4. fejezet: Vadra sikerült éjszaka

Nos, meghoztam a beígért fejezetet, ami nem más, mint a 4. Izgalmas ki vége van, remélem senki nem borul majd ki. :D Jó, annyira nem súlyos, meg pénteken jön a kövi, ez kibírható.
Jaj, nem is beszélek többet, mert annyi csoki ettem, hogy huh. Lehet, csoki mérgezést kapni? Szerintem az elmúlt hónapban nem ettem meg annyit, mint most egy óra alatt. Remélem, még mindig 51 kiló vagyok!:D:D Na jó, nem fárasztalak titeket ezzel, csak nagyon fáj a hasam, és meg kellett osztanom.:D Mindenesetre jó olvasást a részhez.
Puszi, Lady




Délelőtt a stúdióban Allen ismertette velünk a mai napra szánt terveit.
- Ma ti ketten fogtok szöveget összeolvasni. Megpróbáljuk az összes közös részeteket átnézni, reménykedjünk, hogy sikerül. Közben majd mindig megállunk, és megbeszéljük, hogy itt milyen érzelmeket is kéne megjeleníteni, és pontosan mit is várok tőletek. Ez abban segít, hogy a felvétel előtti próbán, már nagyjából tisztában lesztek mindennel – magyarázta, miközben a kezünkbe nyomta a szövegkönyvet. – Akkor lássuk. Álljatok oda – mutatatott az asztal elé, Ő pedig helyet foglalt egy széken. – Kezdjük az elején, az első találkozással – elmondta, mit is vár majd tőlünk a kamera előtt, majd Robbal összeolvastuk a szöveget. – Nagyon jó, eddig tökéletes – vakarászta az állát, és folytatásra buzdított bennünket, a második jelenettel. Ahogy az elején is mondta, mindig megálltunk egy- egy új rész előtt, megkérdezte, hogy szerintünk hogyan kéne, mi az, amit ki kell hangsúlyozni, mi kell, hogy látszódjon rajtunk, majd elmondta az Ő verzióját is, és ebből összegyúrtuk a végleges változatot. Élveztem a közös munkát vele, az, hogy ennyire bevont minket, és nem csak utasításokat adott, nagyon megkönnyítette a munkát.


- Rendben, az első csók – közölte, majd várakozóan ránk pillantott.
- Mármint… most? Csók? – kérdeztem meglepetten, Rob csak vigyorgott mellettem.
- Igen, szeretném látni. Eddig úgy tűnik a kémia nagyon is erős köztetek, de szeretném látni, hogyan működik egy intim helyzetben. Ezt általában a meghallgatáson szoktuk vizsgálni, de mivel a ti esetetekben nem volt rá szükség – itt jelentőségteljesen Robra nézett -, ezért most akarom látni! – hátradőlt a székében és felvont szemöldökkel, tovább várakozott.
Rendben, gondoltam magamban, és Robra néztem. Néma csendben, egy apró mosollyal az arcán várta, hogy kezdeményezzek. Elé léptem, nagyon közel hozzá, majd lecövekelve vártam. A következő lépés az övé volt. A filmben nem, de ebben a helyzetben így éreztem helyénvalónak. Egyik keze az arcomra csúszott, amivel bennem egy megmagyarázhatatlan bizsergést váltott ki. Mélyen a szemembe nézett, miközben ujjai az arcomat cirógatták. Színésznőként, ez nem kellett volna, hogy gondot okozzon nekem, most mégis görcsbe rándult a gyomrom. Megmagyarázni nem tudtam. Nagyot nyeltem és próbáltam a feladatra koncentrálni.


Rob arca vészesen szelte át a köztünk lévő teret, majd ajkait az enyémre tapasztotta. Puha ajkai nyomán, mintha valami elektromosság söpört volna végig rajtam, és egy pillanatra össze is rezzentem. Rob hátrébb húzta a fejét, és kicsit értetlen tekintettel vizslatott végig. Egyik karom a nyaka köré fontam, és közelebb húztam az arcát, egészen addig, míg szája megint az enyémhez nem ért. Mohón vette birtokba, mindenféle hezitálás nélkül. Kicsi szikrák futkároztak a testemen, ugyan olyan eszeveszetten mozgattam ajkaim, ahogy Ő tette. Kezei a derekamra csúsztak, és teljesen a testéhez préselt, úgy kapaszkodtam belé, mintha nélküle nem kapnék levegőt. Igyekeztem arra koncentrálni, hogy most éppen szerepben vagyok, de nem ezt éreztem. Élveztem, nagyon is. Rob nyelve végigcirógatta az alsó ajkam, mire sóhajtva engedtem utat neki, bár ez nem tartozott a jelenethez. Vártam, hogy nyelve végre összefonódjon az enyémmel, mikor Rob hirtelen leállt. Meglepetten nyitottam ki a szemem, miközben Rob ajaki még mindig az enyémen voltak. Tekintetünk találkozott, majd szépen lassan kúszott vissza elmémbe a valóság.


- Ennyi – ismételte Allen, ki tudja hányadszorra. Úgy rebbentünk szét, mint akik közé éppen egy meteor vágódott. Rob zavartan a haját túrta, míg én a pólóm alját gyűrögettem. – Huh, azt hittem már sosem hagyjátok abba – mondta Allen, mire éreztem, hogy arcom bizseregni kezd. – Ez nagyon… nagyon… - kereste a megfelelő szavakat – intenzív volt. El vagyok ájulva, és mérhetetlenül elégedett vagyok! A kémia… nem ez már nem is a megfelelő szó, arra, ami köztetek vibrált – ismét elgondolkozott. – Minden esetre az intim jelenetekkel nem lesz probléma – mosolyogva összedörzsölte a tenyerét, majd visszaült a székbe. Szégyenlősen Robra mosolyogtam, akinek még mindig zavart volt az arca. Ezek szerint Ő is érezte…
- Jól van srácok, mára ennyi. Már tudom, amire kíváncsi voltam – közölte elégedetten. – Holnap tizenegytől folytatjuk – mondta, majd elköszönt, és kivonult a teremből. Rob továbbra is zavartan helyezte a testsúlyát egyik lábáról, a másikra. Egyikünk sem tudott, nagyon megszólalni. A helyzet magáért beszélt.


- Akkor este kocsma? – törtem meg végül a kínos csendet.
- Igen. Este kocsma – felelte. Rámosolyogtam, mintha mi sem történt volna, majd kibattyogtam a teremből. Végülis, semmi sem történt. Színészek vagyunk, ez a munkánk. Ha nem lenne meg a kémia, nem is játszhatnánk együtt. Ez természetes – győzködtem magam. Olyannyira jól sikerült, hogy mikor visszaértem a hotelba, már teljesen biztos voltam benne, hogy ez semmi volt, csak amire számítani lehetett. Természetes!
A szobába érve, rendeltem magamnak valami kaját. Ha ivászatot tervezünk este, akkor nem árt, ha valami szilárd is van a nyomromban. Ma este nem tervezek józan maradni, sőt…
Elfogyasztottam a vacsorám, aztán ledőltem az ágyamra, de nem sokáig élvezhettem a nyugalmat, mert kopogás zavart meg. Kinyitottam, az ajtóban pedig egy mosolygós Rob fogadott.
- Nem beszéltük meg, hánykor megyünk – kezdte, mikor látta az értetlenséget türköződni az arcomon.
- Tényleg nem – adtam neki igazat.
- Bejöhetek? – kérdezte, mire arrébb álltam, hogy beférjen. Becsuktam az ajtót, majd megálltam, Ő háttal volt nekem, és körbe-körbe tekintgetett a szobában.
- Szóval? – a hangra összerezzent, majd felém fordulva rám mosolygott.
- Arra gondoltam, indulhatnánk most! – kezdte, mire végig néztem magamon. Így nem mehetek…- Persze, ha még nem vagy kész…
- Ülj le, addig összeszedem magam – mutattam a kanapé felé, mire bólintott.


Megvártam, még kényelembe helyezi magát, majd a hálóba mentem. Ledobáltam a ruháim, és gyorsan lezuhanyoztam. Visszavettem a farmert, fölé húztam egy szűk, szürke pólót. Gyorsan megigazítottam a hajam, meg a sminkem, és indulásra készen álltam. Mindezt húsz perc alatt. Ügyes vagy, Stew! Kilépve azzal szembesültem, hogy Rob éppen az asztalon felejtett ipodomat hallgatja, és még azt sem vette észre, hogy mögé lépek. Óvatosan a vállára csúsztattam a kezem, amire kicsit összerezzent, és kivette a füléből a fülhallgatót.
- Bocsi, csak kíváncsi voltam, mit hallgatsz – mondta mosolyogva.
- Semmi gond. És? – érdeklődtem, miközben helyet foglaltam mellette.
- Szinte ugyan azokat, amiket én – felelte elgondolkodva. – Van Morrison gyerekkorom óta a kedvencem – motyogta, miközben visszahelyezte az ipodot az asztalra.
- Engem is nagyon megfogott. Van valami a zenéjében, ami… nem is tudom, olyan erőszakos…
- Szenvedély – vágta közbe, mire csak bólintani tudtam. – Furcsa… általában én szoktam mindenkinek megmutatni, és ugyan ezeket a szavakat használni – igazat adtam neki, én sem találkoztam túl sok olyan emberrel, aki szerette volna.
- Még egy közös pont? – érdeklődtem vigyorogva.
- Egyre több… - közölte elmélyülten.
- Akkor mérjük össze, ki bír többet inni – mondtam neki, és felpattantam a kanapéról.
- Már most vesztettél – közölte mosolyogva, és követett a mozdulatban.


A taxi már az ajtó előtt várakozott ránk, nekünk csak annyi volt a dolgunk, hogy bepattanjunk, és várjuk, hogy elszállítson minket egy jó helyre. Rob kiadta az utasítást, hogy hova vigyen. A kérése az volt, hogy egy kulturált, ugyan akkor eldugott pubba vigyen, ahol kevesen vannak. A taxis, mintha természetes lenne bólintott, és elindult velünk a városban. Fél kilenc volt, már sötétedett, mire megérkeztünk a taxis által kiválasztott helyre. Rob kifizette neki az utat, majd egymás mellett lépkedve besétáltunk a helyre. A füstöt csak úgy vágni lehetett, de nem voltak sokan. Annak a nagy része is, a hely közepén lévő, tánctérre korlátozódott. Az világos volt, hogy már nem sok józan ember van itt, de legalább senkinek sem fog feltűnni Rob. Felfedeztünk egy eldugott sarkot, egy kétszemélyes asztalkával, amit azonnal el is foglaltunk. Kisvártatva a pincér kijött, és felvette a rendelést. Első körben két sört kértünk, de mivel nem terveztem ma józan maradni, ezt még csak a kezdetnek vettem. Egymás után szívtuk a cigiket, miközben vicces – általában forgatások alkalmával – történt dolgokkal szórakoztattuk egymást. Egyszer csak egy olyan történetbe kezdett bele, aminek főszereplője az egyik legjobb barátnőm volt.


- Nikki, ezt sosem mesélte – mondtam neki nevetve.
- Ismered Nikkit? – kérdezte meglepetten.
- Igen, egész fiatal korom óta az egyik legjobb barátnőm – feleltem neki természetesen.
- Honnan ismered? – érdeklődött tovább.
- A volt barátom, Mike, együtt dolgozott vele egy filmben. Sokszor meglátogattam a forgatások alatt, és nagyon jóban lettem Nikkivel. Azóta is tart – meséltem el neki.
- Mikor szakítottatok? – teljesen meglepődtem a gyorsa témaváltáson, de igyekeztem tartani a tempót. Kíváncsian, nagyon kíváncsian várta a folytatást.
- Két hónapja – zártam rövidre, közben pedig megérkezett a pincér látva az üres poharunkat. – Egy üveg Tequilát kérünk – mondtam neki. Néma csöndben ültünk, amíg a pincér meg nem érkezett a kért üveggel, meg két pohárral. Töltöttem magunknak, majd ismét rágyújtottam.
- Miért? – kérdezte kicsivel később, én meg tudtam, hogy még nem vagyunk túl a témán. Sóhajtva lehúztam a Tequilát, és vártam, hogy kövessen, de nem tette. Csak türelmetlenül vizslatott.
- Mert már nem szerettem – közöltem egyszerűen, mire elmosolyodott. Nem igazán értettem, de ráhagytam. – Most te jösz! – mondtam neki, majd töltöttem magamnak, még egy pohárral.
- Az én szerelmi életem, nem olyan érdekes – kezdte.


- Az újságok, nem így gondolják – céloztam az állandó pletykákra, róla és a szeplőtársáról. Nevetni kezdett, megrázta a fejét és lehúzta a poharában lévő italt.
- Neked kéne a legjobban tudnod, hogy megy ez – kezdett ügyes terelésbe.
- Nem, fogalmam sincs – ráztam a fejem, és előrébb hajoltam, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. Követett a mozdulatban, így vészesen közel voltunk egymáshoz.
- Azok csak pletykák, Nina és én nem járunk. Az idejét sem tudom már, mikor volt utoljára normális kapcsolaton – kínosan felnevetett, mikor befejezte, majd komoran lezúzott még egy pohárral. – Az utolsó barátnőmet Ninának hívták. Ironikus, mi? – mosolygott. - Még Londonban éltem, mikor együtt jártunk, aztán két év után vége lett. Pont, mint a te esetedben, megszűnt a szerelem… ha az volt egyáltalán – a végén elfintorodott. Valóban több van ebben a pasiban, mint gondoltam. Annyi titok, és olyan sok érzelem. Ráadásul ahogy, vonz… és a tekintete, a szürkéskék szemei, ahogy az enyémbe fúródnak, szinte felperzselnek. Figyelmeztetnem kellett magam, kezdtem átlépni egy határt.
- Nehéz – sóhajtottam.
- Nekem mondod?! – jóízű nevetése, nekem is mosolyt csalt az arcomra. Újratöltötte a poharainkat, majd felém tartotta az övét.
- Azt hiszem, már barátok vagyunk – mondta kissé félénken. – Most már ittunk is együtt.
- Barátok – poharamat összekoccintottam az övével, és mind a ketten lehúztuk a tartalmát. Egy izgalmas barátság kezdete, ez a mai ivászat, ebben biztos voltam. Alig három napja ismertem, mégis bíztam benne. Hogy ne tettem volna, mikor már az elejétől éreztem, hogy annyi közös dolog van bennünk.


Elmentem WC-re, és mire visszaértem, Rob örömmel újságolta, hogy a másik teremben lehet karaokézni. Mindig is szerettem, ezért kézen fogtam, és áthurcoltam oda. Bár az egyenest már nem nagyon tudtam, sem én, sem ő, hogy merre van, mégis sikerült átbotorkálni. Nagyon kevesen voltak, úgyhogy gondolkodás nélkül kiválasztottunk egy számot, és közösen elő adtuk a színpadon. A néhány emberből álló közönségnek nagyon tetszett a műsor, tapsolva és fütyörészve kértek még egy dalt. Eleget tettünk a kérésnek. Robba kapaszkodva másztam le a színpadról, mert esélyes volt, hogy orra buktam volna. Már sikeresnek könyveltem el az estét, hiszen valami hasonló állapot elérése volt kitűzve célul. Visszamentünk az asztalhoz, és felhajtottuk a Tequila maradékát. Újabb cigire gyújtottunk, és bár mind a kettőnknek elég nehezen ment már az értelmes mondatok összerakása, folytattuk a beszélgetést.


Rob elkápráztatva jegyezte meg, hogy milyen szép hangom van, még így csap részegen is. Állítása szerint már az In to the wild-ben is felfigyelt rá, de most még jobban szólt. Elmeséltem neki, hogy volt egy szerepem, ahol énekelnem és gitároznom is kellett, ezért kicsit rágyúrtam. A gitár említésére elkerekedett a szeme, és elmesélte, hogy Ő is játszik a bűvös hangszeren. Addig nyúztam, míg megígérte, hogy majd egyik este játszik nekem valamit. Rendeltünk még két pohárka Tequilát, annyi eszünk még volt, hogy ne egy üveggel folytassuk. Sikerült, annyira kiütnöm magam, hogy az este további részét homály fedi számomra.


*


Reggel iszonyatos fejfájásra ébredtem, amit először nem tudtam, hova tenni. Pislogva nyitottam ki a szemem, és nem éppen a puha párnát érzékeltem a fejem alatt, hanem valami keményet. A kezemmel tapogatózni kezdtem, és észrevettem, hogy ennek a kemény valaminek folytatása is van. Megmozdítottam a lábam, mert valami keményre éreztem tekeredni, de belenyilallt a fájdalom. Izomláz szerű fájdalom. Ekkor villant be az első kép a tegnap estéről. „Robot az egyik oszlopnak szorítom, és nem éppen visszafogott mozdulattal guggolok le a lába előtt, majd vissza.” Ijedten felkaptam a fejem, és Rob mosolygós tekintetével találtam szemben magam. Ő volt az a kemény, amit párna helyett használtam, jobban mondva az Ő, meztelen mellkasa. Atya ég!


- Jó reggelt – köszöntött mosolyogva. Fogalmam sem volt, minek örül, de reméltem, hogy nem követtünk el semmi meggondolatlanságot tegnap este.
- Öhm…neked is – motyogtam zavartan. – Te mit… úgy értem, hogy-hogy itt vagy? – tudakoltam.
- Tegnap este nem szívesen hagytalak volna magadra. Eléggé… hmm, önkívületi állapotban voltál – halk kuncogására felkaptam a fejem, és morcosan néztem rá. Ahogy így bámultam, valamin megakadt a szemem, konkrétan egy élénkpiros harapásnyomon, ami a nyakát tarkította.
Ekkor jött a második kép. „Az asztalnál ültünk, én meg elkaptam Rob kezét, és a táncparkettre húztam. Amit ott levágtunk, egy előjátéknak is elment volna. Ahogy a képek pörögtek, mint egy kisfilm, nem hittem el, hogy ezt tényleg én csináltam. Rob pedig tűrte, nem is… megragadta a csípőm, és szorosan az ágyékához préselte, hogy úgy ringatózzunk a zene által diktált ritmusra. Hol szemben, hol neki háttal műveltem, egy sztriptíz táncost is megszégyenítő mozdulatokat. Teljesen leizzadva, egymás szemébe nézve táncoltunk talán órákig is. Aztán jött a már ismert kép, ami az izomlázat idézett elő a combomban. Rob a falnak dőlve, én meg előtte. Leguggolok, majd vissza. Ajkaink centikre egymástól, mikor fogtam magam, oldalra döntöttem Rob fejét, végignyaltam a nyakát, és beleharaptam. Körmei a csípőmbe mélyedtek, és ágyékomat az övéhez préselte. Elnevettem magam, mikor ismét ránéztem, Ő is mosolygott, majd fojtattuk a túl szexi táncunkat.” Megráztam a fejem, hogy eltűnjenek a képek, túl kínosan érintettek. Enyhén szóval nagyon is intim viszonyba kerültünk tegnap este.


- Sajnálom – mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott, és végigsimítottam vadságom bizonyítékán. Rob arcizmai összerándultak, ahogy kezem végigsiklott a harapásnyomon.
- Semmi gond – egy pillanat alatt rendezte a vonásait, és megajándékozott egy mosollyal. De nagyon is volt gond, méghozzá, hogy azt még mindig nem tudom, hogyan került az ágyamba, ráadásul fél pucéran. Legalábbis remélem, hogy csak fél pucér, és nem teljesen az… Most először végignéztem magamon. Azt eddig is éreztem, hogy csak bugyi van rajtam, de mikor a felsőtestemre néztem, amit csak egy melltartó takart, bepánikoltam.
- Rob, miért csak fehérnemű van rajtam? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Mert a pólódat lehánytad és nem engedted, hogy másikat adjak rád – felelte nemes egyszerűséggel. Lehánytam? Addig erőltettem az magam, amíg újabb képek el nem árasztották az agyam.


„A pubban vagyunk, Rob visszahúz az asztalhoz, de nem engedem, hogy lenyomjon a székre.
- Ne, még korán van… táncoljunk! – nevettem, és kezdtem volna visszahúzni.
- Fél egy van, és már alig állsz a lábadon. Hívtam taxit – elég hajthatatlannak tűnt, ezért cselhez folyamodtam. Egész közel préseltem hozzá a testem, mutató ujjam lassan végighúztam a mellkasán, mire nagyot nyelt.
- De még táncolni akarok – suttogtam a fülébe.
- Majd eljövünk máskor is – ellentmondást nem tűrően kulcsolta össze ujjainkat, majd elkezdett kifelé húzni a pubból. Fintorogva követtem, és hagytam, hogy besegítsen a taxiba.
A hotelhez érve, átfogta a derekam és úgy segített, hogy ne nyaljam fel az aszfaltot. Elkérte a recepción a kulcsunkat, majd egész a szobámig támogatott. Oda is bejött velem, a hálóban megállított az ágy mellett, és látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin. Nem voltam abban az állapotban, hogy megkérdezzem. Elkezdtem leráncigálni a nadrágom, mert már nagyon zavart, ahogy a gombja a hasamba nyomódik, de nem sikerült.
- Segíts levenni – kértem Robot, de Ő csak megkövülve állt velem szemben. Végig nézett rajtam, látta, ahogy próbálom leszedni, de nem segített. – Rob! – szóltam türelmetlenül, mire összerezzent, és merev mozdulatokkal elkezdte leráncigálni rólam. Az egyik rántásnál, elvesztettem amúgy is elég bizonytalan egyensúlyom, és Rob nyakába kapaszkodva igyekeztem két lábon tartani magam. Ez rossz ötlet volt. Mivel nem számított rá, együtt dőltünk be az ágyba.


A nevetéstől fulladozva, fogtam fel, hogy rajtam fekszik. Konkrétan a lábaim közt, ágyéka szorosan az enyémnek préselődött. Ő is mosolygott, miközben kisimított egy tincset a hajamból. Lassan abbamaradt a röhögés, és csak néztem Robot. Ő is így tett, tekintetünk fogva tartotta egymást, mintha megszűnt volna a tér és az idő, abban a pillanatban csak mi voltunk. Mi voltunk, ráadásul elég közel egymáshoz, és ez a kis tér is csökkeni látszott közöttünk, ahogy Rob szépen ívelt ajkai, közelíteni kezdtek felém. Már csak egy ujjnyi távolság volt köztük…” Zihálva hessegettem ki a képet a fejemből, nem akartam tudni mi következett ezután. Rob értetlenül nézte a reakcióm, valószínűleg fogalma sem volt, mi váltotta ezt ki belőlem. Pedig valahogy meg kell tudnom, mi történt tegnap este.

3. fejezet: Közös pontok

Hello, csajok! Ez a rész, nem lett olyan izgi, bár sok kis információ van benne, ami elvezet majd minket valahova. Mivel múlt hét kedden nem kaptatok másik részt, ezen a héten leszek olyan rendes, és már vasárnap kaptok folytatást. Ne is mondjátok, angyal vagyok!:) De a következő rész izgi is lesz, bár a végéért tuti nem fogtok szeretni.:P Addig is olvassátok ezt.
Egyenlőre nem áll szándékomban komi határt szabni, viszont, szeretném ha megosztanátok velem a véleményeteket továbbra is. Imádok őket!:D
Puszi, Lady




3. fejezet


- Haló? – szóltam bele a fél órája pityegő telefonomba, fáradtan.
- Végre, azt hittem már nem is élsz – felelte szemrehányóan Jerry.
- Aludtam – nyögtem kissé idegesen.
- Bocsi csipkerózsika – hahotázott a vonal végéről.
- Nem is értem te, miért nem alszol. LA-ben még csak hajnali hat van – firtattam.
- Aki korán kel, aranyat lel – vicceskedett, amihez most nem volt kedvem. – De mesélj, milyen a nagy alma?
- Nos, a hotelszoba elég szép, és… várjunk csak, eddig még csak ennyit láttam! – motyogtam idegesen, majd kikászálódtam az ágyból, és az erkélyre mentem rágyújtani.
- De harapósak vagyunk ma. A csapattal találkoztál már? – kérdezte izgatottan. Meggyújtottam a cigim, és helyet foglaltam az egyik székben.
- Igen, tegnap este volt egy kis ismerkedős este. Nagyon aranyosak – mondtam neki.
- Ezek szerint, még nem kell mennem, hogy megvigasztaljalak – vonta le a helyes következtetést nevetve.
- Még nem.
- És ki a másik szereplő? – érdeklődött tovább.


- Nem fogod kitalálni. Robert Pattinson – vártam a választ, de a vonal másik felén, óriási csend volt. Több mint egy percig vártam, hogy válaszoljon, de semmi. – Jerry? Jerry, ott vagy még?
- Igen – lehelte a telefonba. – Azt mondtad Robert Pattinson? – kérdezte két oktávval feljebb.
- Igen – válaszoltam értetlenül.
- A tinik kedvence Robert Pattonson? Az aktuális szex szimbólum? – folytatta.
- Gondolom – feleltem unottan.
- JÉÉZUSOOOM – üvöltötte a telefonba, mire felszisszentem. Majdnem megsüketültem.
- Jerry, nyugi, mert kiszakad a dobhártyám – mondtam panaszosan.
- Hogy bírsz ilyen nyugodt lenni? – pattogott tovább.
- Már miért lennék ideges? – ez bolond, tuti nem normális!
- Csak mert, JÉZUS Robert Pattinson! – kezdte megint.
- Igen Ő, és? – fogalmam sincs mi a baja.
- Mesélj róla? Tényleg olyan jóképű, mint a filmben? Atya ég micsoda pasi – áradozott. Magamban felnevettem, Rob még csak nem is sejti, hogy nem csak a női szíveket dobogtatja meg.
- Valóban helyes, és van a személyiségében valami titokzatos… érdekes srác. De még nem ismerem igazán – szögeztem le.
- Részletkérdés – kacagott fel. – Csak egyet kérek, kapd el és utána minden részletbe avass be – jelentette ki teljesen komolyan.


- Jézusom, mégis minek nézel te engem? – kérdeztem felháborodottan.
- Ugyan, még a legerkölcsösebb nőnek is beleférne egy kósza numera, ezzel a félistennel. Neked sem okozhat gondot – leesett az állam. Még a feltételezés is fájt, hogy a legjobb barátom, kinézi belőlem, hogy egyéjszakás kalandokba bonyolódom.
- Ez fájt, Jerry – közöltem vele sértődötten.
- Bocsi, de egy ilyen lehetőséget kihagyni – ciccegett.
- Szó sincs semmilyen lehetőségről – világosítottam fel. Még, alig beszéltem vele, amúgy sem lennék hajlandó lefeküdni vele. – Majd Nikki bemutat neki, Ő is egy filmben szerepel vele – emlékeztettem.
- Tényleg, alig mesélt róla. De nem, te közelebbi kapcsolatban leszel vele. Ráadásul a szó szoros értelmében – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Nem értelek – vallottam be.
- Cicám, olvastam a forgatókönyvet. Van nem is egy, igazán szexi szex jeleneted a vámpírkirállyal – közölte nevetve. Erről megfeledkeztem. Görcsberándult a gyomrom, ahogy visszaidéztem a forgatókönyv azon oldalait. És ott még csak a legfontosabb instrukciók voltak leírva, a többi a rendező fantáziáján múlik.
- Színésznő vagyok, ez vele jár – tereltem a témát.
- Na jó, ezt majd személyesen kivesézzük. Ezek után, már tuti, hogy meglátogatlak – már most hiányzott, szóval nem igazán volt kedvem ellenkezni. Bár a tudat, hogy Robra is kíváncsi, nem igazán tetszett, inkább jönne csak miattam. – Jut eszembe, tegnap hívott Nikki – kezdte, majd elmesélte, hogy kedves barátnőnknek van egy pasija, akivel most Görögországban nyaral, ahol a srác családja él. Kicsit felháborodtam, hogy engem nem hívott, de mondta Jerry, hogy Ő kérte meg, ne tegye, mert forgatok. Nikki azt üzente nekem, hogy amint van egy kis időm, hívjam.
Aztán Jerry azt kezdte ecsetelni, hogy mennyire szerencsétlen mostanában a pasikkal, egy normálist sem talál.


Mikor leráztam, összeszedtem magam, és elindultam. Joe már a mélygarázsban várt rám, kedvesen köszöntött, majd elfuvarozott a stúdióig, ahol a belső jelenetek, nagy részét vesszük majd fel. Most ez ad helyet, a megbeszéléseknek.
A Ray Ban napszemüvegemet a szememre húzva kerestem kétségbeesetten egy kávéautomatát. Jerry miatt, még nem sikerült hozzájutnom a reggeli koffein adagomhoz. Ahogy a folyosón cikáztam, egy másik Ray Ban napszemüveg jött velem szemben. A viselője pedig nem más volt, mint Rob. Amint észrevett, mosolyogva közelített felém.
- Jó a szemüveged – közölte velem köszönés helyett. Az övé, pont olyan volt, mint az enyém.
- A tied is – mosolyogtam.
- Kéne egy kávé, mert állva elalszom. Nem láttál egy automatát? – kérdezte körbe-körbe pillantva a folyosón.
- Én is azt keresek – közben körbe néztem, de még mindig nem láttam egyet sem.
- Akkor keressük együtt. Több szem, többet lát – egy féloldalas mosoly kíséretében, tovább terelt a folyosón. Közben megérdeklődte, hogy aludtam, majd meglátott végre egy automatát.
- Fáradtnak tűnsz – mondtam neki, mikor kiléptünk egy erkélyre cigizni és meginni, a végre megszerzett kávét.


- Jó megfigyelő vagy – közölte felvont szemöldökkel.
- Nem, csak lerí rólad – halkan kuncogva beleszívott még egyet a cigijébe, majd szexisen kifújta a száján a füstöt. Szexisen? Ezt tényleg én gondoltam?
- Tényleg az vagyok. Nincs túl sok időm pihenni. Ráadásul tegnap este, mikor elaludtam volna a nővérem hívott, és fél háromig beszélgettünk – elmerengett egy pillanatra, mintha valamin erősen gondolkodna, majd mosolyogva felém fordult.
- Biztos hiányzik – vontam le a következtetést, majd belekortyoltam a kávémba.
- Igen. Tudod a családom Londonban él, vagyis elég messze tőlem – mondta egy cseppet sem boldog mosoly kíséretében. – Lizzy, a nővérem, azt mondta valamikor meglátogat itt – ekkor már boldogabb volt a mosolya. – A te szüleid Los Angelesben élnek, igaz? – kérdezte néhány percnyi csönd után.
- Igen – feleltem. Ideje volt bemenni, mert az eligazítás megkezdődött.


Egy óriási kör alku asztalhoz ültünk, Rob mellettem foglalt helyet. Levette a napszemüvegét, így láthattam, hogy valóban nagyon fáradt. A szemén tisztán megmutatkozott. Allen belekezdett, majd szépen sorjában minden fontos információt megosztott velünk. Elmondta, hogy a forgatás egy hét múlva veszi kezdetét, addig pedig szöveg összeolvasás, és jelenet próbák tömkelege vár majd ránk. Az eligazítás végén kiosztott, minden már itt lévő szereplőnek egy köteg papírt, amin a saját menetrendje szerepelt, az információkkal, hogy mikor és hol kell lennie.
A megbeszélés közben, Robnak többször is csengett a telefonja, de mindig csak idegesen kinyomta. Aztán megelégelte, és ki is kapcsolta. Mikor nem bírtam kíváncsiságommal, és rákérdeztem, ki ilyen türelmetlen, csak azt felelte egy barát.
Egy óra volt, mire végeztünk mindennel, és elengedtek minket. Holnap már szöveg összeolvasás lesz, szintén tizenegytől.
Kifelé bandukoltam, mikor az épület előtt, Rob megállított.


- Kristen, várj – rohant utánam. Megfordultam, és vártam, hogy mit szeretne. – Gondolom, neked sincsenek ismerőseid New Yorkban, ahogy nekem se. Csak azt szeretném kérdezni, hogy este van kedved eljönni velem, meginni valamit? – kérdezte félénken.
- Jobb lenne, ha ma este inkább kialudnád magad. Mit szólnál, ha holnap mennénk? – vetettem fel neki az ötletet, mire elkomorodott.
- Jó. Nem akarok erőszakosnak tűnni, de nem szeretnék egyedül lenni. Mi lenne, ha átjönnél este, és megnéznénk egy filmet? – próbálkozott tovább, miközben zavartan a kócos hajába túrt.
- Jó, ha nyolcra átmegyek? – érdeklődtem. A mosolya elárulta, hogy igen is fontos neki, hogy megtegyem, nekem meg nem kerül igazán nagy erőfeszítésembe.
- Tökéletes – felelte vidámabban, majd felkapta a napszemüvegét, és a kocsi felé indult. – Akkor este – fordult még vissza, majd miután bólintottam, beszállt a számára fenntartott, fekete Mercédeszbe. Én is így cselekedtem, csak a sajátomba.


Tikkasztó hőség volt New Yorkban, bár hozzá voltam szokva Kaliforniai lányként, mégis jólesett a légkondicionált szobámba rejtőzni. Még két óra sem volt, és unatkozni kezdtem. Aztán úgy döntöttem, hőség ide vagy oda, szükségem van valami programra, mert megkattanok. Hívtam egy taxit, és fél óra múlva már egy étteremben vártam, hogy kihozzák az ebédem. Nem ismertem New Yorkot, de igaza van annak, aki azt mondja, itt senki sem érezheti magát idegennek. Sokban különbözik ugyan Los Angelestől. New York ugyan óriási, mégsem éreztem úgy, hogy elvesznék benne. Otthonosan mozogtam a számomra nem megszokott, zsúfolt utcákon.
Hiába utáltam vásárolni, mindig kiborultam, ha vásárlási mániában szenvedő barátnőm, Nikki elráncigált valahova. Most mégsem bírtam ki, hogy ne menjek be, egy-egy jól felszerelt ruha és cipő boltba. Szinte csábítottak a boltok kirakatai, amik egymás, hegyén, hátán sorakoztak. Olyanok voltak, mint a mágnes. Az ízlésesen berendezett kirakatok, csalogatták az áldozatokat. Vettem is magamnak egy pólót, meg egy cipőt, amelyekbe beleszerettem, és nem bírtam őket otthagyni.


Már naplementében kocsikáztam hazafelé, egy sárga taxi hátsó ülésén, és figyeltem a félhomályt, ami lassan a városra telepedett. Jócskán elütöttem az időm, mire visszaértem a szobámba, már fél nyolc volt. Észre sem vettem, hogy elrepült a nap. Elkezdtem kipakolni a bőröndömből, de nem végeztem vele, mert vészesen közeledett a nyolc óra.
Átballagtam Robhoz, és bekopogtam a mindössze két ajtóval arrébb lakó szomszédomhoz. Fél perccel később, egy mosolygós férfi nyitott ajtót. Egy laza farmer, és egy elhasznált póló volt csak rajta. Legalább nem öltöztem alul, a szintén hasonló szerelésemmel. Betessékelt a szobájába, én pedig kényelmesen helyet foglaltam a kanapén. A legkülönösebb az egészben az volt, hogy cseppet sem volt fura a helyzet. Normális esetben az emberek feszengnek egy még számukra ismeretlen ember társaságában, de én nem éreztem semmiféle ilyet. Lazán átdobtam egyik lábam a másikon, majd érdeklődtem, hogy milyen filmet választott, mikor helyet foglalt velem szemben, a fotelban.


- Nem választottam, gondoltam majd együtt – vont vállat. – De rendeltem vacsorát, hátha éhes vagy – újságolta, és csak most tűnt fel, hogy a szoba közepén egy ételhordó kocsi várakozik.
- Mit? – kérdeztem kissé meglepetten, nem voltam hozzászokva, hogy valaki „gondoskodik” rólam. A mosolya zavart lett, beletúrt a hajába és felemelte az egyik fedőt.
- Tegnap láttam, hogy halat eszel, és arra gondoltam biztos szereted a lazacot is. De ha nem, akkor szívesen rendelek mást, nem kell megenned, ha…
- Rob – szóltam rá, mert már egész belelovalta magát a mentegetőzésbe. – Imádom a lazacot – mosolyogva mellé szökkentem. Erre kicsit felengedett végre. Még egy érdekes dolog, ami szemet szúrt vele kapcsolatban… de lehet, hogy ez csak nekem szólt? Elhessegettem a gondolatot, hiszen ki vagyok én. Inkább úgy néz ki, szeretne megfelelni mindenkinek.


- Akkor jó – sóhajtotta, majd egy teljesen új arckifejezéssel, az asztalhoz tessékelt. Kipakolta a kaját, majd hozzáláttunk. Még egy jó pont, hogy sört is rendelt, ráadásul Heinekent. Mikor ezt megjegyeztem neki, bevallotta, hogy azt is kifigyelte tegnap, hogy Heinekent ittam. Majd hozzátette, hogy neki is ez a kedvence. Kissé úgy éreztem magam, mintha egy detektívvel üldögélnék egy asztalnál, de hízelgő is volt ez a figyelmesség.
Vacsora után első utunk az erkélyre vezetett, kaja után mindig jól esett a cigi. Éppen arról beszélgettünk, hogy milyen filmet is válasszunk, mikor megszólalt Rob mobilja. Elővette, megnézte a képernyőt, majd fapofával visszacsúsztatta a zsebébe.
- Nem veszed fel? – kérdeztem meglepetten.
- Nem – vágta rá határozottan, és mintha kicsit komorabb lett volna megint.
- Vedd csak fel, addig én bemegyek, és megnézem a DVD kínálatot – elnyomtam a cigim, és befelé indultam, de Rob megragadta a karom.
- Nem azért nem veszem fel, mert zavar, ha hallod. Egyszerűen csak nem akarok beszélni azzal, aki hív – szürkéskék szemeit az enyémbe fúrta, komoly tekintete pedig elárulta, hogy igazat mond.


- Rendben – jelentőségteljesen az engem szorongató kezére néztem, mire észbe kapott és elengedett. Zavartan a hajába túrt, és kinyögött egy bocsit. Én úgy tettem, mintha nem is hallottam volna, és a Tv elé léptem.
- Szóval… - kezdtem, de nem igazán tudtam, hogy is folytassam. Nézegettem a DVD-ket, de elég tanácstalan voltam. Rob nem volt éppen a segítségemre, szórakozottan nézte, ahogy próbálok találni egy jót. – Válasz te! – végül feladtam, és odahúztam a helyemre, én meg ledobtam magam a kanapéra. A fejét vakargatva igyekezett keresgélni, de neki sem ment könnyebben. Olyan viccesen festett, hogy elnevettem magam.
- Mi az? – fordult felém érdeklődve, de már Ő is mosolygott.
- Semmi, csak olyan édes vagy, amikor ilyen tanácstalan vagy – nevettem tovább, de ahelyett, hogy velem nevetett volna, zavartan a lábát kezdte bámulni, majd visszafordult a DVD-k felé, és nagyon elmerült a válogatásban. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy zavarba hoztam.


- Ez jó lesz? – kérdezte kis idő múlva és a kezembe nyomott egy DVD-t.
- Utolsó tangó Párizsban? – néztem rá meglepetten.
- Igen, egy Virgil könyv alapján készült…
- Tudom - vágtam közbe. – Olvastam a könyvet, nem is egyszer – hitetlenkedve nézegettem a DVD-t. Nem tudtam, hogy van belőle film.
- Tényleg? – most rajta volt a sor, hogy meglepődjön, bár nem értettem miért. – Az egyik kedvenc könyvem –
- Nekem is – mosolyogtam rá.
- Úgy látszik, több közös van bennünk, mint gondoltam – mondta kissé elgondolkodva.
- Eddig úgy tűnik – adtam, még véleményem szerint is elég diplomatikus választ.
Rob még néhány percig csendben ült mellettem, talán emésztgette előző szavaimat. Mit meg nem adtam volna, ha ezekben a percekben a fejébe láthatok.
- Akkor ez jó lesz? – kérdezte. Bólintottam, mire kikapta a kezemből a DVD-t, és a lejátszóhoz ment. Aztán elsétált mellettem. Egy pillanatig kétségbeesetten nézelődtem, hogy hova tűnt, de kisvártatva megjelent két üveg Heinekennel a kezében. A kezembe adta az egyiket, és leült mellém a kanapéra, a távirányító után nyúlt, és elindította a filmet.
A film első fél órájánál tarthattunk, mikor megszólalt a telefonja. Vártam, mit cselekszik, de hagyta csörögni. Mikor negyedszerre kezdte újra, már kicsit ideges voltam. Miért nem képes felvenni?


- Rob – szóltam rá, és igyekeztem titkolni a feszültségem. Sóhajtva elővette a zsebéből a készüléket, rápillantott, én meg vártam, hogy végre beleszóljon. De ismét meglepett. Befogta a hangszóróját, majd miután elhallgatott, kikapcsolta és az asztalra dobta.
- Így jó? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Jobb lett volna, ha felveszed – közöltem vele.
- Kinek? – tekintetével fogva tartotta a szemem, miközben én a nyilván valóan költői kérdésnek szánt feleletén törtem a fejem. Kíváncsi lettem, nem is kicsit. Vajon, ki lehet az, akivel ennyire nem akar beszélni? Mondjuk, egy ismerősét sem ismerem, nyilván nem sokat mondana egy név… de egy magyarázat megnyugtatná kíváncsi elmém.
- Ez ugyan az, aki a megbeszélésen, és egy órája is próbált hívni? – érdeklődtem.
- Igen – felelte némi hezitálás után. Nem szívesen lennék, az illető helyében.
- Miért nem akarsz vele beszélni? Azt mondat egy barát, nem…
- Csak – szakított félbe feszülten. Szinte összerezzentem a hangjára. Azt hiszem darázsfészekbe nyúltam… - Majd egyszer elmondom – folytatta higgadtan, gyorsan sikerült uralkodnia az érzelmein.


- Mikor? – erősködtem tovább, holott a belső hang azt súgta, nem kéne. Ez a beszélgetés kísértetiesen emlékeztetett a tegnapira, csak akkor Ő volt a kérdező. Az is pontosan így zajlott. Csibészesen elmosolyodott, én meg már tudtam, mi következik.
- Majd ha jobban megismerjük egymást – pont ezt a választ vártam. Azt hiszem, most már mind a kettőnknek elég indoka van, hogy jobban meg akarja ismerni a másikat. Neki, hogy megtudja, miért nem vállaltam a Twilight-ot, nekem meg, hogy végre lehulljon a lepel a titkos, visszautasított hívásairól. Legalábbis nekem felkeltette a kíváncsiságom…
Ismét a filmre koncentráltunk, ami engem legalább annyira lekötött, mint a könyv. Robról ugyan ez már nem volt elmondható.
Egyre laposabbakat pislogott, mígnem a szeme lecsukódott, és nem is nyílt ki többet. Légzése egyenletes lett, olyan édesen szuszogott, mint egy kisbaba. A film helyett Őt kezdtem bámulni. Örültem, hogy elaludt, mert egésznap nagyon fáradtnak tűnt, ráfért végre egy kiadós alvás. Egyszer csak a feje oldalra billent, amit a teste is követett, egészen addig dőlt, míg a vállam ki nem támasztotta. Még erre sem ébredt fel. Engem nem zavart, sőt, furcsán kellemes érzés volt. Ilyen közel talán még nem is volt hozzám, most még a parfümjét is éreztem. Igazán csábító illata volt, kellemesen émelyítő, amit kedvem lett volna egész nap szaglászni. Már megint, miket gondolok! Huh, kezdek fura lenni. Mégis valami vonzott benne, már csak ez a kis rész is, amit sikerült megismernem. Bonyolult jellem volt, én pedig pont ezeket szerettem. Elég! – szóltam magamra, mielőtt túlságosan belelovalom magam, és olyanokat kezdek képzelni, amit nyilvánvalóan nem érzek, és nem is fogok.


A filmnek közben vége lett, de Robot nem volt szívem felébreszteni, hogy menjen az ágyba. Bevinni meg úgysem sikerült volna. Óvatosan kihúzódtam alóla, tartva a felső testét, majd a kanapéra döntöttem, egy párnát csúsztatva a feje alá. Kicsit helyezkedett, ahogy szilárdat érzett maga alatt, de nem ébredt fel szerencsére. Kikapcsoltam a tv-t, és takaró után kezdtem kutatni, de nem találtam egyet sem a nappaliban. A hálóba mentem, ahol az ágyról lecibáltam a paplant, majd a kanapén szunyókáló Robra terítettem. Tényleg cuki volt, ahogy begubózva szuszogott. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, végigsimítottam, kissé borostás arcán, majd mielőtt valami másra vetemedtem volna, elsomfordáltam. Egy langyos zuhany után, bedőltem az ágyamba, és vártam, hogy engem is elnyomjon az álom.

2. fejezet: Szereplőtárs

Megérkezett a 2. fejezet. Nem is mondok semmit, hogy mi lesz benne, majd meglátjátok.:) Ha jó kedvemben leszek kedden, lehet felrakom a 3. fejezetet.
Addig is jó olvasást! Puszi, Lady


A napok villámsebességgel repültek, én meg az utolsó bőröndöm tetejét csuktam le este. Holnap ilyenkor már New Yorkban leszek, egy ismeretlen hotel szobájában, ráadásul teljesen egyedül.
Azóta sem tudok sokkal többet a filmről. Ugyan Ken, ahogy megígérte tizenkét napja, másnap hívta a rendezőt, majd közölte velem a részleteket. Csakis a legfontosabbakat, amit véleménye szerint tudnom kellett. Így tudtam meg, hogy a forgatások augusztus elejéig fognak tartani, a helyszín pedig végig New York lesz, és környéke. A rendező nevét tudtam egyedül, a többi szereplőtársamról, egyelőre fogalmam sem volt. Ken memóriája elég szelektív, ezért ezeket a szerinte egyáltalán nem fontos részleteket, mindig elfelejtette megkérdezni Allen-től, a rendezőtől. Szóval fogalmam sem volt, kikkel leszek összezárva több, mint két hónapig. Igazából nem is érdekelt annyira, hogy rágjam, Ken fülét, vagy én magam járjak utána. Beleszerettem ebbe a filmbe, csak meg akartam csinálni. A forgatókönyvet, azóta többször olvastam, szinte kívülről fújtam már az egészet.


Az ágyamon ültem, és azon gondolkodtam, mindent bepakoltam-e, amire szükségem lehet. Újravettem mindent, amit elpakoltam, szépen sorjában. Úgy tűnt nem hiányzik semmi. Ebben a hitben voltam egészen addig, még anya be nem jött egy borítékkal a kezében.
- Az orvosi papírjaid – lengette meg előttem a vaskos borítékot.
- Köszi – sóhajtottam, majd elvettem a kezéből és belegyűrtem az egyik csomagba. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, különben kiraktak volna.
- Izgulsz? – kérdezte, majd leült mellém az ágyra.
- Kicsit – vallottam be. Valójában nem kicsit izgultam, két napja a gyomrom egy csomóban állt. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire ideges lettem volna, egy film miatt. Ebből is látszik, hogy ez tényleg sokat jelent nekem.
- Nem lesz baj – megsimogatta a hajam, majd egy puszi után kiment, de még visszaszólt, hogy ideje lenne aludni.
Már pizsamában ültem az ágyon, így csak lepakoltam a csomagokat és bebújtam a takaró alá. Elég nehezen tudtam elaludni, az izgalmam nagyobb volt, mint hittem.


Reggel a macskám ébresztett, Max. Még lett volna tíz percem aludni, nem mondhatni, hogy hálás voltam neki. Megcirógattam a pocakját, amit imádott. Nem sokkal később, már dorombolva, mégis kérdő tekintettel várta, hogy mi lesz. Nagyon kötődtem hozzá, most mégis itthon hagyom. Mintha tudta volna – szerintem tudta is, bár sokan nem értenek egyet velem, mikor a macskám értelmi szintjéről győzködöm őket-, egész reggel a sarkamban volt.
- Indulnunk kell – mondta anya, mikor az óra mutatója elérte a nyolcas számot. Utoljára megsimogattam Maxet, majd szomorú tekintetével a hátamban, kiléptem az ajtón. Anya kitett a reptéren, megölelgetett, aztán rohant valami munkamegbeszélésre.
Becsekkoltam, de még volt fél órám a gép indulásáig, amit egy kávézóban ülve ütöttem el a terminálon. Ott felhívtam még Jerry-t, aki a lelkemre kötötte, ha nem érzem jól magam, vagy csak magányos vagyok, azonnal hívjam és jön. Ezt mondani sem kellett volna, mert pont így cselekednék, ha nem ajánlja fel, akkor is. A mi barátságunk öt éve töretlen. Ha baj van, egymásra mindig számíthatunk. Ebbe a körbe tartozik még Nikki is, de Ő egy ideje kicsit kiesett a triumvirátusból. Mióta szerepet kapott napjaink legsikeresebb vámpírfilmjében, elég kevés ideje marad ránk. Csak úgy mellékesen megjegyezve, ez ugyan az a film, aminek én nem vállaltam el a főszerepét. Telefonon ugyan rendszeresen beszélünk, de a közös ebédek és bulik, nagyon is hiányoznak, mind nekem, mind Jerrynek. Természetesen megértjük őt, bár Jerry kevésbé. Nikki , elmondása szerint majd meg kattan nélkülünk. Még nem is tudja, hogy megkaptam a szerepet, mert két hete nem beszéltünk, eddig ez a leghosszabb idő. Amint megérkeztem, fel is hívom majd.


A gondolataim közben igencsak elszaladt az idő. Sietve felkaptam a kézipoggyászom, és a kapu felé indultam.
A repülőn bedugtam a fülembe az mp3 lejátszómat, mert ez megnyugtatott. Utálok repülni, ezért kell valami, ami eltereli a figyelmem. Annyira jól sikerült, hogy el is aludtam, és csak arra keltem fel, hogy bemondják a szokásos „kapcsoljuk be az övünket, mert hamarosan megkezdjük a leszállást” szöveget. Unottan caflattam a csomagjaimért a futószalaghoz, aztán mikor mindegyik a kiskocsin volt, elindultam kifelé.
Egy sötétített üvegű, fekete Merci várakozott rám a kijáratnál. A sofőr mosolyogva kinyitotta az ajtót nekem, majd beült a volán mögé, és már indult is a szálloda felé.
A reptér elég közel volt a belvároshoz, és az úton amúgy sem volt alkalmam unatkozni. A sofőr, vagyis Joe – mint kiderült, ez a neve- végig kedvesen cseverészett velem. Na jó, inkább Ő beszélt, én meg hallgattam. Szóval elmondta, hogy végig Ő lesz a sofőröm, Ő fuvaroz majd a forgatás helyszínére, ebédelni, majd vissza a szállodába. Jó arcnak tűnt, azt gondolom, jól kijövünk majd egymással. Sokat beszél ugyan, de nekem nem igazán kell válaszolgatnom, elég, ha csak bólintok. Már most kedvelem a srácot.


Mikor megérkeztünk a szállodához – ami nem volt más, mint a Palace hotel-, kiugrott, és még mielőtt feleszmélhettem volna, már ki is tárta nekem az ajtót. Felpakolta a csomagjaimat a londinerre, majd mosolyogva elbúcsúzott, és kellemes pihenést kívánt a mai nap további részére.
A recepción, amit kimondtam a nevem, már adták is a számomra lefoglalt szoba kulcsát. A pultos csaj szólt nekem, hogy egy üzenet már vár rám a szobai telefonon, és, hogy Mr. Coulter azt kéri, azonnal hallgassam majd meg. Így is tettem.
Amint a szobába léptem, az első utam a telefonhoz vezetett.
- „Üdvözlöm Miss Stewart, Allen Coulter vagyok a film rendezője. Remélem, kellemesen utazott, és a szobával is minden megfelel. Szeretnék szólni, hogy ma este egy stáb vacsorára várjuk, a szálloda éttermében az eddig megérkezett csapat tagokat. A találkozó este kilenckor lesz, az ajtóban várakozó férfi, majd a számunkra lefoglalt asztalhoz vezeti magát. Izgatottan várom már a találkozót, hiszen eddig még csak magácskát nem sikerült személyesen megismernem. Addig is kellemes pihenést kívánok!” – na ennyit arról, hogy ma este pihenhetek. Valójában, én is izgatottan várom a találkozást, mert nemhogy vele nem találkoztam, de azt sem tudtam, rajtam kívül, ki szerepel még a filmben. Már csak pár óra és megtudom. Az órámra pillantottam, pontosan két órám volt a vacsoráig. Vagyis az alvás egyelőre ki van zárva. Helyette elmentem lezuhanyozni, amitől kicsit emberibben éreztem magam, és valamivel frissebbnek is. Bár nem értem, miért is voltam fáradt, hiszen a repülőutat, majdnem teljesen végigaludtam.


Aztán felhívtam anyát, hogy megnyugtassam, még életben vagyok. Csak fecsegett, és fecsegett. Végül azzal sikerült leráznom, hogy lassan indulnom kell. Kimentem az erkélyre, és mióta megérkeztem, először végre rágyújtottam. Pár erkéllyel arrébb, szintén akkor hallottam egy öngyújtó kattanását.
Miután elszívtam a cigit, bementem és felkaptam egy egyszerű farmert, a converse cipőmet, és, hogy ne legyek azért annyira egyszerű, egy spagetti pántos, fekete felsőt rángattam még magamra. Felfrissítettem a sminkem, megfésültem a hajam, majd egy kis parfümöt permeteztem magamra. Őt perc volt kilencig, úgy döntöttem, ideje elindulni.
Ahogy Allen az üzenetben mondta, az ajtóban egy kedves fiú, az asztal felé igazított. Igazán nagy társaságnak nem volt nevezhető a csoport, akik körbeülték az asztalt. Csendesen odasétáltam, amikor az egyik fickó kiszúrt, és rögtön felpattant.
- Kristen Stewart – jött elém és kezet nyújtott. – Allan Courter vagyok, a film rendezője. Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk – mosolygott.
- Én is. Kristen Stewart vagyok – mondtam azért a rend kedvéjért, hiába tudta, ki vagyok.
Megegyeztünk, hogy a könnyebbség miatt, tegeződünk.
Egy középkorú nő állt elém, szintén bemutatkozott, Ő volt a rendezőasszisztens. Majd az operatőr mutatkozott be, aztán egy fiatal srác, Tate Ellington, aki elmondása szerint Aidan szerepében fog tündökölni.
- Hova tűnt? – nézett körbe meglepetten Allen. Fogalmam sem volt, kiről lehet szó, de gondoltam, hamarosan megtudom.
- Telefonja volt, már vagy öt perce kiment – világosította fel őt az operatőr. – Addig foglalj helyet, Kristen – fordult felém.


Mikor az asztal vége felé közeledtem, és egy pillanatra az ajtó felé néztem, megálltam a mozdulatban. Egy nagyon is sármos srác közeledett felém, az arcán egy csibészes félmosoly játszott. Nagyon magas volt, a mozgása rendezetlen, nem inkább bénának mondanám, de talán ez még érdekesebbé tette. Akárcsak az ég felé meredező, hajnak csúfolt szénakazal a fején. Volt benne valami ismerős, de nem tudtam hova tenni. Ahogy viszont közelebb ért, már értettem, mégis miért érzem úgy, hogy láttam már. Pontosan ezért, mert láttam, nem egyszer. Minden nap az újságok címlapján, a tévéműsorokban, vagy akár, ha csak kiteszem a lábam az utcára, egy nagy plakátról mosolyog vissza rám. Nem túlzok, ha azt mondom, a csapból is Ő folyik.
- Szia, Robert Pattinson vagyok – nyújtotta felém mosolyogva a kezét, mikor elém ért.
- Gondolom, nem lep meg, ha azt mondom, tudom – fogadtam el a kezét. – Én Kristen Stewart vagyok.
- Vajon téged meglep, ha azt mondom, hogy tudom? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Mivel azt hallottam, félig te választottál ki a filmre, nem, nem lep meg – mosolyogtam rá elégedetten, és próbáltam kihúzni a kezem az övéből, de nem vette a lapot.
- Nem félig, hanem egészen – közölte velem elégedetten, majd egy huncut mosolyt eresztett felém, és úgy folytatta: – De nem onnan tudom, hogy ki vagy – ekkor elengedte a kezem, én meg gondolkodni kezdtem, miért is olyan furcsa ez az utolsó mondat. Személyesen még nem találkoztunk, bár felajánlották nekem azt a szerepet, Bella szerepét a vámpíros filmben, amivel Ő világhírű lett, de visszautasítottam. Ergo mikor Őt meghallgatták, már a csaj volt, aki végül a szerepet kapta. Vagyis valóban nem találkoztunk még. De akkor honnan ismer?


- Nos Kristen – szólított meg Allen. – Rob lesz a másik főszereplő – mondta büszkén a rendező. Erre már magamtól is rájöttem. Valószínűleg nem mellékszereplőként veszik be a filmbe, minden tini álmát. Azért csak bólintottam. Robertre néztem, de Ő csak szégyenlősen elmosolyodott. Nocsak, talán nem szállt a fejünkbe a siker? Gondolatban fejbe vágtam magam, hiszen még csak nem is ismerem. Nem kéne ítélkeznem.
Az utolsó hely, Robert mellett volt. Mikor látta, hogy oda készülök, felpattant és kihúzta nekem a széket. Micsoda lovag…
- Köszi – mondtam meglepetten, mire csak mosolyogva a hajába túrt, és visszaült a saját székére. Még ma ki kell szednem belőle, honnan ismer – figyelmeztettem magam.
Időközben megérkezett a pincér és felvette az ital, majd az ételrendelést is. A hangulat egész oldott volt, úgy éreztem, jól fogom érezni magam ebben a társaságban. Tate fáradságra hivatkozva elment lefeküdni, a rendező és - hozzá a színészeknél jóval közelebb álló – munkatársai, pedig számomra teljesen érdektelen témáról kezdtek beszélni. Itt volt a jó alkalom.


- Az előbb azt mondtad tudod, ki vagyok, de nem azért, mert te választottál ki – fordultam Rob felé, aki meglepetten nézett, majd elmosolyodott.
- Felcsigáztalak, mi? – kérdezte vigyorogva. Hmm, játszani akar?
- Nos igen, tudod eléggé kellemetlenül érezném maga, ha esetleg már találkoztunk volna, de nem emlékeznék rád – néztem rá boci szemekkel. Egy pillanatra elkomorodott, majd megtörölte a száját a szalvétával, és a tányérra dobta azt.
- Még soha nem találkoztunk – felelte egykedvűen.
- Akkor honnan tudtad, ki vagyok? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Érezte a hangomon a feszültséget, és mosolyogva ismét rám pillantott.
- Tudom, hogy te lettél volna a Twilight női főszereplője, ezért men…- elharapta a mondat végét, majd kicsit feszültebben folytatta. – Mikor oda mentem a meghallgatásra, eléggé meglepett, hogy Nina ül az ágyon helyetted. Aztán mondták, hogy visszamondtad a szerepet – megvonta a vállát, és belekortyolt a sörébe.
- Értem – végülis ez logikus, érthető, hogy tudja, ki vagyok.
- Igen – gondolkodott el. – Meg láttam az Into the Wild-et is… régebben – fordult felém mosolyogva. Kikerekedett szemekkel néztem rá, de Ő csak tovább vigyorgott.


- Te… Te láttad az Into the Wild-et? – kérdeztem vissza teljesen döbbenten.
- Igen, nagyon jó film – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Köszi. Én is láttam a Twilight-ot és…
- Nehogy azt mond, hogy nagyon jó film, mert lehidalok – közölte nevetve.
- Pedig… egész jó – biztosítottam, majd belekortyoltam a sörömbe, hogy ne legyen annyira feltűnő a hazugság. Nem véletlenül nem vállaltam el, és ezt Ő is biztos tudta. De Rob kétségkívül jól játszik benne.
- Aham… egész jó – ismételte a szavaimat, majd elfojtott egy mosolyt. – Miért nem vállaltad a szerepet, ha tetszett? – ezzel a kérdésével pontosan beletrafált a lecsó közepébe. Nem tudtam, mit feleljek.
- Ezt majd egyszer elmesélem – kitérő válaszom halltatán felvonta a szemöldökét, és érdeklődve vizslatott.
- Mikor? – tudakolta.
- Majd, ha… ha jobban megismerjük egymást, és biztos leszek benne, hogy nem nézel hülyének a válaszért – közöltem vele.
- Kíváncsivá tettél… igyekezni fogok, hogy hamar a bizalmadba fogadj – felelte eltökélten. Nos, nem kell sok hozzá, már most bírom. Mi van? Még csak alig ismered, Kristen – szóltam magamra.


Lassan éjfél felé járt az idő, jobbnak éreztem, ha inkább visszavonulok a szobámba, és kialszom magam.
Elköszöntem Robtól, vagyis csak köszöntem volna, de Ő is mondta, hogy megy aludni. Allen a lelkünkre kötötte, hogy holnap tizenegyre legyünk ott a megbeszélésen, mert nem szeretne csúszást. Megígértük neki, majd az emelet felé vettük az irányt.
Ugyan azon az emeleten szállt ki, mint én. Elkísért az ajtómig, majd közölte, hogy az övé két ajtóval arrébb van.
- Akkor jó éjt – köszönt el.
- Neked is – feleltem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lerúgtam magamról a cipőmet, majd az erkély felé siettem. A friss levegő nagyon jól esett, hát még a kezemben füstölgő cigaretta. Megint hallottam, amit már délután is. Egy öngyújtó kattant néhány erkéllyel arrébb. Nem bírtam a kíváncsiságommal, ezért rátámaszkodtam a korlátra, és kihajoltam annyira, hogy lássam, ki lehet az. Meglepettségemben eltátottam a számat, ahogy Rob kíváncsi tekintete az enyémbe fúródott. Ugyan úgy a korlátnak dőlve hajolt kifelé.


- Te cigizel? – kérdezte meglepetten.
- Igen. És látom, te is – mosolyogtam rá. Fura, egész este nem gyújtottam rá, és csak most kezdtem érezni a nikotin hiányát.
- Rossz szokás. De legalább tudom, hogy bármikor átmászhatok hozzád – még a félhomályban is láttam, hogy rám kacsint. Erre a mosolyom kicsit zavarttá vált, bár nem értettem a saját reakciómat.
- Ha meg akarsz halni, felőlem nyugodtan. De ha kérhetem, inkább az ajtót használd – elnyomtam a közben már elszívott cigimet.
- Szavadon foglak – mosolya egyre szélesebb lett, de hazudnék, ha azt mondanám, nem festett vele csábosan.
- Akkor most már tényleg jó éjt – mondtam neki, és elkezdtem az ajtó felé lépkedni.
- Jó éjt – hallottam még a választ, aztán behúztam magam mögött az erkély ajtaját, és a hálóba mentem. Ledobáltam a ruháim, és előkotortam az alvópólót az egyik bőrönd mélyéről.
Mikor végigfeküdtem az ágyon, a fejembe kúszott Rob arca. Éreztem, hogy jóban leszünk, kedvelem a srácot. Furcsa volt, még soha nem zártam senkit ilyen hamar a szívembe, sőt… De Rob egész más tészta volt, mintha már az első mondattól fogva, egy hullámhosszon lennénk. Azt hiszem, izgalmas két hónapnak nézek elébe…

1. fejezet: A szerep

Sok szeretettel köszöntelek benneteket itt, a You see inside of me nevet viselő blogon!:) Gondoltam, kicsit előbb megkapjátok az első fejezetet, főleg, mivel ma készült el a csodaszép fejléc is, amit Szofinak köszönhetek. Ezúton is nagy puszi neki!!:)
Szerintem a történetről nem kell sokat elmondanom, az ajánlóban elolvashatjátok a tartalmat. És igen, még egy Robsten történetre adtam a fejem, bár ez kicsit más… Olvassátok, véleményezzétek, mert nagyon izgulok, kinek, hogy fog tetszeni. Jó olvasást kívánok, az első részhez.
Puszi, Lady



2009. május 15.
Megint egy napsütéses reggelre ébredtem, ami igazából nem meglepő. Itt a napos Los Angelesben, minden évszakban tűz a nap, csak ritkán sikerül egy-egy felhőnek letaszítani a trónjáró. Ilyenkor a fülledt meleget, néha felváltja a hűsítő, friss levegő. Most május közepe van, kezdődik a nyár. Nem mintha felütne igazán ezen a vidéken, hogy az évszakok váltakozásban vannak. A diákok ilyenkor már érzik a szünet szelét, irigylem is őket emiatt, nekem minden nap ugyan olyan.
Általában nem csinálok semmit. Elvileg színésznő lennék, vagy mi, de már majdnem egy éve is van, hogy utoljára filmet forgattam. Az volt az utolsó forgatókönyv, ami megfogott. Az ügynököm ezrével hozza nekem, az újabb és újabb, szerinte kasszasiker ígéretes filmeket, de valami mindegyikben van, ami elrontja az egész varászát. Mikor végre egyre azt mondanám, hogy ez tetszik, tuti, hogy van benne valami, ami az egésznek a hangulatát a földbe döngöli, én meg ismét a sarokba vágom a papírhalmot. Nem vagyok válogatós, de valami egyedire vágyom. Ami nem egy sablon sztori, amit már ezer féle képen megcsináltak, csak más nevekkel és kicsit más szituációkkal. Az alapja általában mindegyiknek ugyan az. Én lennék a legboldogabb, ha végre találnék egy olyan forgatókönyvet, aminek a megfilmesítéséhez, szívesen, és büszkén adnám a nevemet. Nem mintha akkora név lennék a szakmában. A legutóbbi filmem, a Runaways ugyan sikeres lett, de még ez sem repített az igazán fényes csillagok közé. Viszont azt imádtam. Egy életrajzi adaptáció volt, különleges és egyedi. Ilyenre vágyom ismét.


Miközben megint a rémes helyzetemen töprengtem, lefőtt a kávém. Éppen indultam volna az erkélyre, hogy elszívjam a hozzá mindenképpen kellő cigimet, csengettek. Sóhajtva csoszogtam vissza az ajtóhoz.
- Szia, Kristen – köszönt az ügynököm, és kérdés nélkül beengedte magát.
- Szia. Gyere csak be – motyogtam már magam elé, mivel Ő már a konyhában járt.
- Hogy tetszett a forgatókönyv, amit múlt héten hoztam? – érdeklődött lelkesen, miközben kiszolgálta magát kávéval. Helyes, nem szeretek kínálgatni.
- Amiben a csaj beleszeret az unokatesójába, harcolnak a szerelmükért, majd végül kiderül, hogy nem is unokatestvérek? – kérdeztem kissé cinikusan, a szemöldököm húzogatva. – Elmenne, egy Brazil szappanoperának – morogtam.
- Lehetetlen vagy – sóhajtotta, majd az erkélyre indult. Úgy tűnt, éppen emésztgeti az újabb kudarcot, majd kisvártatva megszólalt. – Tudod, én tényleg nagyon szeretnék a kedvedben járni. Már csak azokat hozom neked, amiről azt gondolom, talán látsz bennük egy kis fantáziát. De nem könnyíted meg a dolgom – mérgelődött, de legalább kiadta magából a dühét. Rágyújtottunk, majd leültünk egymással szemben, egy-egy székre. Rossz előérzetem volt, azt hiszem most egy komoly fejmosás jön.


- Sajnálom – egy kis szünetet tartottam, majd folytattam. – Megfordult a fejemben, hogy abbahagyom – suttogtam. Na, erre aztán kitör,t az eddig szunnyadó vulkán.
- Hogy micsoda? – rimánkodott, két oktávval magasabban. – Kristen, te szereted ezt csinálni, arról nem is beszélve, hogy piszok tehetséges vagy – hisztizett.
- De ez már rég nem arról szól, amiről szeretném, hogy szóljon – akadékoskodtam.
- Istenem. Tudod, hol basztad el? Elmondom. Mikor, a hülyeséged miatt, visszautasítottad azt a vámpíros filmet, ami most világszerte kasszasiker. A rendező külön téged akart, de neked az ellen is volt valami hülye kifogásod. Ha azt vállalod, most garantáltan válogathatnál a jobbnál jobb forgatókönyvek közül. – Ezt nem bírta ki, hogy ne rója fel nekem nap, mint nap. Szerinte óriási hibát követtem el akkor. Én ezt másképp láttam, és egyáltalán nem bántam, hogy nemet mondtam arra a filmre. Most egy beskatulyázott színésznő lennék. Erre én nem vágyom. Nekem nem a kasszasiker a lényeg. Nekem maga a színészet számit, az, hogy szeretem, amit csinálok. – Szóval ne gyere nekem azzal, hogy abba akarod hagyni – utasított.
- Jó – hagytam rá. Ezt még át kell gondolnom. Azt hiszem a szakmaváltásnál, anyámnak is lenne egy-két szava hozzám.


Ő a másik, akit az őrületbe kergetek. Szerinte finnyás vagyok, pedig csak nem érti a problémám. Ő viszonylag sikeresnek mondható forgatókönyvíró, neki nincsenek ilyen problémái. Most jogos lenne a kérdés, hogy egy ilyen anyával, miért nem vagyok befutott színésznő. Erre is megvan a válasz. Sosem akartam, hogy azért tartsanak számon, mert az az anyám, aki. Nem akartam, hogy az emberek azt mondják, könnyű neki egy a szakmában dolgozó anya mellett. A másik meg, hogy anya is azt támogatta, hogy saját erőmből érjek el sikereket. De ő is folyton rágja a fülem, hogy ideje lenne dolgozni. Nem mintha az én keresetem hiányozna. A szüleimnek több, mint elég pénzük van. Ha többé egy filmet sem vállalnék, akkor is milliomosok maradnánk. Itt inkább, az elvekről van szó.
- Nekem most mennem kell. Hoztam neked öt újabb forgatókönyvet. Jó lenne, ha még ma nekilátnál, mert van, amelyiknél hamarosan vége a válogatásnak. Ha valami véletlen folytán mégis megtetszik valamelyik – közölte fintorogva és öt vaskos papírköteget vágott az asztalra.
- Rendben – ígértem. Bár kötve hiszem, hogy bármelyik is mély benyomást tenne rám. Pedig én lennék a legboldogabb, ha valamelyik végre megfogna.
Ken még egyszer elmondta a tennivalóimat, majd elbúcsúzott.


Nem sokkal később, anya is hazaért. Szinte a szobámba zavart és közölte, hogy addig nem akar látni, míg el nem olvastam az összes forgatókönyvet. Sóhajtva tettem eleget a kérésének, vagyis inkább kényszerének. Magamra zártam az ajtót és egy doboz cigi, valamint egy üveg sör társaságában az erkélyre száműztem magam. Az elsőnek csak a forgatókönyv elején lévő tartalmát olvastam el, ez éppen elég is volt, hogy tudjam, ezt nem akarom.
A másodikkal, szintén ez volt a helyzet. A harmadik egész jónak tűnt, de amint elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy ez sem nekem való. Egy lányról szólt, aki a pénz világában nő fel és semmi sem szent neki. A történet tetszett, eredeti volt, de magam a forgatókönyv botrányosan lett megírva. Erről beszélek. Ha találok egy jót, mindig hibádzik valami. Idegességemben ez is a sarokban végezte, követve többi sorstársát.
A negyedik megkezdése előtt, lementem és megebédeltem. Ugyan az órát elnézve, ez egy normális embernek már a vacsora lett volna. Amint befejeztem, anya ismét a szobába zavart. Így is ki volt akadva, hogy az ötből három már kiesett.
Kezembe vettem a negyediket. Érdekes címe volt: Remember me. Elolvastam a tartalmat. Két fiatalról szól, akiknek nehéz életük van. A lány anyját megölték, mikor kicsi volt, Ő pedig végig nézte. A fiúnak a bátyja lett öngyilkos. Ráadásul mind a két szereplő apja egy barom, és szenvednek miatta. Aztán találkoznak…Elkezdtem hát olvasni a forgatókönyvet, mert a tartalom kíváncsivá tett. Fél óra alatt végeztem is vele.


Aztán megsemmisülve ültem a székben. A vége miatt, még pár könnycsepp is végiggördült az arcomon. Tetszett, nem inkább imádtam. Az egész történet magával ragadott, mintha erre vártam volna mindig is. A lánnyal rögtön azonosulni tudtam, már ott lebegett előttem, hogyan játszanám el. Nem egy ezerszer leforgatott, sablon történet volt, mintha nekem találták volna ki. Már nem is reménykedtem benne, hogy találok egy olyat, ami tetszik. Tudtam, hogy ezt a filmet akarom. Meg akarom csinálni. Azonnal tárcsáztam az ügynököm.
- Mondd, Kristen! – szólt bele unottan.
- Megvan, Ken! Akarom ezt a filmet, egyszerűen imádom – hadartam szinte magamon kívül.
- Mi? Melyiket? – kérdezte szinte hitetlenkedve.
- Remember me. – Erre hosszú csönd lett, a vonal végén.
- Nem is gondoltam volna, hogy azt akarod majd – motyogta. Éreztem rajta, hogy tényleg megleptem.
- Pedig igen. Megfogott, ilyenről álmodom már mióta – lelkesedésem egy pillanatra sem hagyott alább.
- Jó, akkor megszerzem neked. Azt hiszem, arra még lehet jelentkezni…
- Ken, igyekezz! Nekem tényleg kell ez a szerep – vágtam a szavába sietve.
- Persze. Holnap reggel hívom a rendezőt, és megbeszélek vele egy időpontot, hogy mikor néz meg. Aztán hívlak – mondta már Ő is vidáman.
- Köszönöm – sóhajtottam. Miután elköszöntünk, hasonló hangulatban megkerestem anyámat.


Éppen a kanapén ült és valami újságot olvasgatott. Abból, ahogy szinte belemászott az újságba, arra következtettem, hogy megint a pletykarovatot fürkészi. Megálltam előtte, kezemben a forgatókönyvvel, majd egy ezer wattos mosollyal vártam, hogy felnézzen.
- Csak nem? – kérdezte szinte megsemmisülve.
- De-de – bólintottam, és a kezébe nyomta a forgatókönyvet. Mint egy kiéhezett oroszlán a prédájára, úgy vetette rá magát. Azonnal olvasni kezdte. Köröm rágva figyeltem a reakcióit, ami egy mosolyban, egy hmm-ben, vagy éppen egy szemöldökráncolásban ki is merült. Mozdulni sem bírtam mellőle, annyira kíváncsi voltam, mit fog szólni. Már az utolsó oldalaknál tartott, nekem meg egyre jobban remegett a lábam az idegtől. Igazából nem nagyon számít, mit szól, akkor is megcsinálom ezt a filmet. Vagyis szeretném. Ez persze nem csak rajtam múlik. Ha nem találnak alkalmasnak, akkor bele kell törődnöm abba is. Anya hírtelen levette a szemüvegét, és sóhajtva összecsukta a forgatókönyvet.
- Na? – kérdeztem sürgetőleg.
- Hmm…Nem rossz. Tényleg ezt akarod? – kíváncsian végimért.
- Igen. Valami nem tetszik benne? – kérdeztem meglepetten.
- Nem. Igazából tetszik, tényleg nem egy átlagos történet. Szerintem sikeres is lesz – egy percig elgondolkodott. – Ki a másik főszereplő?
- Huh, fogalmam sincs – vontam meg a vállam. Ezen eddig nem is gondolkoztam.
- Ken mit szólt? – váltott témát.
- Képzelheted mennyire örült. Holnap hívja a rendezőt – a lelkesedésem láttán, anya el is mosolyodott.
- Én is örülök, hogy ismét kamera elé állsz. Bár ezt, nem is kell mondanom – mosolygott.
- Tudom. - Azt hiszem újra esélyét láttam a pálya folytatásának. Hírtelen fordult a kocka. Délután még a visszavonulást fontolgattam, de most teljesen biztos voltam, hogy van még keresnivalóm a filmes világban.


Ezen az estén alig bírtam elaludni. Izgultam a holnap miatt, hogy mit tartogat számomra. Reméltem, hogy Ken jó hírekkel fog felhívni.
Már délelőtt tizenegy is elmúlt, mikor végre megszólalt a várva várt hang.
- Szia, Ken! – szóltam bele, miközben a hasam egy csomóba ugrott össze.
- Szia, hogy aludtál? – kérdezte kedvesen. Most szórakozik velem?!
- Ken, kérlek térj a lényegre! – igyekeztem kedvesen kérni.
- Rendben. Beszéltem a rendezővel és mázlink van. Már meghallgatott sok lányt, de még nyitott a kérdés. Vagyis még van esély. Azt kérte amilyen hamar csak lehet, csinálj egy felvételt és küldjük el neki. Megnézik, és attól függően hívnak majd meghallgatásra – sorolta a fejleményeket. Bár tudtam, hogy ez még semmit nem jelent, mégis majd ki ugrottam a bőrömből.
- Szuper. Mi legyen a kisfilmben? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Ami szokott Kristen - közölte velem, és szinte láttam, ahogy forgatja a szemeit. Ha én arra emlékeznék, hogy minek is kell benne lennie, nem kérdeztem volna meg. Na, mind egy, majd megoldom valahogy. – De még ma csináld meg. Délután érte megyek, mondjuk olyan…hmm, négy körül és akkor még be is tudom neki vinni – közölte. Vagyis nincs túl sok időm.
- Akkor neki is állok – majd ki ugrottam a bőrömből.
- Örülök, hogy ennyire lelkes vagy. Akkor délután – mondta.
- Oké. És köszönöm! – tettem még hozzá gyorsan, aztán megszakadt a vonal.


Visítva hajítottam a telefont az ágyra, és mint egy hülye, ugráltam össze-vissza. Aztán felfogtam, mit is kéne csinálom. Azt sem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, egyedül nem fog menni.
- Jerry, át kell jönnöd, most! – szinte kiabáltam a telefonba.
- Szívem, minden renden? – kérdezte, elnyomva egy ásítást. Tehát felkeltettem.
- Tíz perced van! – mondtam már valamivel nyugodtabban.
- Öhm…rendben, bár semmit sem értek, de gondolom majd elmagyarázd – felelte nyugodtan, majd le is tette. Ezért volt a legjobb barátom.
Ahogy ígérte, tíz perc múlva már a szobámban toporgott.
- Kristen, elmondanád, hogy mit is fogunk csinálni? – kérdezte kicsit értetlenül, amikor behoztam a kamerát.
- Jelentkeztem egy szerepre és csinálni kell egy ilyen izé…kisfilmet – hadartam, és a kezébe nyomta a kamerát.
- Ideje volt – sóhajtotta, majd leült a neki kikészített székre. Elsőként felolvastam egy monológot a forgatókönyvből, de közben elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem Jerryre. Olyan idióta fejjel bámult rám, hogy elkezdtem röhögni.
- Várj, állítsd le, ez így nem megy – nevettem.
- Jó. Szólj, ha kiröhögted magad. – Kikapcsolta a kamerát és mosolyogva várta, hogy abbahagyjam.
- Mehet – szóltam, miután összeszedtem magam. Onnan folytattam, ahol abbahagytam. Mikor végeztem a felolvasással, kikapcsolta a kamerát.


- Most mi lesz? – érdeklődött.
- Gyere – a kezébe nyomtam a szövegkönyvet, majd a kamera elé rángattam. – Most eljátsszuk ezt a jelenetet – jelentettem ki.
- Hé, én nem vagyok színész – közölte kétségbeesetten, talán kicsit hisztérikusan.
- Erre megfelelsz – nyomtam egy puszit az arcára, majd bekapcsoltam a kamerát és belekezdtünk. Már az elején elröhögtük, de a tetőpont, akkor volt, mikor félreolvasott egy mondatot. Vedd le a polcról helyett azt mondta, hogy vedd le a pólód. Röhögtünk, majd elkezdte felhúzni a pólóm.
- Úgy tuti megkapnád a szerepet – vihogott.
- Folytassuk – morogtam, és visszaigazítottam a ruhám. Végül sikerült rendesen megcsinálni. Muszáj volt elszívnom egy cigit, ezért Jerryt kértem meg, hogy intézze el a kazettát. Pont időben végeztünk. Fél óra múlva ugyanis Ken vágtatott be az ajtón, kikapta a kezemből az anyagot, és már ott sem volt.


Jerry nálunk vacsorázott, aztán kiültünk a teraszra kicsit borozgatni.
- Koccintsunk arra, hogy megkapod a szerepet – emelte fel a poharát.
- Reméljük – összeérintettünk a poharakat, de rossz előérzetem támadt. - Jerry, ugye kitörölted, amiket elrontottunk? – jutott eszembe.
- Azt hittem azt te csinálod – közölte meghökkent képpel.
- Ne! – nyögtem. – Akkor erre hiába iszunk – mondtam csalódottan és rágyújtottam, hogy kicsit leplezzem az idegességem. Pedig tényleg akartam ezt a szerepet.
- Dehogy. Attól még tetszhet nekik – bíztatott. Hálás voltam neki, de én biztos nem egy ilyen bemutatkozást produkált színésznőt választanék a szerepre. – Jaj kincsem, ne legyél már szomorú – mellém guggolt és szorosan átölelt. Beletemettem arcom a mellkasába, és reméltem, hogy mégis kapok esélyt, hogy személyesen is bemutatkozzak nekik.
- Legalább jól szórakoztunk – mosolyogtam rá.
- Bizony. Viszont, ha most nem haragszol, nekem mennem kell – mondta sejtelmes hangnemben.
- Csak nem? – kérdeztem egy kacsintás kíséretében, mire szégyenlősen elmosolyodott. – Honnan ismered? Ki az? Mi a neve? – zúdítottam rá a kérdéseim.
- Emlékszel Jennyre? – bólintottam. - Az Ő unokaöccse, Max.
- Holnap mesélsz! – közöltem vele.
- Még szép! – lehúzta az utolsó korty bort, majd két puszit nyomott az arcomra. – Ja, és Miss. „nagyon elfoglalt ribi vagyok, és szarok a barátaim fejére” kisasszonnyal is ideje lenne találkozni! – majd meg fulladtam a röhögéstől, ahogy gúnyos képpel előadta a maga érdekes stílusában. – Már hiányzik a hármas fogat.
- Nekem is – sóhajtottam.
- Holnap beszélünk Stew – utoljára odaintett nekem, aztán már ott sem volt.


Mintha anya csak kileste volna, abban a pillanatban lépett ki hozzám az erkélyre, amint Jerry elment. Persze, azonnal érdeklődött, hogy mi újság a filmmel kapcsolatban. Elmeséltem neki, hogy Jerryvel mindent elintéztünk, még a kelleténél többet is, és az elküldött videóban kapnak egy kis meglepit. Anya a száját húzta, és elő adta a felelősség teljes viselkedésre vonatkozó elméletét. Szerinte körültekintőbbnek kellett volna lennem, és ellenőrizni, amit elküldök. Ennek ellenére, azt mondta várjuk ki a végét. Még az is lehet, hogy ezek után is látnak bennem valamit. Természetesen, én minden reményemet elvesztettem, és nem értettem, Ő és Jerry, hogyan lehetnek ennyire bizakodóak.
Szerencsére a bor kissé segített lenyugodnom. Még álmos is lettem tőle, ezért egy gyors zuhany után lefeküdtem.


Másnap egész nap a telefonomat néztem. Bárhova mentem, a kis készülék velem tartott. Bár nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán szólnának Kennek, ha nem kapom meg a szerepet. Lehet, csak akkor értesítik, ha meg akarnak hallgatni, személyesen is. Teljesen feleslegesen volt velem a telefon egész nap, nem hívott Ken. Este már végkép minden remény nélkül dőltem a párnák közé.
Reggel, vagyis az órát elnézve délelőtt, a telefonom csörgése ébresztett. A kijelzőn az a három betű villogott, amit tegnap egész nap vártam. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy felemeltem a telefont, hogy beleszóljak. Ezen áll vagy bukik minden. Nagy levegőt vettem, kifújtam és beleszóltam.
- Igen? – a hangom szinte remegett.
- Jó reggelt – felelte kedvesen. Ismertem a hangsúlyt és nagyon reméltem, hogy nem kezd bele a szokásos udvariassági körök lefutásába. – A lényeget igaz? – kérdezte nevetve.
- Ha lehet – nyögtem, mert közben a szívem már a torkomban dobogott. – Meghallgatnak?
- Nem – mondta Ken, mire hangosan kifújtam a levegőt. Tudtam, mit jelent ez, nem tetszett nekik a felvétel, nem találnak alkalmasnak a szerepre. Aztán csak úgy ömleni kezdett belőlem a szó.
- A francba! Pedig tényleg akartam ezt a szerepet! Ez olyan igazságtalan. Miért…
- Befognád? – kiabált rám, mire kicsit megszeppenve összeszorítottam ajkaimat. – Nem hagytad, hogy befejezzem – folytatta.
- Mert tudom, mi a…
- Kristen! – szólt még morcosabban.
- Oké, befogtam – bár nem értettem, mit kell ezen magyarázni, teljesen értettem a szituációt.
- Szóval, nem hallgatnak meg szívem – felnyögtem. Direkt mondja ki ennyiszer hangosan? – Viszont van egy jó hírem. Tiéd a szerep! – visította a telefonba.


- Tessék? – kérdeztem kővé dermedve. Biztos csak a fantáziám űz velem, valami gonosz tréfát.
- Jól hallottad, tiéd a szerep! – ismételte.
- Az nem lehet, ne szórakozz velem. Meghallgatás nélkül egy szerepet sem adnak, hacsak nem egyből arra az illetőre gondolnak – magyaráztam neki. Tudtam, hogy mennek ezek a dolgok.
- Ebben van valami. Viszont, a te kis filmed nagyon tetszett a rendezőnek, ezért be akart hívni meghallgatása, de előtte elküldte a másik főszereplőnek, hogy ő mit gondol. A srác téged akar! Közölte vele, hogy nem kell meghallgatás, neked kell kapnod a szerepet – ledöbbenve hallgattam, amit mond. Ez lehetetlen, ilyen csak a mesében van. – Szóval gratulálok – le kellett ülnöm, mert a lábam hírtelen nagyon gyenge lett. Megsemmisülve ültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, hogy vajon álmodom-e. Megcsíptem magam. Au! Nem, ez nem álom. Tényleg enyém a szerep, az a szerep, amit tegnap végleg eltemettem.
- Kristen jól vagy? – kérdezte rémülten Ken, mikor egy ideje már nem válaszoltam.
- Igen, csak…csak nem hiszem el – feleltem. – És mikor kezdődik a forgatás? – kérdeztem mikor végre felfogtam a dolgot.
- Június 1.-én már New Yorkban kell lenned – mondta. – A részletekkel még holnap felhív a rendező, mert most nem ért rá, csak a jó hírt akarta közölni – sorolta, teljes áhítattal a hangjában Ken a dolgokat.


- Az már csak…
- Tizenkét nap – fejezte be helyettem. – Holnap hívlak a részletekkel, addig is készülj lelkileg, mert nemsokára forgatni fogsz! – nevetett, majd letetett.
Forgatni fogok – ismételtem magamban. Ráadásul New Yorkban, ki tudja meddig. És a legfontosabb dolgot el is felejtettem megkérdezni Kentől. Mégpedig, hogy ki a másik főszereplő. Az a srác, aki mindenféle meghallgatás nélkül, egy sima kis videóból – ami ráadásul tök gázra sikerült – tudja, hogy engem akar maga mellé.