12. fejezet: Ébredés

Köszönöm a türelmeteket, és a megértést.:) Most viszont eljött a folytatás ideje. Itt a 12. fejezet, amiben talán nem éppen az szerepel, amit reméltetek. Viszont mindennek megvan a miértje, ezért kérlek titeket, hogy ne pánikoljatok rögtön. Legyetek türelmesek. :)
Jó olvasást a részhez, remélem tetszeni fog, és megosztjátok vele, amit gondoltok! ;)
Puszi, Lady

Reggel nehezemre esett kinyitni a szemem, ami nem csoda, hiszen hosszú éjszaka áll mögöttem, de még milyen… Tegnap olyasmit éltem át, amilyet még soha azelőtt, és mindezt egyvalakinek köszönhetem. Meg sem mertem mozdulni, hiszen Rob még mindig aludt mögöttem, nem mellesleg, szorosan hozzám simulva, kezét a hasamra szorítva. Újra lepörgettem magam előtt minden képkockát. Sokszor majdnem felnyögtem, ahogy felidéződött bennem minden, amit akkor éreztem, vagy, ahogy Rob hozzám ért, megcsókolt. Tudtam, hogy ez egyszeri volt és megismételhetetlen. Ezzel már tegnap is tisztában voltam, mikor együtt voltunk. A vonzalom nem elég egy kapcsolathoz, és biztos vagyok benne, hogy ezzel Rob is tisztában van. Csak azt remélem, hogy azzal, hogy lefeküdtünk- nem is egyszer-, nem tettünk kárt a barátságunkban.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy a másik érintett, mocorogni kezd mögöttem. Csak arra eszméltem, hogy eddig hasamon nyugvó keze lassan rásimul a mellemre, míg ajkai a nyakamat veszik célba. Lehunytam a szemem, és gondolkodni kezdtem. Rob egyértelműen folytatná a tegnapiakat, és őszintén szólva, nekem sem lenne ellenemre, mindannak fejében, hogy pár perce döntöttem el, ez nem fordulhat elő többet. Döntéshelyzetbe kerültem. Vagy most azonnal leállítom, vagy még egyszer utoljára engedek a vágynak. Nem volt nagyon időm gondolkodni, sőt helyesen dönteni sem, mert Rob másik keze – amivel nem a mellemet kényeztette -, megállíthatatlanul igyekezett a lábam közé. Éppen hogy csak megérintett, ajkaimat egy halk nyögés hagyta el, amivel egy időben döntöttem is. Rob is felsóhajtott, ahogy megérezte, hogy máris szinte tocsogok, pedig még alig tett valamit. Hiába, aki tud az tud… Szájával tovább játszott a nyakam puha bőrén, ujjai ritmusosan simogattak, miközben ha lehet, még közelebb vont magához. Ismét felnyögtem, ahogy egyértelmű vágya a fenekemnek nyomódott.

Ennyi pont elég volt, hogy minden józan eszem elveszítsem, és nyakamat teljesen kitekerve, csókra nyújtózzak felé. Mosolyogva hajolt hozzám, és miután nyelvét végighúzta alsó ajkamon, megadta, amit akartam. Innentől kezdve már nem voltam képes határt szabni, és még a jobbik eszem is úgy gondolta, ha már tegnap is megtörtént, még egy mit számit. Újra csak sodródtam az árral. Kissé kényelmetlen volt így, ezért Robot a hátára lökve, egyik lábam átvetve rajta, fölé ültem. Tettre kész férfiassága a lábaim közt lüktetett, de még egy kicsit húzni akartam az időt, a legjobb résszel még várni szerettem volna. A mellkasát végigcsókolva értem el szájához, hogy újabb csókot lopjak tőle. Megkaptam, miközben csípőm is lassú, körkőrös mozgásba kezdett. Kíváncsi voltam, meddig bírja, amit művelek, bár lehet, hogy én leszek a türelmetlenebb. Tévedtem. Rob a számba nyögött, miközben egy határozott mozdulattal a csípőmbe markolt, és magára húzott. Most egyszerre vizahangozott a nyögésünk a piciny szobában, miközben megvonaglottam az érzéstől. Elszakadtam tőle, és felülve rajta mozgatni kezdtem a csípőm.

Rob kétségkívül élvezte ezt a felállást, ugyanis le sem bírta venni szemeit a testemről, miközben egyre gyorsabban mozogtam rajta. Hol az arcom, hol a mellem, hol pedig azt a pontot igézte, ahol testünk összeforr. Persze kezei sem tétlenkedtek sokáig, hamar felkúsztak a mellemre, édes borzongást kiváltva ezzel, belőlem. Egy idő után, akár milyen nehezemre is esett, megálltam a mozgásban, pont mielőtt élvezetünk beköszöntött volna. Nyújtani akartam, nem szerettem volna még, hogy vége legyen, minden másodpercet ki akartam élvezni. Rob sűrű zihálás közepette nyögött fel, de nem panaszkodott, megértett, miért tettem. Lehajoltam hozzá, hogy ismét forró csókban forrjunk össze, ezzel is tovább perzselve a bennünk tomboló tüzet. Ahogy nyelvünk találkozott, nem bírtam tovább, és csípőm újra mozgásba lendült. Rob feje mellett két oldalt támaszkodtam meg, és mozogtam rajta, fel és le. Ő a fenekemet simogatta, néha be is segített. Végig tartottuk a szemkontaktust, amitől csak még élvezetesebb lett az együttlétünk, hiszen a szeme csillogása, elégedett tekintete mindent elárult számomra. Aztán vége lett.

Egy utolsó nyögés közepette remegett meg testem, miközben a világ szinte elhomályosult előttem, csak Rob mosolyát láttam, ezekben a másodpercekben egyedül Ő volt a gondolataim középpontjában. Természetesen Róla sem feledkeztem meg, nem hagytam abba a mozgást, így néhány kisebb csípőmozdulat után, Ő is követett engem. Önkívületi állapotban bújtam a karjai közé, nem tudnám megmondani, mennyi ideig feküdünk így. Lassan felemeltem a fejem, és csillogó szemeibe néztem.
- Jó reggelt – suttogta ekkor, és egy apró csókot nyomott a számra.
- Kétségkívül jó – mosolyodtam el, és most én csókoltam meg. Ez kicsit hosszabbra nyúlta, percekig nem engedte szabadon a nyelvem, aztán a hátamra fordított, és még néhány hosszú perc után, leszállt rólam. Üresnek éreztem magam, pedig tisztában voltam vele, hogy ennyi volt. Mégis fájt belátni, hogy ennyi járt nekünk. Percekig egy szót sem szóltunk. A csendet végül Rob szakította meg.

- Mikor indul a géped? – kérdezte, miközben a könyökére támaszkodott, hogy jobban lásson.
- Egykor. A tied? – reménykedtem, hogy egy géppel megyünk, legalább lesz időnk kicsit beszélgetni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy beszélgetésre már jóval előbb sor fog kerülni.
- Úgy tűnik, egy géppel megyünk – mosolygott édesen, miközben ismét közelebb bújt hozzám. Most mégsem ölelt át, és semmi ilyesmi.
- Nem tudom, mi lesz most… Én forgatni fogok, hogy fogjuk megoldani? – törte meg a csöndet, egy számomra igazán meglepő kérdéssel. Hogy-hogy, hogy?- kérdeztem magamtól, mert fogalmam sem volt mire érti. Aztán leesett. Szegény azt hiszi, hogy várok tőle valamit. Ami normális is lenne, de mióta vagyok én normális? Na ez az, nem vagyok az, soha nem is voltam.

- Rob – kezdtem bele, miközben felültem az ágyon. - Én nem várok tőled semmit, hidd el. Ez remek volt, jobb, mint, amit valaha is tapasztaltam, de nem akarom, hogy úgy érezd, tartozol nekem ezek után valamivel – nyugtattam, mire csak egy meglepett, nem is, inkább összezavarodott pillantást kaptam válaszul.
- Én nem érzem úgy, én…
- Nekem bővel elég, ha a barátságunk sértetlen, mert nem akarlak elveszíteni. A barátságunk a legfontosabb nekem, én belehalnék, ha annak vége lenne – hadartam kétségbeesetten, mire megdöbbent. Már nem volt zavarodott, sokkal inkább döbbent. Vártam néhány pillanatot, csak ezután kérdeztem rá, hogy minden rendben van-e.
- Persze. És ne aggódj, sosem veszítesz el – ígérte, majd közelebb húzódott hozzám, és megölelt. Pont erre volt szükségem, hogy tudjam, minden marad a régiben. Ekkor arra még nem is gondoltam, Ő mit szeretne, vagy mire számított…
- Rendelek reggelit, amíg lezuhanyozol – ajánlottam mosolyogva, elgondolkodva bólintott. Kimásztam mellőle, és még Ő bevonult a fürdőbe, elintéztem a rendelést. Aztán helyet cseréltünk, és mire én felöltöztem, a reggeli kint várt rám.

Attól tartottam a legjobban, hogy ezután jön a feszengés, kínos csend és minden más, ami ilyen esetekben be szokott következni. Szerencsére nem így történt. Ugyan olyan fesztelenül tudtunk beszélgetni, mint a tegnap, és ma történtek előtt. Persze, megvoltak a pillanatok, mikor Robnak egy-egy mozdulatáról, hangjáról vagy arcáról beugrottak képek az éjszakánkról. Ilyenkor mindig zavarba jöttem, annak ellenére, hogy Ő nem tudhatta, mi jár éppen a fejemben. Talán nehezebb lesz elfelejtenem, ami történt, mint hittem.
Egy búcsú cigi után eljött a pakolás ideje, Rob átment a szobájába, míg én itt szedtem össze a cuccaimat. Aztán a recepción találkoztunk újra, ahol a sofőr várt minket, akivel a reptérre megyünk. Nem kis meglepetésünkre ott már vártak ránk. A népes fogadóbiztosság nem másokból állt, mint New York legleleményesebb lesifotósaiból. Úgy kattintgatták a gépeiket, mintha az életük múlna rajta, hogy minden egyes mozdulatunk meg legyen örökítve. Rob kissé idegesen tolt be maga előtt az ajtón, de amint a négy fal biztonságában tudhattuk magunkat, fellélegezett.

- Annyira utálom őket – sóhajtotta, miközben a csekkolásra vártunk.
- Elhiszem – húztam el a szám, és kifelé tekintettem, hogy még mindig ott vannak-e. Persze, hogy igen. Sőt, mikor időnként kinyílt az ajtó, élvezettel nyomták be a gépeiket, hátha lekaphatnak még pár érdekes pillanatot.
A repülőút teljes nyugalomban telt, főleg azért, mert mind a ketten aludtunk, mint akit fejbe vágtak. Csak arra keltem fel, hogy Rob az arcomat simogatva próbál ébredésre bírni. Nehezen kinyitottam a szemem, majd feltűnt, hogy szinte teljesen Robhoz bújva alszom. Egy pillanat alatt zavarba jöttem, és elhúzódva tőle, kezdtem igazgatni a ruháim. Ő persze csak somolygott az orra alatt. Gyorsan becsatoltam az övem, hiszen a leszállás megkezdése miatt kellett felkelnem.

- Mikor utazol? – kérdeztem tőle az utolsó percekben, mikor a csomagokra vártunk.
- Holnap után reggel – felelte. Az hamarabb van, mint gondoltam. És utána, három hónapig nem is látom, ami megdöbbentően megrémített.
- Látlak még előtte? – érdeklődtem félénken, nem tudtam, Ő mit szeretne.
- Mit szólnál holnap egy ebéhez? – ajánlotta mosolyogva, amibe azonnal bele egyeztem. Úgy váltunk el, mint jó barátokhoz illik. Egy hosszú ölelés, majd mind a ketten mentünk a számunkra fenntartott autó felé. Percekig csak bámultam, míg Ő beszáll a sajátjába, csak azután mentem az enyémhez. Furcsa érzésem volt, mintha egy felem elveszett volna. Jerryvel is sokszor vagyunk külön, az mégsem ráz meg ennyire. Azzal nyugtattam magam, hogy holnap még lesz időm rendesen elköszönni tőle.
Ha már itthon vagyok, ideje visszatérni a rendes kerékvágásba, azonnal hívtam is Jerryt.

- Szervusz, angyalkám. Itthon vagy? – érdeklődött.
- Igen, most tartok hazafelé a kocsival – mondtam neki.
- Aham, és miért olyan a hangod, mint akinek a fogát húzzák? – trafált bele azonnal a lényegbe. – A lovagod merre van? – folytatta.
- Nem a lovagom Jerry – sóhajtottam. Ha tudná, mennyire nem az…- És gondolom Ő is kipiheni magát – mondtam meggondolatlanul.
- Miért? Csak nem megdolgoztattad? – nevetett, majd miután nem válaszoltam, mert ezt most nem bírtam poénnal elütni, abba hagyta a vihogást. – Te jó ég! Egy óra múlva nálad vagyok – közölte döbbent hangon.
- Köszönöm – ennyit bírtam kinyögni, sem tiltakozni, sem hazudni nem volt kedvem. Nem mintha valaha is hazudtam volna neki. Nem is szándékoztam, meg persze neki nem is tudok. Jobban ismer, mint bárki ezen a világon.

Miután letettük csak bámultam ki az ablakon, és gondolkodtam. Azt sem vettem észre, hogy haza értünk, a sofőr szólt rám, hogy ideje kiszállni.
Anya az ajtóban a nyakamba ugrott, és azonnal a konyhába húzott, hogy megetessen. Közben pedig le sem lehetett lőni, folyamatosan szóval tartott, minden részletet tudni akart. Hiába beszéltem vele, nap, mint nap telefonon, még mindig volt, amit tudni akart. Meséltem hát neki. Egészen addig, míg Jerry be nem vágtatott, nyomott az én arcomra és anyáméra is egy puszit, majd elnézést kérve anyutól a kocsijába tuszkolt.
- Hova viszel? – kérdeztem idegesen, mert azt sem hagyta, hogy összeszedjem magam.
- Csak nyugi, egy csendes helyre, ahol mindent elmesélsz – vigyorgott rám elégedetten, én pedig sóhajtva hátradőltem az ülésben.

Néhány perc múlva meg is érkeztünk, a törzshelyünkre. Ez volt az a hely, ahova mindig elmentünk, ha valakivel történt valami. Itt ültünk akkor is, mikor Mike-al szakítottam, vagy mikor Ő, illetve Nikki szakítottak. Ezen a helyen beszéltünk meg minden sorsdöntő mozzanatot az életünkben.
Leültünk a kis kávézónk, egyik csendes sarkába, és miután kikértük a kávénkat, Jerry felém fordult.
- Mesélj! – utasított.
- Lefeküdtünk…nem is egyszer – suttogtam, mialatt zavaromban a bögrémen lévő írást kaparásztam.
- És? – felnéztem rá, de döbbenet helyett inkább értetlenkedés ült az arcán.
- És? – kérdeztem vissza, én viszont döbbenten.
- Nem értem, mi a probléma – közölte.
- Hogy mi a probléma? Lefeküdtem az egyik legjobb barátommal, és oké, hogy meg tudtuk beszélni, vagyis a barátságunk sértetlen…

- Mi van? – förmedt rám, mint aki nem ért semmit. Elhallgattam, és kérdően vizslattam. – Milyen barátságról beszélsz? Mondd, neked teljesen elment az eszed? – Jerry sosem arról volt híres, hogy visszafogja magát, vagy, hogy a véleményét magában tartja, de ezzel a mostani viselkedésével engem is meglepett. Ilyen hangot nem hiszem, hogy megütött volna velem szemben, valaha is.
- Jerry, nem értelek – mondtam neki, összezavarodva.
- Te komolyan saját magad ellensége vagy, Stew. Ez nem barátság - rázta a fejét valamivel nyugodtabban, miközben belekortyolt a kávéjába.
- Ne mondd ezt, az elejétől fogva nagyon jó barátok vagyunk – hárítottam a feltételezést.
- Igen, azok voltatok, nagyon jó barátok. És nem véletlen a múlt idő, édesem, mert ez már rég nem barátság – bizonygatta.
- De…

- Nincs de! Miért feküdtél le vele? – pillantott rám kérdően, de választ nem kapott, mert nem tudtam, mit mondani. – Hát ez az. Bartáságból, nem fekszel le senkivel! – dőlt hátra elégedetten.
- Ezt nem is mondtam… csak…nem tudom, volt egy gyenge pillanatunk, előfordul. Nem kell mély érzéseket keresni a háttérben, hiszen még te magad mondtad New York-ban, hogy nincs abban semmi furcsa, ha vonzódom egy jó pasihoz – hadartam zavartan.
- Ez már több, mint vonzalom, de nem foglalkozom veled. Úgysem tudlak meggyőzni, és előbb- utóbb rájössz majd magadtól a dolgokra. Ha nem fogsz ennyire tiltakozni ellene, be fogod látni, hogy mit érzel – jelentette ki olyan magabiztossággal, hogy az ember jogosan hiheti azt, hogy hülye.

- Hagyjuk, inkább mesélj, mi volt itthon? – tereltem a témát, mire mosolyogva közelebb hajolt. Innentől kezdve már jobban tetszett a beszélgetés menete. Végre nem én voltam az elemezni való fél, sőt rólam és Robról már nem is esett szó a továbbiakban. Nikki volt a fő téma. Jerry találkozott vele a héten, mielőtt elutazott volna. Sajnos, nekem erre már nem lesz alkalmam, mert már Vancouverben van. De Jerry mesélt róla egy kicsit. Azt mondja teljesen ki van virulva – ezt én is láttam New York-ban, mikor találkoztunk-, és nagyon szerelmes. A barátja is vele ment, és Nikki könyörög, hogy látogassuk meg, mert eszméletlenül hiányzunk neki. Nekem is Ő. Régen szinte mindennap láttam, most meg örülhetek, ha egy hónapban egyszer együtt töltünk egy napot.

Jerryvel még órákig ültünk a kávézóban, és beszélgettünk. Aztán haza vitt. Mikor mondtam neki, hogy holnap találkozom Robbal, hogy elköszönjek tőle, nem mondott semmit. Ezek szerint komolyan bedurcizott, és nem foglalkozik velünk többet. Valahol örültem neki, mert a kávézóban nekem szegezett szavai jobban elbizonytalanítottak az igazamban, mint szerettem volna. Lehet igazság abban, amit mond, ezt nem tagadom, de akkor sem úgy van, ahogy mondja. Csak jobban tudom azt, mit érzek…

Már tizenegykor útra kész voltam másnap, pedig csak fél egyre kellett a megbeszélt éterembe érnem. Kicsit izgultam, hiszen ma búcsúzunk el egymástól, ki tudja mennyi időre. Végül sikerült elütnöm az időt indulásig, olyannyira, hogy majdnem elkéstem.
Rob mosolyogva várakozott rám egy félreeső asztalnál, és azonnal felkelt, megölelt, mikor megérkeztem. A szokásos „hogy vagy?”, „hogy aludtál?” kérdések, és némi kínos csend után, beindult a beszélgetés. Elmondtam neki, hogy mennyire aggódom, hogy nem piheni ki magát rendesen, hanem máris új forgatásba kezd. Érdeklődtem, hogy miért nem lehetett egy héttel későbbre tenni a kezdést, de erre csak annyi volt a válasz, hogy szorítja őket az idő. Azt is bevallottam neki, hogy hiányozni fog, majdnem bele is pirultam. Kedvesen rám mosolygott, és azt felelte, hogy neki is én. Arról is biztosított, ha lesz pár nap szünete, és Los Angelesben jár, én leszek az első, akit felkeres.

- Jó, de az nem ugyan az – konyult le ismét a szám.
- Tudom, de örülök, ha ennyit is találkozhatunk – motyogta, a villáját igazgatva.
- Sajnálom, csak már úgy megszoktam, hogy nap, mint nap látlak. Hogy csak két szobányit kell arrébb mennem, és máris ott vagy – vallottam be neki.
- Én is – mosolygott. Valamilyen furcsa érzés kerített hatalmába. Úgy gondoltam, neki fele annyira sem fogok hiányozni, mint Ő nekem. Mintha sokkal könnyebben venné, hogy három hónapig nem láthat. Sőt, némi megkönnyebbülést is éreztem rajta. Ez fájt. Lehet, hogy csak a fantáziám űz velem gonosz tréfát, mégis aggódtam. Talán megbántottam valamivel… Mégsem kérdeztem rá. Reméltem, hogy az idő megold mindent, ha egyáltalán van mit megoldani.

- Felhívsz majd néha? – kérdeztem reménykedve.
- Amikor csak tudlak. Ez nem is kérdés. – Ettől a választól kicsit megnyugodtam, és máris jobbkedvűen csevegtem vele tovább.
Aztán eljött a búcsú ideje, túl hamar. Nehezen tudtam rávenni magam, hogy szabadon engedjem az ölelésem fogságából, de kénytelen voltam. Holnap indul, még pihennie is kéne. Nehéz szívvel engedtem útjára, hisz ki tudja, mit hoz a jövő…