.
- Persze, hogy tetszik. Ez egy Galliano – nevetett fel, majd leparancsolta rólam a ruhát. – Nézzünk egy másikat – nyújtott egy újabb ruhát. Nekem majdnem mind tetszett, de Jerrynek mindegyik ellen volt valami kifogása.
- Jó, próbáld fel még egyszer a Valentinot - dobta a kezembe a ruhát. Megtettem. – Igen, ez lesz az. Tökéletes – hümmögte, miközben eligazította rajtam. Egyet kellett vele értenem, nekem már akkor ez volt a kedvencem, mikor elsőre próbáltam. Fellélegeztem, mert legalább két órát igénybe vett, mire Jerry kiválasztotta.


Miután levettem a ruhát, végre engedélyt kaptam egy cigire, ahova Jerry is velem tartott. Közben felhívta a fodrászt, meg a sminkest, hogy hol vannak már. Már úton voltak. Szerencsére a cipőt már nem kellett próbálgatnom, Jerry még érkezés előtt kiválasztotta mindegyikhez a megfelelőt.
Miután megérdekeztem a haj és smink felelősök, Jerry kiadta az utasítást.
- Lara, kérlek valami konty félét csinálj neki, mert ez a ruha azt kívánja meg – adta ki az első feladatot, majd árgus szemekkel, az egyik fotelből figyelte az eseményeket. Egy újabb órába telt, hogy kész legyen a hajam, majd még másfél óra volt a vakolat felpakolása.

Ezután Jerry elégedetten nézett végig rajtam.
- Végre – sóhajtottam, mikor kikísérte a segítőket, és már ültem is volna le a kanapéra.
- Eszedbe ne jusson. Legalább a vörös szőnyegig bírd ki, hogy nem gyűröd össze – kapta el a karom, mikor már majdnem helyet foglaltam.
- Komolyan azt gondod, hogy addig állni fogok? – kérdeztem egy hisztérikus nevetés közepette, mire magától értetődően bólintott. Most még kevésbé szerettem a barátom, főleg, mert most a styleist énje van előtérben. Viszont nem volt más választásom, állva várakoztam, míg a limuzin meg nem érkezett értünk.

- Izgulsz? – kérdezte mosolyogva, mikor már útban voltunk a premier felé.
- Szerinted? – tettem fel a költői kérdést, amire csak egy újabb mosolyt kaptam feleletként. Még megálltunk Nikki háza előtt, hogy ő is csatlakozzon kis csapatunkhoz.
- Aszta Kris, iszonyat gyönyörű vagy – nézett végig rajta, mikor beült hozzánk.
- Köszi – mondtuk egyszerre Jerryvel. Morcosan ránéztem, hiszen az alapanyag mégis csak én voltam, mire bocsánatkérően elmosolyodott. – Te is nagyon jól nézel ki – mosolyogtam rá. Tényleg nagyon csinos volt.

Húsz perccel később megérkeztünk a helyszínre. Egy kétméteres fickó kinyitotta nekünk az ajtót. Jerry kiugrott, majd kisegítette Nikkit és engem is. Mosolyogva karoltunk belé, miközben a vörös szőnyeg felé lépdeltünk. A rajongók visítoztak, én pedig a szememmel egyre csak egy embert kerestem. Nem akartam látni, elvileg, most mégis minden vágyam volt, hogy végre kiszúrjam. Az út felét sikerült megtennünk, és Nikkit máris elkapták egy rövid interjúra.

Szerencsére a minket követő teamjében elég élelmes volt a publicistája, szigorúan egy perc harminc másodperc után tovább rántgatott bennünket. Ez így ment egy ideig. Aztán jött a kötelező pózolás, majd megint pár interjú. Az egyik nő elég jól tájékozott lehetett, mert engem is megtalált egy kérdéssel.

- Miss Stewart, köze van az ittlétének Rob Pattinsonhoz? Azt repesgetik elég közel kerültek egymáshoz a közös filmjük forgatása alatt – kérdezte vigyorogva, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Aztán felvettem a bájmosolyom.
- A legjobb barátnőm miatt vagyok itt – néztem Nikki felé, aki eddigre szintén elvette a póker arcot.
- Tehát cáfolja a pletykákat, miszerint ön és Robert egy pár? – próbálta másképp.

- Az embereknek elég élénk a fantáziájuk – mondtam kissé terlve, mire újra nyitotta volna a száját, de Nikki tovább indult, megköszönve az interjú lehetőséget.
- Köszi – suttogtam felé, mire rámosolygott. Újabb fotók készültek rólunk, úgy éreztem ennek már sosem lesz vége. El is felejtettem, hogy milyen fárasztó tud lenni egy premier. Éppen csodás mosolyunkat mutattuk pár fotósnak, mikor óriási visítás hangzott fel. Mind a hárman oda kaptuk a tekintünk a szőnyeg elejére, amire éppen rálépett Rob.

Mosolyogva intett a rajongóknak, majd elindult beljebb. A gyomrom még inkább görcsbe rándult, a tenyerem izzadt, a térdem meg remegett. Remek. A hatás ugyan az. Eddig sem voltam túl rajta véglegesen, de most, hogy megláttam, még rosszabb volt. A jól vagyok érzésem elmúlt, csak őt láttam, és a hiányát éreztem, amit eddig elnyomtam. A végső döfés az volt, mikor felém pillantott, és a tekintete megtalálta az enyémet.

Vagy fél percig csak bámultuk egymást, Ő is és én is megkövülve álltunk ez alatt. A szeme szomorú volt, de ugyan akkor vágyakozó. Ennyi időt kaptunk, mert a következő percben arrébb rántgatták. Nikki és Jerry nem szóltak semmit, csak lassan befelé kezdtek terelni.
- Ez nehezebb volt mint gondoltam – mondtam nekik, mikor a vetítésnek helyt adó terem felé mentünk.
- Elhiszem, szívem – szorította meg a kezem Nikki együtt érzően, majd beléptünk a terembe.

Már elég sokan voltak ott, legtöbben beszélgettek. Kiszúrtam egy ismerőst is az egyik beszélgető tömegben, majd mikor integetni kezdett, rögtön észrevettem egy másikat is. Lizzy és Tom voltak azok. Mosolyogva indultam. Csak Jerry tartott velem, mert Nikki leállt beszélgetni másokkal.
- Kristen, de régen láttalak – ölelt egyből magához Tom, majd Jerryhez fordult kezet fogni. – Gyönyörű vagy, de ez nem újdonság – kacsintott rám, mire felnevettem.

- Látom semmit nem változtál – veregettem vállon, majd a rám várakozó Lizzy felé fordultam. Őt is megöleltem, és érdeklődtem, hogy van.
- Remekül. És te? - érdeklődött Ő is. – Ennek örülök – mondta, miután válaszoltam. – Had mutassalak be a szüleimnek. – Erre a kijelentésre azonnal ledöbbentem. Hiszen ha Lizzy szülei, akkor…akkor Rob szülei is. Eddig fel sem tűnt, hogy kik vannak mögöttem, de most kénytelen voltam megfordulni. Két mosolygós emberrel találtam szemben magam.
- Apa, anya, Ő itt Kristen Stewart. Rob partnere volt a Remember Me-ben – taszított kicsit közelebb hozzájuk.

- Tudjuk – mondták mosolyogva, majd egyenként megöleltek, és bemutatkoztak.
- Örülök, hogy találkoztunk, de most mennem kell – engedtem el Rob anyukájának kezét, pedig éppen mondani készült valamit, de az ajtóban megjelent Rob. Nem kellett túl sok ész hozzá, hogy kitaláljam hova fog jönni, ezért nekem menekülőre kellett fognom.
- Reméljük még találkozunk – mondta Clare mosolyogva, amire válasznak csak egy félmosolyt sikerült kreálnom. Rögtön az ugrott be, hogy vajon Rob mennyit mesélt nekik rólunk, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg semennyit.

Mindenesetre fejvesztve menekültem Nikkihez, aki éppen valami ismerőseivel társalgott. Az áruló Jerry ott maradt, megvárta Robot, és ha mindez nem lenne elég, még régi cimboraként is köszöntötték egymást. Morcosan figyeltem, ahogy elsutyorognak, majd Rob tekintete ismét megtalált engem. Megszeppenve hajtottam le a fejem, és inkább a cipőm orrát bámultam.
Az eretnek barátom is lassan visszatért, egy letörölhetetlen vigyorral a képén. Nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy megkérdezem, minek örül, hanem nyugalmat erőltetve magamra megkérdeztem, hogy leülünk-e.

Mivel a film perceken belül kezdetét vette, jól tettük, hogy helyet foglaltunk. Robot figyeltem, aki csak három sorral ült előrébb, mint mi. Így, hogy előttem volt, feltűnés mentesen bámulhattam. Valamint a képernyőn is igen jól mutatott, már amennyit ebben a filmben feltűnt. Nem bírtam kiverni a fejemből, ahogy reagáltam, mikor újra megláttam ennyi idő elteltével. Nem volt normális a reakcióm, egyértelműen szeretem még. Könnyebb volt úgy bemesélnem magamnak, hogy jól viselem, hogy nem kellett látnom.

- Kris, mehetünk? – kérdezte Nikki mellőlem, a jó ég tudja hányadszor. Ránéztem a képernyőre, már fekete volt. Ezek szerint kissé elgondolkodtam.
- Igen – mondtam, és felkeltem a székből. Direkt nem néztem arra felé, ahol Rob ült. Nem akartam tudni, itt van-e még. A limuzinba szállva azonnal feltűnt, hogy túl csendben vannak ezek ketten, és kezdett gyanússá válni a helyzet.
- Hova megyünk? – kérdeztem szemöldök felvonva.
- Az after partira – jött a válasz Nikkitől.

- Én nem akarok menni – pánikoltam. Eszem ágában sem volt a tűzfészek közepébe sétálni, hiszen ott esélytelen elkerülnöm Robot.
- Öt perc és ott vagyunk. Bejössz kicsit, aztán ha unod, lelépsz – mondta Jerry. Vetettem felé egy „most nagyon utállak” pillantást, majd duzzogva kibámultam az ablakon. Volt egy olyan érzésem, ha agyon szarul érzem magam, akkor sem engednek haza.

Percek múlva valóban megálltunk egy nagyobb épület előtt. Kívülről semmi különös nem volt benne, de amint az ajtón túljutottunk, egy vámpír dizájnba bújtatott óriási tér tárult elénk. Kifejezetten tetszett, megvolt a maga fura hangulata. A hely már szinte tele volt, főleg ismeretlenekkel. Egyetlen ismerős arcot fedeztem fel a tömegben, aki éppen mélyreható diskurálást folytatott egy szőke lánnyal. Legalábbis a testtartásuk ezt sugallat. Ő is azonnal kiszúrt minket, és integetni kezdett, hogy menjünk oda.

- Srácok – vigyorgott. – Kristen, jó újra látni – ölelt meg azonnal, majd a lány felé fordult. – Ő itt…
- Jennyi, sziasztok – segítette ki a hölgy, én pedig igyekeztem elfojtani a mosolyom. Azt leszűrtem, hogy Kellan hozza a formáját.
- Szia – köszöntünk neki egyszerre, majd Kellan újabb italra invitálta a Jennyt a pulthoz. Nikki feltűnően húzta a száját, amit nem bírtam szó nélkül hagyni.
- Nem hiszem, hogy érdekli, még a nevét sem tudta – próbáltam nyugtatni, mire egy kételkedő pillantást kaptam.

- Nem érdekel – közölte megütközve. – És különben is, ma este nem én vagyok a lényeg. – Ezen én akadtam fent, mert nem értettem. Rá is kérdeztem, hogy érti, de helyette Jerry válaszolt, gyorsan. Túl gyorsan.
- A film és a buli. Hát ezért vagyunk itt – vágta rá mosolyogva, mire Nikki helyeslően bólintott. Aztán Nikki nézelődni kezdett, majd felém fordult.
- Keresünk helyet. Kris, hozol inni? – fordult felém. Bólintottam, majd elindultam a pult felé. Kellan mellé sikerült keverednem, és egy mosollyal nyugtáztam, hogy nagyon fűzi a csajt. Nem mintha Jenny nem lett volná már így is odáig tőle.

Végre rám is szánt néhány pillanatot a pultos, ezért gyorsan kikértem három sört.
- Szia – hallottam mögülem a bársonyos hangot, amit már egy jó ideje nem. A vér az arcomba tódult, és három nagy levegőre volt szükségem, hogy a lábam remegésével egyetemben hátra merjek fordulni. Nem tévedtem, valóban Rob volt a gazdája a hangnak, akivel most szemtől szembe kerültem. Háromszor nyitottam szólásra a számat, mire negyedszerre hang is kijött rajta.
- Szia – válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Istenem, az a mosoly…

- Hogy vagy? – kérdezte, miközben tüzetesen végigmért, majd tekintete megállapodott az arcomon.
- Jól. És te? – Igyekeztem olyan közvetlen lenni, amennyire csak a hangulatom hagyta.
- Én nem – felelte erre, és a mosolya már sehol sem volt. Ebbe a beszélgetésbe nem akartam belemenni, egyáltalán nem. – Gyönyörű vagy – tette még hozzá, miközben újra végigmért.
- Köszi – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa mennyire jól esnek ezek a szavak, tőle.

- Tudod…
- Nocsak, megint Krisbe botlom. Micsoda szerencse – vágott a szavába Tom, aki már cseppet sem volt szomjas. Rámosolyogtam, de belül kissé feszült voltam. Szerettem volna tudni, mi lett volna Rob mondatának a folytatása. Pedig reggel még esküdöztem, hogy látni sem akarom, nemhogy beszélni vele. Kínos csend telepedett a hármasunkra, ami Tomnak is feltűnt.
- Talán megzavartam valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel. Rob összepréselt ajakkal, egy gyilkos tekintetben részesítette. Talán elküldte volna melegebb éghajlatra is, ha nem én vagyok a gyorsabb.

- Nem – ráztam a fejem, majd megfogtam a söröket – kicsit nehezen, de sikerült – és olajra léptem. – Mulassatok jól – kiáltottam még vissza, és amilyen gyorsan csak tudtam, megkerestem Nikkiéket. Egy asztalnál üldögéltek, és valamin pusmogtak. Mikor letettem eléjük a sört szétrebbentek, és a díszletet kezdték dicsérni. Egyre gyanúsabbak voltak, valamit titkolnak előlem, ebben biztos voltam. Csak arra nem jöttem rá, mi az.
Egy óra telt el úgy, hogy iszogatás közben, egy-egy ismerős hozzánk lépett, és beszélgettek velünk. Nem bántam, Jacksonról is jó régen hallottam már, ezért örültem, hogy beszélhettem vele.

- Nem bírom tovább ezt a ruhát. Kimegyek a kocsiba a váltó cuccomért. Kristen, te addig felmennél az öltözőbe? Nem fogom tudni levenni ezt a ruhát egyedül – fintorgott rám, majd a fűzős részre mutatott. – Kellan odakísér – lökte mellém a mackót, aki karon fogott.
Egy kihalt folyosóra léptünk, majd azon kicsit haladva megtorpant egy ajtó előtt.
- Menj be, mindjárt itt lesz – mosolygott, majd taszított rajtam egyet. Kopogni el is felejtettem, Kellan annyira hevesen kényszerített belépésre. Pedig jobb lett volna, ha megteszem…

- Bocsi, én…én nem tudtam, hogy itt vagy – motyogtam, mikor megláttam Robot, aki éppen az egyik asztalnak támaszkodott.
- Gyere, én már megyek is – lökte el magát az asztaltól. Becsuktam az ajtót, majd a vele szembe lévő asztalhoz léptem. Ő viszont nem mozdult, hiába mondta, hogy menni készül. Csak állt ott, és engem nézett. Zavaromban az asztalt kezdtem kaparászni.
- Nem menni készültél? – kérdeztem feszülten, mire mosolyogva közelebb lépett.
- Inkább nézlek még egy kicsit – mosolyodott el.
- Rob…

- Mit Rob? – Hírtelen előttem termett, keze már a derekamon volt, ezzel megakadályozva, hogy bárhova is léphessek előle. – Ne mond, hogy neked nem hiányzom! Azt sem, hogy nem szeretsz. Különben nem menekülnél előlem – közölte velem.
- Nem igaz – morogtam, pedig mindenben igaza volt.
- Hazudsz, és be is bizonyítom – nevetett fel, majd ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadtak. Ellenkeznem kellett volna, hogy előbbi szavait meghazudtoljam, de jelen helyzetben nem voltam észnél.

Amint a szája az enyémhez ért, a régen érzett bizsergés átvette a testem fölött az irányítást, és Robnak csak néhány lány puszi erejéig kellett várni, máris megnyíltam előtte. Kezem a hajába markolt, ezzel tökéletesen szavaimmal ellentétesen cselekedve, és visszacsókoltam. Először lassan, finoman csókoltuk egymást, mintha először csinálnánk. Valójában hosszú idő óta először csináljuk. Aztán ez átváltott valami vadabb, szenvedélyesebb dologgá. Kezei a hátamon kalandoztak, majd egy hirtelen mozdulattal megragadott, és az asztalra ültetett.

A kezeivel végigsimított a combomon, majd széttárta őket és közéjük lépett. A fenekemnél fogva közelebb húzott magához, annyira, hogy jól érezhettem, ennyi elég volt neki, hogy megkívánjon. Belenyögtem a csókba, lábaimmal pedig még közelebb húztam magamhoz. Az érzés leírhatatlan volt, bármennyire is titkoltam, nagyon vágytam már erre. Hiába tagadtam előtte, hiányzott. Végigsimítottam a mellkasán, még Ő az ő keze a mellemre csúszott. Ruhán keresztül is kimond hattalanul jó érzés volt.

A következő pillanatban már az ingje gombjainál jártam, és veszett tempóban kezdtem gombolgatni. Ekkor elszakadt tőlem, de csak az ajkaimtól, hogy a nyakamat hintse be csókjaival. Egy újabb borzongást könyvelhetett el, de nem erre figyelt. A ruhám alját kereste, és mikor megtalálta, benyúlt alá. Mind a ketten felnyögtünk, ahogy a bugyim alá is beférkőztek ujjai. Elégedetten kereste a tekintettem, mikor megérezte, hogy nem csak Ő van kellőképpen felizgulva. Viszont a szemkontaktus nem volt a legjobb dolog, amit ebben a pillanatban tehetett. Ugyanis, ahogy a szemembe nézett, nekem kissé kitisztult a fejem.

A félelem, miszerint a mi kapcsolatunkat már úgy sem lehetne rendbe hozni, rám tört. Talán nem is akartam? Vagy csak nem mertem belegondolni, hogy talán mégis van jövője? Össze voltam zavarodva, ettől az esettől. Nem akartam még nehezebbé tenni magamnak, hogy nélküle kell lennem. Ezért inkább cselekedtem. Óvatosan eltoltam magamtól, mire nem is inkább meglepett volt – mintha számított volna rá -, hanem beletörődő.
- Meddig akarod még tagadni az egyértelműt? – kérdezte ekkor.
- Nekem ez nem megy – hajtottam le a fejem.

- Mert nem akarod – mondta, amit már a szakításunknál is. Talán igaza van, és nem akarom, félek. Nem feleletem, csak leugrottam az asztalról, eligazítottam magamon a ruhát, és menni készültem. – Kris – kapta el a karom.
- Hagyj elmenni – kértem, de nem eresztett. Kirántottam magam a kezei közül, és kirohantam a szobából.
- Kristen, hát te? – jött szembe velem Nikki, és Jerry. Nem pont a legjobbkor.

- Most jobb ha békén hagytok. Sőt az lenne a legjobb, ha máskor nem avatkoznátok a dolgomba – vágtam a fejükhöz, majd nem törődve a póker arcukkal, otthagytam őket. Tudtam jól, hogy az Ő kezük van a dologban, és nem akartam olyat mondani, amit később megbánok.
Nem terveztem tovább maradni a helyszínen, ezért taxit fogtam, és hazavitettem magam. Felkészülve az elkövetkezendő napokra…

Kristen a premieren: