2. fejezet: Szereplőtárs

Megérkezett a 2. fejezet. Nem is mondok semmit, hogy mi lesz benne, majd meglátjátok.:) Ha jó kedvemben leszek kedden, lehet felrakom a 3. fejezetet.
Addig is jó olvasást! Puszi, Lady


A napok villámsebességgel repültek, én meg az utolsó bőröndöm tetejét csuktam le este. Holnap ilyenkor már New Yorkban leszek, egy ismeretlen hotel szobájában, ráadásul teljesen egyedül.
Azóta sem tudok sokkal többet a filmről. Ugyan Ken, ahogy megígérte tizenkét napja, másnap hívta a rendezőt, majd közölte velem a részleteket. Csakis a legfontosabbakat, amit véleménye szerint tudnom kellett. Így tudtam meg, hogy a forgatások augusztus elejéig fognak tartani, a helyszín pedig végig New York lesz, és környéke. A rendező nevét tudtam egyedül, a többi szereplőtársamról, egyelőre fogalmam sem volt. Ken memóriája elég szelektív, ezért ezeket a szerinte egyáltalán nem fontos részleteket, mindig elfelejtette megkérdezni Allen-től, a rendezőtől. Szóval fogalmam sem volt, kikkel leszek összezárva több, mint két hónapig. Igazából nem is érdekelt annyira, hogy rágjam, Ken fülét, vagy én magam járjak utána. Beleszerettem ebbe a filmbe, csak meg akartam csinálni. A forgatókönyvet, azóta többször olvastam, szinte kívülről fújtam már az egészet.


Az ágyamon ültem, és azon gondolkodtam, mindent bepakoltam-e, amire szükségem lehet. Újravettem mindent, amit elpakoltam, szépen sorjában. Úgy tűnt nem hiányzik semmi. Ebben a hitben voltam egészen addig, még anya be nem jött egy borítékkal a kezében.
- Az orvosi papírjaid – lengette meg előttem a vaskos borítékot.
- Köszi – sóhajtottam, majd elvettem a kezéből és belegyűrtem az egyik csomagba. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, különben kiraktak volna.
- Izgulsz? – kérdezte, majd leült mellém az ágyra.
- Kicsit – vallottam be. Valójában nem kicsit izgultam, két napja a gyomrom egy csomóban állt. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire ideges lettem volna, egy film miatt. Ebből is látszik, hogy ez tényleg sokat jelent nekem.
- Nem lesz baj – megsimogatta a hajam, majd egy puszi után kiment, de még visszaszólt, hogy ideje lenne aludni.
Már pizsamában ültem az ágyon, így csak lepakoltam a csomagokat és bebújtam a takaró alá. Elég nehezen tudtam elaludni, az izgalmam nagyobb volt, mint hittem.


Reggel a macskám ébresztett, Max. Még lett volna tíz percem aludni, nem mondhatni, hogy hálás voltam neki. Megcirógattam a pocakját, amit imádott. Nem sokkal később, már dorombolva, mégis kérdő tekintettel várta, hogy mi lesz. Nagyon kötődtem hozzá, most mégis itthon hagyom. Mintha tudta volna – szerintem tudta is, bár sokan nem értenek egyet velem, mikor a macskám értelmi szintjéről győzködöm őket-, egész reggel a sarkamban volt.
- Indulnunk kell – mondta anya, mikor az óra mutatója elérte a nyolcas számot. Utoljára megsimogattam Maxet, majd szomorú tekintetével a hátamban, kiléptem az ajtón. Anya kitett a reptéren, megölelgetett, aztán rohant valami munkamegbeszélésre.
Becsekkoltam, de még volt fél órám a gép indulásáig, amit egy kávézóban ülve ütöttem el a terminálon. Ott felhívtam még Jerry-t, aki a lelkemre kötötte, ha nem érzem jól magam, vagy csak magányos vagyok, azonnal hívjam és jön. Ezt mondani sem kellett volna, mert pont így cselekednék, ha nem ajánlja fel, akkor is. A mi barátságunk öt éve töretlen. Ha baj van, egymásra mindig számíthatunk. Ebbe a körbe tartozik még Nikki is, de Ő egy ideje kicsit kiesett a triumvirátusból. Mióta szerepet kapott napjaink legsikeresebb vámpírfilmjében, elég kevés ideje marad ránk. Csak úgy mellékesen megjegyezve, ez ugyan az a film, aminek én nem vállaltam el a főszerepét. Telefonon ugyan rendszeresen beszélünk, de a közös ebédek és bulik, nagyon is hiányoznak, mind nekem, mind Jerrynek. Természetesen megértjük őt, bár Jerry kevésbé. Nikki , elmondása szerint majd meg kattan nélkülünk. Még nem is tudja, hogy megkaptam a szerepet, mert két hete nem beszéltünk, eddig ez a leghosszabb idő. Amint megérkeztem, fel is hívom majd.


A gondolataim közben igencsak elszaladt az idő. Sietve felkaptam a kézipoggyászom, és a kapu felé indultam.
A repülőn bedugtam a fülembe az mp3 lejátszómat, mert ez megnyugtatott. Utálok repülni, ezért kell valami, ami eltereli a figyelmem. Annyira jól sikerült, hogy el is aludtam, és csak arra keltem fel, hogy bemondják a szokásos „kapcsoljuk be az övünket, mert hamarosan megkezdjük a leszállást” szöveget. Unottan caflattam a csomagjaimért a futószalaghoz, aztán mikor mindegyik a kiskocsin volt, elindultam kifelé.
Egy sötétített üvegű, fekete Merci várakozott rám a kijáratnál. A sofőr mosolyogva kinyitotta az ajtót nekem, majd beült a volán mögé, és már indult is a szálloda felé.
A reptér elég közel volt a belvároshoz, és az úton amúgy sem volt alkalmam unatkozni. A sofőr, vagyis Joe – mint kiderült, ez a neve- végig kedvesen cseverészett velem. Na jó, inkább Ő beszélt, én meg hallgattam. Szóval elmondta, hogy végig Ő lesz a sofőröm, Ő fuvaroz majd a forgatás helyszínére, ebédelni, majd vissza a szállodába. Jó arcnak tűnt, azt gondolom, jól kijövünk majd egymással. Sokat beszél ugyan, de nekem nem igazán kell válaszolgatnom, elég, ha csak bólintok. Már most kedvelem a srácot.


Mikor megérkeztünk a szállodához – ami nem volt más, mint a Palace hotel-, kiugrott, és még mielőtt feleszmélhettem volna, már ki is tárta nekem az ajtót. Felpakolta a csomagjaimat a londinerre, majd mosolyogva elbúcsúzott, és kellemes pihenést kívánt a mai nap további részére.
A recepción, amit kimondtam a nevem, már adták is a számomra lefoglalt szoba kulcsát. A pultos csaj szólt nekem, hogy egy üzenet már vár rám a szobai telefonon, és, hogy Mr. Coulter azt kéri, azonnal hallgassam majd meg. Így is tettem.
Amint a szobába léptem, az első utam a telefonhoz vezetett.
- „Üdvözlöm Miss Stewart, Allen Coulter vagyok a film rendezője. Remélem, kellemesen utazott, és a szobával is minden megfelel. Szeretnék szólni, hogy ma este egy stáb vacsorára várjuk, a szálloda éttermében az eddig megérkezett csapat tagokat. A találkozó este kilenckor lesz, az ajtóban várakozó férfi, majd a számunkra lefoglalt asztalhoz vezeti magát. Izgatottan várom már a találkozót, hiszen eddig még csak magácskát nem sikerült személyesen megismernem. Addig is kellemes pihenést kívánok!” – na ennyit arról, hogy ma este pihenhetek. Valójában, én is izgatottan várom a találkozást, mert nemhogy vele nem találkoztam, de azt sem tudtam, rajtam kívül, ki szerepel még a filmben. Már csak pár óra és megtudom. Az órámra pillantottam, pontosan két órám volt a vacsoráig. Vagyis az alvás egyelőre ki van zárva. Helyette elmentem lezuhanyozni, amitől kicsit emberibben éreztem magam, és valamivel frissebbnek is. Bár nem értem, miért is voltam fáradt, hiszen a repülőutat, majdnem teljesen végigaludtam.


Aztán felhívtam anyát, hogy megnyugtassam, még életben vagyok. Csak fecsegett, és fecsegett. Végül azzal sikerült leráznom, hogy lassan indulnom kell. Kimentem az erkélyre, és mióta megérkeztem, először végre rágyújtottam. Pár erkéllyel arrébb, szintén akkor hallottam egy öngyújtó kattanását.
Miután elszívtam a cigit, bementem és felkaptam egy egyszerű farmert, a converse cipőmet, és, hogy ne legyek azért annyira egyszerű, egy spagetti pántos, fekete felsőt rángattam még magamra. Felfrissítettem a sminkem, megfésültem a hajam, majd egy kis parfümöt permeteztem magamra. Őt perc volt kilencig, úgy döntöttem, ideje elindulni.
Ahogy Allen az üzenetben mondta, az ajtóban egy kedves fiú, az asztal felé igazított. Igazán nagy társaságnak nem volt nevezhető a csoport, akik körbeülték az asztalt. Csendesen odasétáltam, amikor az egyik fickó kiszúrt, és rögtön felpattant.
- Kristen Stewart – jött elém és kezet nyújtott. – Allan Courter vagyok, a film rendezője. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – mosolygott.
- Én is. Kristen Stewart vagyok – mondtam azért a rend kedvéjért, hiába tudta, ki vagyok.
Megegyeztünk, hogy a könnyebbség miatt, tegeződünk.
Egy középkorú nő állt elém, szintén bemutatkozott, Ő volt a rendezőasszisztens. Majd az operatőr mutatkozott be, aztán egy fiatal srác, Tate Ellington, aki elmondása szerint Aidan szerepében fog tündökölni.
- Hova tűnt? – nézett körbe meglepetten Allen. Fogalmam sem volt, kiről lehet szó, de gondoltam, hamarosan megtudom.
- Telefonja volt, már vagy öt perce kiment – világosította fel őt az operatőr. – Addig foglalj helyet, Kristen – fordult felém.


Mikor az asztal vége felé közeledtem, és egy pillanatra az ajtó felé néztem, megálltam a mozdulatban. Egy nagyon is sármos srác közeledett felém, az arcán egy csibészes félmosoly játszott. Nagyon magas volt, a mozgása rendezetlen, nem inkább bénának mondanám, de talán ez még érdekesebbé tette. Akárcsak az ég felé meredező, hajnak csúfolt szénakazal a fején. Volt benne valami ismerős, de nem tudtam hova tenni. Ahogy viszont közelebb ért, már értettem, mégis miért érzem úgy, hogy láttam már. Pontosan ezért, mert láttam, nem egyszer. Minden nap az újságok címlapján, a tévéműsorokban, vagy akár, ha csak kiteszem a lábam az utcára, egy nagy plakátról mosolyog vissza rám. Nem túlzok, ha azt mondom, a csapból is Ő folyik.
- Szia, Robert Pattinson vagyok – nyújtotta felém mosolyogva a kezét, mikor elém ért.
- Gondolom, nem lep meg, ha azt mondom, tudom – fogadtam el a kezét. – Én Kristen Stewart vagyok.
- Vajon téged meglep, ha azt mondom, hogy tudom? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Mivel azt hallottam, félig te választottál ki a filmre, nem, nem lep meg – mosolyogtam rá elégedetten, és próbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem vette a lapot.
- Nem félig, hanem egészen – közölte velem elégedetten, majd egy huncut mosolyt eresztett felém, és úgy folytatta: – De nem onnan tudom, hogy ki vagy – ekkor elengedte a kezem, én meg gondolkodni kezdtem, miért is olyan furcsa ez az utolsó mondat. Személyesen még nem találkoztunk, bár felajánlották nekem azt a szerepet, Bella szerepét a vámpíros filmben, amivel Ő világhírű lett, de visszautasítottam. Ergo mikor Őt meghallgatták, már a csaj volt, aki végül a szerepet kapta. Vagyis valóban nem találkoztunk még. De akkor honnan ismer?


- Nos Kristen – szólított meg Allen. – Rob lesz a másik főszereplő – mondta büszkén a rendező. Erre már magamtól is rájöttem. Valószínűleg nem mellékszereplőként veszik be a filmbe, minden tini álmát. Azért csak bólintottam. Robertre néztem, de Ő csak szégyenlősen elmosolyodott. Nocsak, talán nem szállt a fejünkbe a siker? Gondolatban fejbe vágtam magam, hiszen még csak nem is ismerem. Nem kéne ítélkeznem.
Az utolsó hely, Robert mellett volt. Mikor látta, hogy oda készülök, felpattant és kihúzta nekem a széket. Micsoda lovag…
- Köszi – mondtam meglepetten, mire csak mosolyogva a hajába túrt, és visszaült a saját székére. Még ma ki kell szednem belőle, honnan ismer – figyelmeztettem magam.
Időközben megérkezett a pincér és felvette az ital, majd az ételrendelést is. A hangulat egész oldott volt, úgy éreztem, jól fogom érezni magam ebben a társaságban. Tate fáradságra hivatkozva elment lefeküdni, a rendező és - hozzá a színészeknél jóval közelebb álló – munkatársai, pedig számomra teljesen érdektelen témáról kezdtek beszélni. Itt volt a jó alkalom.


- Az előbb azt mondtad tudod, ki vagyok, de nem azért, mert te választottál ki – fordultam Rob felé, aki meglepetten nézett, majd elmosolyodott.
- Felcsigáztalak, mi? – kérdezte vigyorogva. Hmm, játszani akar?
- Nos igen, tudod eléggé kellemetlenül érezném maga, ha esetleg már találkoztunk volna, de nem emlékeznék rád – néztem rá boci szemekkel. Egy pillanatra elkomorodott, majd megtörölte a száját a szalvétával, és a tányérra dobta azt.
- Még soha nem találkoztunk – felelte egykedvűen.
- Akkor honnan tudtad, ki vagyok? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Érezte a hangomon a feszültséget, és mosolyogva ismét rám pillantott.
- Tudom, hogy te lettél volna a Twilight női főszereplője, ezért men…- elharapta a mondat végét, majd kicsit feszültebben folytatta. – Mikor oda mentem a meghallgatásra, eléggé meglepett, hogy Nina ül az ágyon helyetted. Aztán mondták, hogy visszamondtad a szerepet – megvonta a vállát, és belekortyolt a sörébe.
- Értem – végülis ez logikus, érthető, hogy tudja, ki vagyok.
- Igen – gondolkodott el. – Meg láttam az Into the Wild-et is… régebben – fordult felém mosolyogva. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de Ő csak tovább vigyorgott.


- Te… Te láttad az Into the Wild-et? – kérdeztem vissza teljesen döbbenten.
- Igen, nagyon jó film – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Köszi. Én is láttam a Twilight-ot és…
- Nehogy azt mond, hogy nagyon jó film, mert lehidalok – közölte nevetve.
- Pedig… egész jó – biztosítottam, majd belekortyoltam a sörömbe, hogy ne legyen annyira feltűnő a hazugság. Nem véletlenül nem vállaltam el, és ezt Ő is biztos tudta. De Rob kétségkívül jól játszik benne.
- Aham… egész jó – ismételte a szavaimat, majd elfojtott egy mosolyt. – Miért nem vállaltad a szerepet, ha tetszett? – ezzel a kérdésével pontosan beletrafált a lecsó közepébe. Nem tudtam, mit feleljek.
- Ezt majd egyszer elmesélem – kitérő válaszom halltatán felvonta a szemöldökét, és érdeklődve vizslatott.
- Mikor? – tudakolta.
- Majd, ha… ha jobban megismerjük egymást, és biztos leszek benne, hogy nem nézel hülyének a válaszért – közöltem vele.
- Kíváncsivá tettél… igyekezni fogok, hogy hamar a bizalmadba fogadj – felelte eltökélten. Nos, nem kell sok hozzá, már most bírom. Mi van? Még csak alig ismered, Kristen – szóltam magamra.


Lassan éjfél felé járt az idő, jobbnak éreztem, ha inkább visszavonulok a szobámba, és kialszom magam.
Elköszöntem Robtól, vagyis csak köszöntem volna, de Ő is mondta, hogy megy aludni. Allen a lelkünkre kötötte, hogy holnap tizenegyre legyünk ott a megbeszélésen, mert nem szeretne csúszást. Megígértük neki, majd az emelet felé vettük az irányt.
Ugyan azon az emeleten szállt ki, mint én. Elkísért az ajtómig, majd közölte, hogy az övé két ajtóval arrébb van.
- Akkor jó éjt – köszönt el.
- Neked is – feleltem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lerúgtam magamról a cipőmet, majd az erkély felé siettem. A friss levegő nagyon jól esett, hát még a kezemben füstölgő cigaretta. Megint hallottam, amit már délután is. Egy öngyújtó kattant néhány erkéllyel arrébb. Nem bírtam a kíváncsiságommal, ezért rátámaszkodtam a korlátra, és kihajoltam annyira, hogy lássam, ki lehet az. Meglepettségemben eltátottam a számat, ahogy Rob kíváncsi tekintete az enyémbe fúródott. Ugyan úgy a korlátnak dőlve hajolt kifelé.


- Te cigizel? – kérdezte meglepetten.
- Igen. És látom, te is – mosolyogtam rá. Fura, egész este nem gyújtottam rá, és csak most kezdtem érezni a nikotin hiányát.
- Rossz szokás. De legalább tudom, hogy bármikor átmászhatok hozzád – még a félhomályban is láttam, hogy rám kacsint. Erre a mosolyom kicsit zavarttá vált, bár nem értettem a saját reakciómat.
- Ha meg akarsz halni, felőlem nyugodtan. De ha kérhetem, inkább az ajtót használd – elnyomtam a közben már elszívott cigimet.
- Szavadon foglak – mosolya egyre szélesebb lett, de hazudnék, ha azt mondanám, nem festett vele csábosan.
- Akkor most már tényleg jó éjt – mondtam neki, és elkezdtem az ajtó felé lépkedni.
- Jó éjt – hallottam még a választ, aztán behúztam magam mögött az erkély ajtaját, és a hálóba mentem. Ledobáltam a ruháim, és előkotortam az alvópólót az egyik bőrönd mélyéről.
Mikor végigfeküdtem az ágyon, a fejembe kúszott Rob arca. Éreztem, hogy jóban leszünk, kedvelem a srácot. Furcsa volt, még soha nem zártam senkit ilyen hamar a szívembe, sőt… De Rob egész más tészta volt, mintha már az első mondattól fogva, egy hullámhosszon lennénk. Azt hiszem, izgalmas két hónapnak nézek elébe…