28. fejezet: Szerencse

Hoztam nektek a következőt. Remélem tetszeni fog, mert eléggé elhúztam a megírását…:)
De van egy jó hírem is. Nem kínozlak meg titeket…majd megértitek.
Jó olvasást. Puszi, Lady


A legrosszabb az egészben a tudatlanság volt, hogy fogalmam sem volt róla, mi van Vele. Abban teljesen biztos voltam, hogy mégis jobban jártam így, hogy Londonba jöttem, mert ha Párizsban maradok, a tudatlanság őrjít meg. Tom megígérte, hogy amint megtud valamit, ír egy sms-t, és amint leszállok, elolvashatom. Ezzel csak egy probléma volt. Az én szuper okos telefonom nem talált egyetlen számára megfelelő hálózatot sem, így ugyan olyan tudatlanul álltam a csomagom várva, mint egy órával ezelőtt. Idegesen doboltam a lábammal, minden egyes perc kínszenvedés volt, míg megérkezett a bőrönd is.

Arról már nem is beszélek, hogy a mindig taxiktól hemzsegő reptéren, most egy kocsi volt, azt is elvitte egy öreg pár. Ott álltam telefon nélkül, így még hívni sem tudtam kocsit… Már kezdtem feladni, az idegeim romokban voltam, ahogy én magam is. A mellettem lévő üvegben elborzasztó látvány fogadott, ami történetesen én voltam, a tükörképem. Újra könnyek kezdtek gyűlni a szemembe, mikor megcsillant egy reménysugár. A felhajtóra egy taxi gördült be, én pedig rohanni kezdtem felé, idő közben azért imádkozva, hogy szabad legyen. Akcióhőst megszégyenítő módon téptem fel az ajtót, szegény sofőr meg is ijedt tőlem egy pillanatra, de ezzel se kedvem, se időm nem volt foglalkozni. Mázlim volt, elvitt a korházig. Sikerült rávennem, hogy fogadjon el dollárt, mert kézpénzben csak az volt nálam. Nem volt nehéz dolgom, sok borravalót ígértem neki, ha most az egyszer kivételt tesz.

Valójában már nem is néztem, mennyit hagyok ott neki, mert az autóból kipattanva odavágtam neki az ülésre a pénzt, és amennyire a csomagokkal tudtam, ismét rohanni kezdtem.
A recepción egy nem túl készséges nő fogadott, és hitetlenül méregetett, mikor Robert Pattinsont kerestem. Közölte, hogy nem adhatja ki a kórterem számát.

- Kérem – vettem könyörgőre, de csak a fejét rázta.
- Sajnálom, csak hozzátartozóknak adhatok ki információt – ismételte.
- De én a ba… menyasszonya vagyok, értse már meg! – Egyre jobban kétségbe voltam esve.
- Miért nem ezzel kezdte?! 430- as szoba, a harmadikon – mondta erre. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és egy gyors köszönömöt odavetve a lifthez rohantam. Az a nyavalya is felfoghatatlanul lassúnak tűnt, talán a lépcsőn gyorsabban felértem volna. Ahogy pittyent az emeletet jelző csengő, kivágódtam az ajtón, majdnem fel is löktem egy nőt, de most nem tudott érdekelni a morgolódása. A folyosón sem éppen végig sétáltam, közben pedig idegesen lestem a szobák számát. A 430-as szoba ajtaja csukva volt, kopogással sem vesződve nyitottam be rajta.

Meglepett arcok hadával találtam szemben magam, de én csak egyetlen egyet akartam látni. Meg is leltem, az egyetlen ágyon feküdt, ami a teremben volt, és legalább olyan meglepetten nézett rám, mint a többiek. És élt. Két lépéssel szeltem át az ajtó, és az ágya közti távolságot, hogy a nyakába boruljak.
- Rob! – sóhajtottam, miközben még mindig önkívületi állapotban csókoltam hol az arcát, hol a nyakát, ahol éppen értem. Aztán eszembe jutott, hogy talán most éppen fájdalmat okozok neki, ezért erőt vettem magamon, és elengedtem. – Jól vagy? – jött az első kérdés. Fél percig néma csendben csak bámult rám, én pedig aggódva vizsgáltam. Nem látszott rajta semmi sérülés.

- Igen. És te? Nem nézel ki túl jól – simított végig most Ő aggódva az arcomon.
- Én nem – nevetem fel idegesen. – Azt hittem…szóval…nagyon megijedtem – öleltem meg újra, aztán megint eszembe jutott, hogy talán nem kéne. – Fáj valamid?
- Kicsit a derekam – mutatott az oldalára. – De nem vészes – rázta a fejét. – Viszont, mit is keresel itt?
- Ezt most komolyan kérdezed? – érdeklődtem döbbenten. – Elütött egy kocsi, gondoltad, hogy majd otthon ülök? – osztottam ki idegesen.

- Sajnálom. Nem tudtalak hívni, a telefonom atomjaira esett szét. Anyuék meg nemrég értek ide, most végeztek minden vizsgálattal – számolt be. Eszembe jutott, hogy nem egyedül vagyunk, és talán illene köszönni a szüleinek is, amit a nagy hévben el is felejtettem. Hátra fordultam, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében köszöntöttem őket is. Clare odajött hozzám, és meg is ölelt.
- Elárulod végre, hogy mit mondtak az orvosok? – fordultam ismét Rob felé, számon kérően és türelmetlenül.
- Azt hitték agyrázkódásom van, mert a fejem eléggé beütöttem, de nem. Csak az oldalamon van az a zúzódás, és néhány egyéb karcolás máshol – mondta. – Ma akár haza is mehetnék…

- De nem megy! – vágott közbe Clare szigorúan. – Kicsit trehányan mesélte el a dolgokat. Valójában az ütéstől keletkezett egy kis rög az agyában, ezért ma estére bent ajánlatos maradnia, hogy szemmel tartsák. Ha minden jól megy ez holnapra fel is szívódik, és nem lesz semmi baj. De itt kell maradnia, hogy szemmel tartsák – vázolta a valódi helyzetet az anyukája. Kérdően Robra néztem, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Nem akartalak idegesíteni… még jobban – tette hozzá magyarázatként.
- Azzal, hogy elhallgatod mi van, nem segítesz – morogtam.

- Anyu, nem szeretnétek inni egy kávét? – nézet el mellettem Rob, elég jelentőségteljes pillantást váltva az anyukájával.
- De. Úgyis fáradt vagyok – mosolyodott el, majd a férjét kézen fogva kiballagtak.
- Legalább elértem, hogy ide gyere. Már megérte – vigyorodott el Rob, viszont én vele ellentétben ezt nem tartottam ilyen viccesnek.
- Te nem vagy normális. Nagyobb bajod is lehetett volna, ez nem játék – róttam meg.
- Lehetett volna, de szerencsém volt. Valójában éppen hogy csak meglökött a kocsi, mert nem ment gyorsan, és le tudott fékezni. Én voltam a hülye, nem volt zebra, és nem néztem rendesen körül – mesélte el a teljes történetet.
- Igazad van, a lényeg, hogy nincs komoly bajod – sóhajtottam megadóan.

- Tessék? Tényleg nem vitatkozol? Tényleg nagyon meg lehettél ijedve – nevetett fel, és közelebb húzott magához.
- El sem hiszed mennyire – helyeseltem, és még vissza sem szóltam a szurkálódására.
- Ez azért csak jelent valamit… - fúrta a tekintetét az enyémbe, nem kevés reménnyel a szemében. Kérdően ránéztem, mintha nem érteném mire céloz, aztán megszántam.
- Mondjuk azt, hogy beláttam az élet túl rövid ahhoz, hogy hezitáljunk? – kérdeztem mosolyogva.
- Például – bólintott helyeslően.
- Mikor ide felé jöttem, és nem tudtam, mi van veled, elképzeltem, hogy esetleg… elveszítelek. Ez a gondolat rémes volt, az életem nélküled semmi nem lenne – lábadt könnybe a szemem, a gyötrelmes órák emlékére.

- Gyere ide – helyezkedett úgy az ágyon, hogy mellé tudjak kucorodni, és átölelt. – Annyira hiányoztál, és köszönöm, hogy itt vagy. Ez mindennél többet jelent – fúrta fejét a hajamba, majd lágy puszikkal hintette be az arcom.
- Akkor…Kezdjük elölről? – néztem fel rá most én reménykedve. A mosoly, amit kaptam tőle mindenre válasz volt, de végül ki is mondta.
- Mindenképpen. Erre várok már mióta – nevetett, és kissé lehajolt, hogy meg tudjon csókolni. Ez volt az első csókunk mióta ideértem, de nem kevésbé izgató, mint az összes többi, amit valaha váltottunk. Folytattuk is volna, még jó sokáig, de az ajtón hallatszó halk kopogás szétrebbentett bennünket.

- Bocsánat – jöttek be a szülei, én pedig valami illedelmesebb pozíció felvételén igyekezve, fel szerettem volna ülni, de Rob ezt nem hagyta, csak kicsit eligazított maga mellett.
- Már nem volt több kávé a büfében – mosolyodott el Rob apukája, ahogy végignézett a párosunkon. Szégyenlősen lehajtottam a fejem, Rob pedig csak nevetett.
- Valójában azért jöttünk vissza, mert lassan indulnánk. Hamarosan vége a látogatási időnek – mondta Clare.
- Nekem is mennem kéne, még szállodát is találnom kell – kaptam fel a fejem, hiszen erre eddig nem is gondoltam.
- Eszedbe ne jusson! Természetesen hozzánk jössz. Csak meg akartam kérdezni, hogy most velünk jössz, vagy később jönnél utánunk. – Clare ellentmondást nem tűrő hangja, nem engedett visszakozást, én azért mégis megpróbáltam.

- Nem szeretnék zavarni, és láttam is a közelben egy szállodát…
- Kicsim, a fiam barátnője… – kezdte, majd megerősítést várva ránk nézett – ha a pozíciónk nem lett volna elég egyértelmű -. Robbal egyszerre bólintottunk, mire mosolyogva folytatta. – nem fog egy hotelban aludni – rázta a fejét.
- Köszönöm – adtam be a derekam végül. – Maradjak még? – fordultam Rob felé, hogy megtudjam, Ő mit szeretne.
- Elég fáradt vagy, menj és aludd ki magad – simított végig az arcomon.
- De ha szeretnéd…
- Szerintem én is hamar elalszom – vágott közbe, mert pontosan tudta, hogy egy szavába kerül, és akár egész éjszaka itt ülök mellette.
- Nem szívesen hagylak itt – keltem fel az ágyról, és visszahajoltam hozzá, hogy még egy utolsó csókot váltsunk.

- Én is jobban örülnék, ha itt aludnál velem. Kétségkívül jobb éjszakánk lenne – súgta az utolsó mondatot a fülembe, amibe kicsit bele is pirultam. Majd hangosan folytatta: - De ezt sajnos nem lehet – fintorgott.
- Én legalább a te ágyadban aludhatok – csillant fel a szemem, majd lehajoltam hozzá, hogy megkapjam a búcsúcsókom.
- Szervusz, kisfiam – jött Clare, és megölelte, majd Richard is. Közben fél kézzel Rob, még mindig az én kezem fogta. – Holnap délelőtt jövünk érted – indultak kifelé. Én még egy utolsó gyors puszit nyomtam a szájára, majd követtem őket.

Clare a kocsiban folyamatosan szóval tartott. Kérdezgetett magamról, aztán arról mit szeretnék vacsorázni ma. Kicsit megkönnyebbültem mikor haza értünk, és egyben az állam is leesett. London egyik külvárosába érkeztünk, ami a tipikus angol családi idill hangulatát idézte meg. Egy pár percnyi bámészkodás után, gyorsan velük is megosztottam a csodálatom. Alighogy beléptünk az ajtón, a már ismerős Lizzybe botlottunk.
- Hogy lehet az, hogy elfelejtettetek szólni arról, hogy az öcsém elütötte egy kocsi? – tromfolta le a szüleit idegesen. Mint kiderült Tom hívta Őt, hogy nem tud bejönni a kórházba, mert azt hitte Lizzy is ott van. A szülei elnézést kértek, és magyarázták neki, hogy azt sem tudták hol áll a fejük. Miután elmeséltek neki mindent, Lizzy kicsit lenyugodott, és mi is végre beljebb kerülhettünk az előszobából.
- Ne haragudj, Kris – nézett ekkor rám. – Örülök, hogy itt vagy – mondta mosolyogva, és megölelt.

Ezután Clare minden áron meg akart végre etetni engem, így a konyhában kötöttünk ki. Nagyon finom steaket kaptam, olyannyira, hogy még repetáztam is, pedig nem éreztem magam éhesnek. Vacsora után elkértem Lizzy telefonját, hogy végre Jerryéket is értesítsem, mert ugye eddig nem tudtam, hiszen az enyém még mindig nem találta magát. Ők is eléggé izgultak, de sikerült őket megnyugtatnom.
Lizzy és Clare éppen az asztalnál beszélgettek, mikor visszamentem konyhába.

Megköszöntem Lizzynek a telefont, és leültem hozzájuk. Nem igazán tudtam koncentrálni, mert annak ellenére, hogy tudtam, Rob jó helyen van, még mindig ideges voltam. Fel akartam hívni, hogy tudjam tényleg minden rendben, de mivel a telefonja is tönkre ment, ez lehetetlen volt.
- Most már nyugodj meg szívem, minden rendben – fogta le Clare kedvesen mosolyogva az asztalon doboló kezem, amit tulajdon képen észre sem vettem, hogy idegesen jár.
- Bocsánat – mondtam, és eldugtam a kezem, hogy ne érezzek kényszert a folytatásra.
- Nem kell bocsánatot kérned, én megértelek – felelte, és elém tolt egy pohár teát. – Ez megnyugtat. – Bele is kortyoltam gyorsan, de a megnyugvás még messze volt.
- Mióta is vagytok együtt? – kérdezte hirtelen Lizzy, mire majdnem félre is nyeltem. Letettem a poharat, és kínosan elmosolyodva válaszoltam neki.

- Ez elég bonyolult – kezdtem. – Tulajdonképpen szeptemberen jöttünk össze, de tartottunk egy hosszabb szünetet… mostanáig. – Nem fejtettem ki jobban, de nem is kérdezték az okát.
- Mikor először láttalak titeket együtt, New Yorkban, én már akkor tudtam, hogy idő kérdése és együtt lesztek – mosolyodott el Lizzy. – Ne kérdezd… – vágott közbe, mert már nyitottam a szám. – csak tudtam. Rob úgy viselkedett, ahogy nem szokott. Úgy nézett rád, hogy… és olyan dolgokat fogadott el tőled, amit ha más mond, kiborul. Akkor még megtartottam magamnak, de most már bevallhatom – kacsintott.
- Akkor már mindenki tudta… rajtunk kívül persze – makogtam zavartan.
- Jobb később, mint soha – vont vállat erre. – Amúgy meddig maradsz? Az ünnepekre is, ugye? – kérdezte. Jóval előrébb járt, mint én. Én eddig ilyeneken nem is gondolkodtam.
- Az szuper lenne! – vidult fel Clare. – Lizzy, és a barátja is itt lesznek, olyan jó lenne, ha te is maradnál, Robbal.

- Ezen még nem gondolkoztam. A szüleim nem tudom, mit szólnának, és még Robbal sem tértünk ki erre – mondtam.
- Rob olyan boldog lenne – mosolyodott el. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy valójában én is ezt szeretném. Semmi kedvem holnap hazamenni. De ha haza akarok érni az ünnepekre, holnap mennem kell, de én vele akarok maradni. Valójában semmi nincs is, ami visszatarthatna.
- Szerintem nem lesz akadálya. És köszönöm a meghívást – mondtam neki.
- Ez természetes, hiszen családtag vagy – ölelt meg. – Én azt hiszem, megyek aludni. Jó éjt lányok. – Lizzyvel ketten maradtunk. Mióta megjöttem, még egy cigit sem szívtam el, ezért megkértem Lizzyt, hogy kísérjen ki. Egy kis bort is hozott, ezért kicsit elhúzódott az az egy szál cigi, és vagy egy órát beszélgettünk még.

Aztán megmutatta Rob szobáját, és a fürdőt is, ahova be is zárkóztam, hogy egy frissítő zuhanyt vegyek.
Rob szobájába iszonyúan kellemes érzés volt bemenni, hiszen ott éreztem az illatát mindenen. Az elalvással sem volt bajom, hiszen az ágynemű is őrizte az illatát, ráadásul még egy pólót is elcsentem tőle, hogy a hatás tökéletes legyen. Az volt.

Egészen reggelig aludtam egyhuzamban, akkor is csak a csörömpölésre ébredtem fel.
- Oh, jó reggelt – köszönt kedvesen Clare, mikor összeszedtem magam, és lementem a konyhába. – Hogy aludtál?
- Remekül – feleltem. Elém rakta a reggelit, majd mondta, hogy telefontál Rob, minden rendben, és délben elhagyhatja a kórházat. Azonnal gyorsabban kezdtem enni a reggelit, mert már fél tizenegy volt.
- Sietnem is kell az ebéddel – mondta.

- Ha gondolod, elmegyek egyedül érte, és akkor lesz időd – ajánlottam fel. Közben befejeztem a reggelit is, gyorsan elpakoltam magam után.
- Rendben, az jó lenne. Elviszed a kocsit? – kérdezte.
- Inkább taxival mennék, nem biztos, hogy Londonban akarok vezetni. – Erre mind a ketten nevetni kezdtünk. Gyorsan összeszedtem magam, hogy időben érjek be érte. Szerencsére nem is volt gond, és az arca, mikor meglátott, mindent megért.

- Hiányoztál – húzott egyből magához, és jó pár percig nem is engedett távolabb, hogy egy rendes adag csókot kisajtoljon belőlem.
- Te is nekem – nyögtem ki, mikor szóhoz jutottam.
- Nem akarom, hogy haza menj – mondta aztán szomorkásan.
- Akkor nem megyek! – vágtam rá, Robtól pedig kaptam egy meglepett pillantást. – Anyukád már mondta tegnap, hogy maradjak. És ha te is ezt akarod…
- Most viccelsz? Persze, hogy ezt! Imádlak – kaptam egy újabb csókot, mielőtt tényleg elindultunk volna. Aláírta a papírokat a recepción, majd taxiba szálltunk, hogy végre haza érjünk.

Rob megkérte a taxist, hogy az utca végén lévő kis bódénál rakjon ki minket, mert cigit szeretett volna venni, és onnan már csak pár perc séta volt a házukig. Kézen fogva indultunk el hozzájuk.
- Készen állsz egy gyors menetre, ebéd előtt? – szólalt meg hírtelen, és ha azonnal nem is fogtam volna fel mire gondol, a kacsintása meggyőzött róla.
- Attól függ hol – húztam az agyát.
- Egy bokorban? – nézett mellénk vigyorogva, majd komolyra váltott. – A szobámban, természetesen.
- Esélytelen, hogy szexeljek veled, miközben a szüleid a nappaliban ücsörögnek. Csak mondom – ráztam meg a fejem, mire egyszerre lemondóan és kétségbeesetten sóhajtott fel. Én pedig vigyorogtam a bajszom alatt, hiszen én is pontosan tudtam, hogy nem bírjuk majd ki…

Idő közben megérkeztünk. Belépve lesegítette a kabátom, majd a nappaliba mentünk.
- Kérsz valamit? – kérdezte, miközben kiment a konyhába, hogy hozzon magának vizet.
- Nem köszi – szóltam utána. Megnézegettem a nappali kandallóján lévő fotókat, olyan hihetetlenül cuki kisgyerek volt, hogy el sem hiszem.
- Anya és apa elmentek a boltba. Egy ideig nem jönnek vissza… - jött be, és vigyorogva egy cetlit lóbált a kezében.
- Oh.
- Szóval mi a véleményed a szexről, ha a szüleim nincsenek itthon? – érdeklődött.
- Rob, csak erre az egyre tudsz gondolni? – bokszoltam vállon, pedig nekem is voltak hasonló gondolataim.

- Nos, vannak szükségleteim, Kristen – nevetett fel. - És elég régen nem lettek kielégítve – jött közelebb.
- Ismerős… - sóhajtottam színpadiasan, miközben elkapta a derekam, és magához húzott.
- Végig játszottál, te boszorka – harapott a nyakamba.
- Kell egy kis izgalom – nevettem.
- Adok neked izgalmat, ha arra vágysz – mondta, és rácsapott a fenekemre.
- Jaj, fogd már be, és vigyél a szobádba – utasítottam, mire elkapta a kezem, és sebesen a lépcső felé kezdett húzni. A feléig sem jutottunk, mikor hírtelen a bejárati ajtó csapódott. Megtorpantunk, és lemondóan egymásra néztünk…

27. fejezet: Baleset

Isteni álmom volt az éjjel, a főszereplője pedig nem más volt, mint Rob. Valójában csak részletekre emlékszem belőle, meg érzésekre, de azok még így is nagyon hatásosak. Szeretkeztünk, és együtt is ébredtünk. Még most is úgy éreztem, mintha itt lenne velem. Nem kétséges, hogy remek fantáziával lettem megáldva, ugyanis még mindig éreztem az illatát, ami az álmomat is intenzíven végigkísérte. És mintha valami furcsa, kemény, mégis puha dolog lenne a fejem alatt. Nyilván az ágyat éreztem annak, még mindig az álom hatása alatt lehettem. Óvatosan kinyitottam a szemem, és akkor… Ijedten pattantam ülő helyzetbe, mert nem egyedül voltam az ágyban. Rob értetlen arccal nézte a reakcióm. Az ébredésem óta rám telepedett vigyorom már nem volt sehol, inkább meglepetten szemléltem a nyilván valóan hívatlan vendéget.

- Te mit is csinálsz itt tulajdonképpen? – érdeklődtem, hogy lehulljon a lepel a titokról. Nem voltam ideges, inkább csak összezavarodott.
- Bejöttem este, hogy megnézzelek. Már aludtál, és nem bírtam megállni, hogy ne simogassalak meg – mosolyodott el. Kételkedve felhúztam az egyik szemöldököm, mert még mindig nem értettem, hogy ébredtem mellette. – Édesen elmosolyodtál, a nevem sóhajtottad, és a kezembe csimpaszkodva magad mellé húztál. Nem is eresztettél – mesélte, szemmel láthatóan elégedetten. Tehát ezért a szép álom, ami bearanyozta az éjszakám.
- Jó. Kivágtad magad – fintorogtam rá. Ő is ülő helyzetbe tornázta magát, és méregetni kezdett, kíváncsian. Megérdeklődtem, hogy mégis mi van, de a válaszától kissé meghökkentem.

- Csak azon gondolkodom, mit álmodhattál. Azt hiszem valami szépet. Elmondod? – kérdezte izgatottan.
- Mert? – kaptam rá a tekintetem rémülten. Mégis honnan szedi ezt?
- Eddig még sosem tapasztaltam, hogy beszélsz álmodban – felelte szórakozottan, ami nem szolgált éppen válaszul a kérdésemre.
- Beszéltem? – lepett meg újra. Én is úgy tudom, hogy nem szoktam.
- Hát… inkább nyögtél…párat – mondta szaggatottan. – Meg mosolyogtál, és a nevem is elhangzott párszor. – Ha eddig azt hittem szívat, most a mosoly, ami a képén szétterült meggyőzött róla, hogy igazat beszél. Mintha büszke lett volna… - Elmeséled? – kérdezte újra.
- Nem… emlékszem – helyesbítettem gyorsan. – De tuti szép volt – vontam vállat érdektelenül, mintha tényleg igazat mondanék. Persze hazudtam, mert nagyon is voltak emlékeim az álmomról.

- Legalább álmodban boldoggá tettelek – mondta egy szomorkás mosollyal. Ez ütött. Nyilván nem sajnáltatni akarja magát, csak kicsúszott a száján, amit érzett.
- Ezek szerint… - sóhajtottam végül, mert jobbat erre nem tudtam felelni.
- De nem csak ott akarlak – kapta el a karom, mert időközben már leszállni készültem az ágyról. Olyan hírtelen ragadott meg, hogy ettől mind a ketten elvesztettük az egyensúlyunk, és félig fölötte kötöttem ki. Én ijedten, Ő pedig csillogó tekintettel fúrta a szemét az enyémbe. Egy álomkép is beférkőzött a tudatomba, hasonló szituációban voltunk abban is. Ott az ajkait az enyémen éreztem, és a valóságban is ezt akartam.

Lassan kezdtem felé hajolni, de Rob türelmetlenebb volt ennél, és az álomkép pillanatokon belül valósággá vált. Éhesen faltuk egymás száját, szinte levegővétel nélkül. Kicsit feljebb nyomtam magam, majd egyik lábam átvetettem a csípőjén, és ráültem. Egy másodpercre sem szakadtam el az ajkaitól, egyik kezem a mellkasáról a hajába csúszott, a másikkal pedig a feje mellett könyököltem. Türelmetlen voltam, cseppet sem érdekelt, hogy tegnap még én akartam mindent lassan, átgondoltan művelni. Túl jó volt, és a folytatás képe csalogatóan lebegett a szemem előtt, ez pedig vörös köddel borította az elmém. A nagy hévben a szájába haraptam, csípőmet pedig még jobban az ágyékára szorítottam. A dudor, ami hozzám nyomódott a két lábam közt, a legtüzelőbb pontomon, csak olaj volt a tűzre.

Rob felnyögött, és lehúzta a pólómat. Felsőtestünk teljesen meztelenül tapadt össze ezután, és a csípőm is mozgásba lendült. Hevesen dörgöltem magam hozzá, és már éppen a kezemet is szerettem volna bevetni. Egyre lejjebb és lejjebb vezettem, de éppen a cél előtt zárta a csuklóm köré az ujjait. Értetlenkedve kinyitottam a szemem, hogy meggyőződjek róla, most tényleg visszautasított-e. A tekintetében azonban csak vágyat láttam, ami végképp összezavart.
- Te most visszautasítasz? – lihegtem.
- Nem. Vagyis igen…de nem… - dadogta, és közben úgy nézett ki, mint, aki azt sem tudja hol van. Én is hasonlóan éreztem magam. Mivel nem volt világos a mondandója, újra felé hajoltam, de elfordította a fejét.

- Oké – nyögtem csalódottan, és legördültem róla. Percekig feküdtünk egymás mellett, lihegve, és én a magam részéről értetlenül, csalódottan, de főleg megalázottan. Aztán Rob valamennyire összeszedte magát, és felkönyökölt.
- Kris… - kezdte, de közbe vágtam.
- Nem értem. Nem lefektetni akarsz már egy ideje? – kérdeztem, de valójában csak a sértettség beszélt belőlem.
- Ha már így rákérdeztél, nem! Visszakapni akarlak, de nem csak egy szexre – válaszolta kissé feszülten. Ránéztem. Mondtam is volna valamit, de mire kinyitottam a szám, már folytatta. – Tegnap megegyeztünk abban, hogy rendbe tesszük a kapcsolatunk, és nem ez a legjobb módja. Ismerlek, tudom, hogy megbánnád, korainak tartanád, és nem hogy közelebb kerülnénk egymáshoz, hanem pont, hogy újra eltaszítanál. Ez lenne most a legrosszabb dolog, amit csinálhatunk – vázolta komolyan a helyzetet. Valóban jól ismert, talán jobban is, mint én magamat. Valószínűleg tényleg ez lett volna a vége, csak két perce nem voltam még abban az állapotban, hogy ezt mérlegeljem.

- Ha nem is a legrosszabb dolog… - mosolyodtam el csábosan. – De a többiben igazad van – bólintottam végül, egy sóhajtás kíséretében. Ő is megmosolyogta, nyilván a mondatom első felét.
- Gondolom az nem lep meg, hogy eszméletlenül kívánlak – húzódott közelebb, és a mellkasomba, pont a két mellem közé csókolt, majd odahajtotta a fejét. Az ujjaival finoman a hasam cirógatta közben, én pedig ismét kezdtem elveszíteni a fejem.
- Na engedj, bugyit kell cserélnem – toltam el magamtól, még néhány percnyi paradicsom után. Erre csak felnevetett, és hagyott lemászni az ágyról. Mire kijöttem a fürdőből, már nem volt a szobában, ezért a nappaliba mentem. Már menetre kész volt, amivel kicsit meglepett.
- Mikor jössz vissza? Úgy értem Londonból – érdeklődtem.
- Az ünnepek után szeretnék, még mielőtt az új filmet forgatni kezdjük. – Új film? Ezt a kérdést neki is feltettem, mire elmesélte, hogy elvállat egy új filmet, amit történetesen Londonban fognak forgatni. Szupi – gondoltam.

- Remélem ennyi idő elég lesz a gondolkodásra – tette még hozzá. Gyors fejszámolást végeztem. Ha karácsony után visszajön egy kicsit, akkor van nagyjából egy hetem gondolkodni.
- Elég – bólintottam, és lekísértem, egészen az utcára nyíló kapuig.
- Hívni foglak – mondta, mikor megsimította az arcom búcsúzásnál.
- Vári fogom – feleltem mosolyogva, és hagytam, hogy magához húzzon. Csak egy hosszabb ölelést váltottunk, majd fájó szívvel végignéztem, ahogy elhajt a kocsijával, majd visszalépdeltem a lakásba.
Ekkor került elő a két elég másnapos barátom is.

- Kávé? – kérdeztem a fejüket vizsgálgatva. Hálásan bólintottak, majd a pultra másztak. Eléggé maguk alatt voltak.
- Te miért nem vagy másnapos? – nyavalygott Nikki, a fejét vakargatva. Vállat vontam, és inkább arra koncentráltam, hogy a megmentő löttyöt minél előbb eléjük tegyem.
Szerencsére a kávé valamennyi életet vert beléjük, így pár érdekes információt is megosztottak velem, amit tegnap elfelejtettek. Jerry ugyanis hamarosan élete egyik legfontosabb eseményére hivatalos, ahova velünk szándékozik menni.
- Párizsba? – kérdeztem meghökkenve.
- Igen, esélyt kaptam, hogy a legnagyobbak előtt mutassam be a ruháim, amiket terveztem – magyarázta, amit valójában nem is kellett. Egyértelmű volt, hogy ott a helye.
- És mikor mennénk? – érdeklődtem tovább. Az sem volt kétséges, hogy vele tartok.

- Holnap után repülnénk oda. A rákövetkező napon, huszonkettedikén lenne a bemutató. Utána meg pár napot kikapcsolódhatnánk, csak mi hárman – lelkesült fel azonnal.
- Remek ötlet, Jerry. Remélem, anyám nem nagyon számít rám az ünnepi készülődésnél – fintorodtam el, mikor rájöttem, hogy ilyenkor elég sok tennivalót szokott a nyakamba varrni.
- Karácsonyra itthon vagyunk, az a lényeg. Egyszer kibírja, hogy ne ugráltasson – mondta Nikki, miközben az utolsó korty mérget is felhörpintette.
- Ja. – tette hozzá Jerry. – Amúgy Rob hol van? – nézett körbe, úgy tűnik még csak most esett le neki, hogy egyel kevesebben vagyunk.
- Mennie kellett, holnap haza utazik – feleltem. – És most jó lenne, ha ti is indulnátok, be kell ugranom anyámhoz, hogy időben szóljak neki – intéztem immár kettőjüknek az utasítást, mire fintorogva kezdték összeszedni magukat.
- Hatkor megy a repülő, Stew. Érj oda – figyelmeztetett Jerry még indulásnál.
- Megértettem – mondtam, majd egy gyors ölelés után rájuk csuktam az ajtót. Volt még dolgom a mai napon, és már így is belelógtunk a délutánba.

Rövid úton rájöttem, hogy a temérdek dolog, amit gondoltam, hogy van az igazából nincs is. Ugyan csak holnap után utazunk, de én már késő délutánra teljesen össze voltam pakolva. Az anyu látogatást holnapra halasztottam, de telefonon már értesítettem, hogy idén a készülődésben nélkülözni lesz kénytelen. Egy kis lelki fröccs után felfogta, hogy Jerrynek ez milyen fontos, és belátta, hogy mellette a helyem. Estére még jobban untam magam. Eszembe jutott, hogy Rob csak holnap utazik, talán…nem, nincs talán. Jegelni kell egy kicsit a dolgot, és ha neki nem jutok eszébe. Már tizenegy óra is volt, mire úgy döntöttem, hogy nem nézem tovább azt a dög unalmas filmet, és kikapcsolom a tv-t, hogy megpróbáljak aludni. Viszont a telefonon csipogása megállított.
„Hiányzol. Alszol már?” – jött az sms Robtól, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. A hiányzol szócskán nagyon is megakadt a szemem.
„Még nem. Merre vagy?„– pötyögtem erre. Hiszen ha a közelben van, talán átjöhetne…
„Pár haverral iszogatunk a szálloda bárjában. Te mit csinálsz?”
„Éppen lefekvéshez készülődöm.” – írtam válaszként.

„Segítenék a vetkőzésben.:P” – válaszolta.
„Már pizsamában vagyok egy ideje…de ha nem lennék.:D Amúgy meg szórakozz jól!”
„Mióta alszol pizsamában? Nem szoktál. Tudnék szórakoztatóbb elfoglaltságot…” – nem mondom, hogy nem élveztem ezt a kis sms flörtöt. Egész feldobott, sőt, már egyáltalán nem unatkoztam, hanem köröm rágva vártam a válaszokat.
„Csak veled nem aludtam abban, ha egyedül alszom, mindig van rajtam. De ha jobban érzed magad tőle, leveszem…;)” – ezután vagy öt percig nem jött válasz, már kezdtem félni, hogy túllőttem a célon, mikor mégis pityegett a telefon.

„Egyáltalán nem érzem magam jobban, így több kilométerre tőled…Inkább veszek egy hidegzuhanyt.” – kétség kívül élethű épet képzelt maga elé, én pedig kuncogni kezdtem a kanapén.
„Aztán feküdj le, holnap utazol.:) Aludj jól, Rob.” – írtam erre vissza.
„Te is!” – válaszolta még, de ekkor én már az agyban voltam, nyakig a takaró alatt. Reméltem, hogy ez a kis sms váltás Robbal, szép álmokat eredményez.

*

- Oh, Párizs – sóhajtotta széttárt karokkal Jerry, mikor kiléptünk a reptér ajtaján.
- De kibaszott hideg van, utálom Európát télen – didergett Nikki, miközben összehúzta a kabátját, nem is figyelve Jerryre, aki kétségkívül nagyon boldog volt. Nikki szavai hallatán egy undor kúszott a képére, ugyanis Ő imádta Európát, télen és nyáron is. Nem fecséreltünk több szót a dologra, inkább taxiba szálltunk, hogy a szállodába menjünk. Este volt már, a város is felvette a szokásos hangulatát. A kivilágított terek, és utcák hihetetlen romantikus érzést kölcsönöztek neki, amit a karácsonyi pompa csak felerősített.

- Pakoljatok ki, aztán elviszlek benneteket a kedvenc éttermembe – adta ki az utasítást Jerry. Ha már egy kis „kimenőt” kaptam, a fürdőt is használatba vettem, hogy kissé felfrissüljek a hosszú repülőút után. Mindez összesen egy órát vett igénybe, de Jerry már idegesen topogott a recepción. Gyalog indultunk útnak, az állítása szerint közelben lévő étteremhez. Valójában az, hogy húsz percet gyalogoltunk nem is volt olyan zavaró, hiszen a város csodálása kikapcsolta az idő és kilométer érzetemet.

Nem a kedvencem a francia konyha, de ez valóban a legjobb étterem lehetett, mert még az is ízlett, amit normális körülmények között meg sem kóstoltam volna. Remekül alakult az este, csak egy zavaró telefont kaptam. A menedzserem keresett egy elég meglepő hírrel.
- Tudom, hogy vakáción vagy, de erről tudnod kell. Diktálok egy címet, nézed meg a neten – mondta. Intettem Nikkinek, hogy adja oda a telefonját, és bepötyögtem az oldal címét. A lélegzetem is elállt a meglepettségtől, amint az érdekes képek megjelentek a szemem előtt.
- Ez…Ez hogy? – makogtam a telefonba, miközben Jerry és Nikki is mögém szegődtek, hogy lássák, mi az, ami ilyen reakciót váltott ki belőlem.

- Ha a tini bálvánnyal kavarsz, a magánélet szót ki is törölheted a szótáradból – felelte.
- Mi nem… ez most nem érdekes. Mit csinálunk? – kérdeztem.
- Természetesen semmit. Az ilyenre nem kell reagálni. Pár nap után nem lesz érdekes – válaszolta érdektelenül. Ezek szerint csak engem zavar, hogy rólam és Robról készült képekkel van tele a világháló? Sőt, még egy cuki kis történetet is kerekítettek hozzá, „Robert Pattinson ismét filmbéli partnert választott a magánéletben.” címmel. Egyrészt, mi az, hogy ismét? Ráadásul fogalmuk sincs semmiről. A képek, amiket mellékeltek a minap készültek a lakásom előtt, mikor kikísértem a kocsihoz, és elbúcsúztam tőle. Mindössze egy ölelésnyi intim pillanatot váltottunk, még csak csók sem volt. Ez a fotókon is jól látszik. Elolvastam a cikket is, amiben tudni vélik, hogy együtt vagyunk… Kész! Mondjuk, most pont nem vagyunk, de ez hol fontos?! Idegesen Nikkiéknek nyújtottam a telefont, hogy ne is lássam azt a szennyet.

- Szóval, ha Robbal akár csak jóban is vagyok, ezek a nyomomban lesznek? – tértem a lényegre. Nem mintha eddig nem követtek volna párszor, hiszen ez hozzá tartozik a filmes szakmához, de nem ilyen dolgok miatt.
- Nagyjából. Most kaptak rá a dologra, hiszen sokszor voltál egy helyen vele. Ott a közös filmetek forgatása, ott is eljártatok. Aztán elmentél Vancouverbe, ahol forgatott, a New Moon premierje, és most ez is… érdekesek letettek, ráadásul ezt bizonyítéknak veszik. – Sóhajtva elfogadtam, hogy ez van, és úgy döntöttem nem érdekel. Megköszöntem az információt a menedzseremnek, majd elbúcsúzva tőle, Nikkiékkel folytattam a diskurzust.

Végig hezitáltam, hogy Robnak beszéljek-e a dologról, végül este elküldtem neki sms-ben az érdekes információkat tartalmazó honlap címét.
„Sajnálom.” – jött a válasz percek múlva.
„Nem zavar, csak gondoltam jobb, ha látod.”- válaszoltam neki. Ezután megvitattuk, hogy tényleg nem foglalkozunk a dologgal, és inkább a napunkról beszélgettünk. Nem mondtam neki, hogy csupán egy órányi repülésre vagyok tőle, jobb, ha nem kísértem vele.

Másnap Jerry már reggel tiszta ideg volt, pedig a bemutatóra csak délben került sor. Természetesen csodálatosak voltak a ruhái, megnyert vele mindenkit magának.
- Ünnepeljünk, én azt mondom – ragadta karon Nikki, a még mindig önkívületi állapotban lévő barátunk.
- Igen, egy üveg pezsgőt ide! – nevetett Jerry, és úgy döntöttünk a szálloda bárjába tartunk. Kicsit korán volt a lerészegedéshez, de ezt ünnepelni kellett. Az első pohárnál tartottunk, mikor a telefonom megszólalt. Rob volt, ezért arrébb vonultam, hogy nyugodtan beszélhessünk.
- Mit csinálsz? – kérdezte, gondolom a háttérben halkan szóló zene ütötte meg a fülét.
- Ünnepelek – feleltem.
- Mit is? – érdeklődött tovább.

- Jerry aratott a ruháival – mosolyogtam. A vonal végén csönd lett, nyilván fogalma sem volt, miről beszélek, hiszen nem mondtam neki, hol vagyok. Részleteket akart. – Valójában tegnap óta Párizsban vagyunk, Jerry bemutatott pár ruhát – mondtam.
- És ezt miért csak most tudom meg? – rótta fel.
- Szóltam volna… ha hazaértem – nevettem fel kínosan. Nem akartam mondani, hogy semmi oka és joga felelősségre vonni, hiszen nem vagyunk egy pár, nem tartozom neki magyarázattal.
- Értem. Ugye tudod, hogy mindössze egy órára vagy tőlem – kezdte.
- Tudom – vágtam rá.

- És ha már úgy is a közelben vagy, talán meglátogathatnál – mondta ki, amitől féltem. – Bassza meg – morogta, ezzel elterelve a figyelmem.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Semmi, csak elejtettem a napszemüvegem az utca közepén és ráment egy biciklis, aki észre sem vette. Annyi az álcámnak – sóhajtotta.
- Hol vagy? – kérdeztem mosolyogva, mert közben elképzeltem a szerencsétlenkedését.
- Egy barátommal ebédeltem a városban, most megyek majd haza. – Akkor ezért a nagy zsivaj körülötte is, mert az utcán van.
- De ne terelj. Szóval, mit mondasz? – tért vissza az eredeti témához.
- Rob, ez… - kezdtem, de befejezni már nem tudtam. Egy hangos, túl hangos dudaszó szakította félbe a mondandóm, aztán egy csattanás, és…a telefon sípolt egyet, majd csönd. Egy másodpercre ledermedtem, a szívem a torkomba lüktetett, a külvilág tompa volt, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna. Mindez egy másodperc volt…Aztán jött a pánik.

- Rob! – kiabáltam a telefonba, de az süket volt. Letettem, és remegő kézzel újra hívtam…és újra…meg megint. Semmi nem történt, csak a szokásos szöveg: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható.” Most már a könnyeim is eleredtek.
Visszarohantam Nikkiékhez, akiknek tíz percen keresztül próbáltam elmondani mi a bajom, de alig bírtam beszélni, közben pedig görcsösen hívogattam Robot. Viszont válasz nem volt. Olyan szinten pánikban voltam, hogy azt sem tudtam mihez kezdjek. Jerryék voltak eszüknél.
- Hívj valakit, aki hozzá tartozik – mondta Jerry.

- Tom – motyogtam. Kikerestem a telefonomból a számát, és remegve vártam, hogy felvegye. Mikor ez megtörtént nagyon össze kellett szednem magam, hogy értelmesen el tudjam mondani, mi van. Azt mondta felhívja az anyukáját, és azonnal visszahív, ha tud valamit. Ugyan csak tíz perc telt el, mire Tom visszahívott, de legalább egy órának tűnt.
- Beszéltem az anyukájával. Robot elütötte egy kocsi, most mennek be hozzá a korházba. Még nem tudnak semmit, a mentősök hívták fel. – Ahogy ezt Tom kimondta, az utolsó reménysugár is kialudt bennem, már nem tartott semmi. Zokogni kezdtem. – Kristen? Kristen, ott vagy? – Egy furcsa, inkább nyögés szerű igen hagyta el a szám, de Tom megértette. – Azt mondta, amint tudnak valamit, felhívnak. Én pedig rögtön hívlak téged – nyugtatott, de ez édes kevés volt nekem jelen esetben.

- Nem fogsz elérni, a repülőn nem lehet telefonálni. Oda megyek – sikerült kinyögnöm egy értelmes mondatot. Kértem, hogy mondja meg a korház nevét, ahova vitték, majd elbúcsúztam tőle. Egy óra múlva ment egy gép, amire Nikki foglalt nekem jegyet, ezért nagyon igyekeznem kellett. Mivel nem pakoltam ki igazán, csak összedobáltam azt a pár cuccot, amit mégis elővettem, és szerencsére a reptér is közel volt, ahova Ők is elkísértek. Először Londonba is velem akartak jönni, de nagy nehezen lebeszéltem Őket.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk együtt lenni tovább, és vakációzni – mondtam, mielőtt bementem volna, bár most ez érdekelt a legkevésbé.

- Édesem, ez fontosabb – öleltek meg. – Hívj, amit ott vagy, és tudod, mi van vele – kötötték a lelkemre. Megígértem, és besiettem a terminálra. Miután felszálltam a gépre, percek múlva el is indult, így már csak egy gyötrelmes órát kell kibírnom. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy egyáltalán mi történt pontosan, és milyen súlyosan sérült. A stewardess kétszer is megkérdezte az út alatt, hogy nem kérek-e valami nyugtatót, mert annyira remegtem, és folytak a könnyeim. Csak egyetlen dolog kattogott az agyamban: Nem veszíthetem el. Szükségem van rá, Ő az életem. Ezek között a gondolatok között vártam, hogy a gép égre megkezdje a leszállást…

26. fejezet: Félelem

Csak egy dolgot mondanék. HAPPY BDAY, BABYGIRL!!!<3


Azt mondják a bátorság az egyik legnagyobb erény. Ha ez így van, egy újabb jó tulajdonságot felejtettek el nekem adni, akkor, odafönt. Nem vagyok bátor, és soha nem is voltam. Főleg egy ilyen helyzetben. Egy olyanban, ahol megint Vele kell találkoznom. Ugyan Nikkivel tegnap sokat beszélgettünk, valamennyit fel is fogtam abból, amit javasolt. Csak egy probléma van: nem vagyok képes rá. És itt hiányzik a bátorság… Szeretem Robot, még midig ugyan annyira, kicsivel sem kevésbé. Mégis félek. Mindentől.

Ismét idegesen léptem be a terembe, ahol a kis interjúk fognak készülni. Elegem volt már ebből is. Van egy közös filmünk, még ezer s egy ehhez hasonló hercehurca lesz körülötte, valahogy meg kell szoknom, hogy Robbal kell lennem.
Gyorsan kisminkeltek, miközben a kezembe nyomták az ütemtervet. Elolvastam a vázlatot, és próbáltam memorizálni. Mikor kész lettem átültettek abba a bizonyos székbe.

Néhány perc múlva a másik főszereplő is mellém ült. Most csak egy gyors, és kedvetlen „szia” hagyta el a száját. Nem is értettem. Talán feladta? Tovább próbál lépni, ahogy kértem? Pont most, mikor én próbálkoznék helyrehozni a dolgokat? Elfordultam tőle, inkább magam elé bámultam.
- Kezdhetjük – ült le velünk szemben egy kedves fiatalember, aki a kérdéseket fogja nekünk feltenni. Robbal felvettük a mosoly álcát, és kihúzva magunkat, a kamerába néztünk.
- Sziasztok – mondtuk egyszerre. – Robert Pattinson vagyok, Ő pedig mellettem Kristen Stewart – nézett rám mosolyogva, én pedig viszonoztam azt.

- Most a ti kérdéseitekre fogunk válaszolni a filmmel kapcsolatban – mondtam én is a kamerába, majd hallottuk hátulról a vezényszót, hogy a kérdező szerepében tündöklő fiú elkezdheti a faggatást.
- Az első kérdés Jana-tól jött. Azt kérdezi, mi alapján lett kiválasztva Kristen a szerepre? – Rögtön a közepébe – gondoltam, miközben Robra mosolyogtam, hogy ez az Ő kérdése.
- Nos, erre én kell, hogy válaszoljak, mert én választottam ki – nevetett. – Nagyon egyszerű, elég csak ránézni – kacsintott, miközben kínosan felnevetett. Én rezzenéstelenül mosolyogtam tovább, mintha semmi kellemetlen nem lenne ebben a helyzetben számomra. – Most komolyan. Megnéztem a kisfilmet, amit küldött. Eléggé elbénázta, de pont ez az ami megfogott. Egyszerűen természetes volt, és pont ez tette tökéletessé – mondta most már komolyan.

- Következő kérdés Petty-től. Ismeritek egymás filmjeit? Mi a kedvencetek?
- Nekem a Little Ashes a kedvencem Tőle, szerintem zseniális benne – válaszoltam elsőként én.
- Nekem meg az Into The Wild. Még pár éve láttam, már akkor is feltűnt, hogy milyen tehetséges vagy – intézte már hozzám.
- Köszi – mondtam mosolyogva.
- Nora tette fel a következő kérdést. Melyik volt a legkönnyebb jelentet a filmben számotokra, és miért?
- A szex jelenet – vágta rá Rob nevetve.

- Hazudik, valójában nagyon be volt tojva előtte – javítottam ki.
- Jó, igaz. Nem is tudom, talán…talán a vidámparkos jelenet. Az elég jó hangulatban telt, nagyon könnyen megvolt.
- Egyet értek – bólintottam.
- Jenny kérdezi: Mi a legjobb emléketek a forgatásról?
- Hmm. Az egyik nap elég fáradt voltam, és aki Rob húgát játszotta, azt hitte szomorú vagyok. Nagyon kitartóan próbált felvidítani egész végig. Olyan édesen csinálta, a végén már zsonglőr türkökkel kápráztatott el. Talán ez – mosolyogtam.

- Az én legjobb emlékem az utolsó forgatási napon történt. De had maradjon az én titkom, mi volt az – mondta félig mosolyogva, félig komolyan, majd utána felém pillantott. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam mi volt az. Valójában nekem is az volt…
Nem is nagyon bírtam már oda koncentrálni a továbbiakban, végig Rob mondatán járt az agyam. Jól esett hallani, ha nem is egyértelműen mondta ki, akkor is tudtam, hogy arra az éjszakára gondol. Akkor szeretkeztünk először, onnan indult minden.

Nagyjából egy óráig tartott az egész. Majd megvágják, és promócióként közzéteszik a kis klipeket. Érdekes volt megtudni, hogy mi az, ami igazán érdekli a rajongókat a forgatással, és velünk kapcsolatban. Ugyanis néhány személyesebb hangvételű kérdés is szerepelt a listán.
Mikor végeztünk, még nem indultam egyből haza, kimentem a hátsó udvarra elszívni egy cigit. Alighogy rágyújtottam, Rob is kijött, de éppen telefonált.

- Még nem tudom biztosan – mondta a telefonba, mikor mellém lépett. – Jaj anya, időben fogok szólni, igen… De néhány napon belül…Nem, nem kell semmit eltúlozni, és igen, eszem rendesen… Jó, majd hívlak. Én is téged, szia – nyomta ki a készüléket, majd a zsebébe csúsztatta.
- Látom anyukád aggódik érted – jegyeztem meg.
- Igen. Hazautazom az ünnepekre, és nem érti, miért nem megyek már most. Hiszen itt egyedül vagyok szerinte. Ami igaz is, a barátaim nagyobb része Londonban van – mondta, és közben rágyújtott Ő is.

- Miért nem jössz át ma vacsorázni hozzám? – kérdeztem hirtelen felindulásból, mielőtt jobban átgondoltam volna a dolgot. Robot is szemmel láthatóan megleptem, mert csodálkozva nézett végig rajtam. – Úgy értem, Jerry és Nikki is ott lesznek. Te is kedveled őket, Jerry meg egyenesen rajong érted – nevettem. – Legalább nem lennél annyira egyedül – tettem még hozzá, hogy teljesen kivágjam magam.
- Nem zavarnék? – kérdezte hezitálva.

- Dehogy. Meg kell szoknom téged, nemsokára a promóciós korút is jön – motyogtam.
- Csak ezért? – érdeklődött reménykedve. Többet gondolta a dolog mögé, és helyesen. Viszont én még mindig nem álltam teljesen készen egy esetleges újrakezdésre.
- Igen – vágtam rá, majd egy mosollyal is biztosítottam.
- Hányra?
- Mondjuk nyolcra – mondtam, majd elnyomtam a cigim. – Este találkozunk – intettem neki, és a kocsimhoz siettem.

Két nagy levegőt vettem, mielőtt indítottam volna. Úgy gondoltam Nikki büszke lesz rám. Igazam is lett. Este, mikor megérkeztek, Nikkivel madarat lehetett volna fogtani, miután elmeséltem ki jön még.
- Miből maradtam ki? – mért végig minket Jerry gyanakodva. Nikki beavatta a tegnapi beszélgetésünk részteleibe, mialatt én a vacsorával tevékenykedtem.
- Helyesen cselekszel, végre. Mégsem vagy olyan reménytelen – mondta Jerry. Igazából nekem kicsit furcsa volt, hogy Rob elfogadta a meghívást. Ellenkező esetben én nem biztos, hogy így tettem volna.

Rob, mint mindig, most is pontos volt. És legnagyobb meglepetésemre még ajándékot is hozott. Nem én engedtem be, mert éppen a főzés utolsó perceinél tartottam, ezért Nikki nyitott ajtót. Aztán Rob bejött a konyhába.
- Hoztam bort – tette le a pultra az üveget. – És neked is valamit – erre már kénytelen voltam teljesen felé fordulni, és a látványtól köpni-nyelni nem tudtam. Ugyanis egy csokor virágot húzott elő a háta mögül.

- Rob… - nyögtem, ahogy felém nyújtotta.
- Tudom, de azért csak fogadd el. Köszönöm, hogy meghívtál – mosolygott, miközben a kezembe nyomta a csokrot.
- Sosem kaptam tőled virágot, még akkor sem… - a mondat utolsó felét inkább elharaptam, de a tekintetéből jól le tudtam szűrni, hogy tudja, mire gondolok. – Kész a vacsora – mondtam gyorsan, és előszedtem a tányérokat.
- Segítek – ajánlkozott egyből Rob, ezért a kezébe nyomtam az edényeket, és az evőeszközöket.

- Ez remek – dicsértek folyamatosan a vacsora közben, én meg teljesen zavarban voltam.
- Miért titkoltad eddig, hogy ilyen jól főzöl? – kérdezte Rob, mikor már harmadszorra szedett a tésztából.
- Nem titkoltam, csak nem volt rá alkalom, hogy főzzek neked – vontam vállat. Rob egy pillanatig tűnődött a válaszomon, majd folytatta az evést.
- És a pitéjét még nem is kóstoltad. Legközelebb azt is kell sütnöd, Stew – tett még rá egy lapáttal Jerry. Bólintottam, majd végre másfelé tereltem a témát.

Ismét Rob segített leszedni az asztalt, mert a két majomnak nagyon sürgős cigizhetnékje akadta.
- Köszönöm, hogy segítettél – csuktam be a mosogató gépet, de hírtelen vissza is hátráltam, mert Rob túl közel állt hozzám.
- Én köszönöm a vacsorát. – Már teljesen a pulthoz voltam préselődve, mikor szorosan elém állt, egyik kezével a pultra támaszkodott, a másikat pedig a derekamra csúsztatta. Mindkét kezem a mellkasára nyomódott, hogy távol tartsam magamtól, vészesen közeledő ajkait.

- Mit művelsz? – suttogtam, majd hogy nem a szájába, ugyanis már csak egy centi választott el minket egymástól.
- Megcsókollak – húzta mosolyra a száját, egy pillanattal később pedig az ajkai már az enyémen voltak.
- Hé, elég – taszítottam rajta egy nagyobbat, de csak annyira volt elég, hogy a fejét elhúzta, de továbbra is a pultnak préselt. – Miért csinálod ezt?
- Mégis miért hívtál ide? Mit vársz tőlem? – kérdezte ekkor kissé idegesen.

- Azért hívtalak, amit mondtam. Nem akartam, hogy egyedül legyél – közöltem vele. Ekkor magától lépett el tőlem, és feszülten a hajába túrt.
- Nekem ez nem megy. Nem tudok úgy viselkedni, mintha soha nem lettünk volna együtt. Szeretlek Kristen, és nem tudom mit akarsz, de eszemben sincsen csak a barátodnak lenni. Nem is menne – morogta zaklatottan.
- Én…Én… - habogtam, de igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok mondani.
- Miért nem hiszel nekem? Miért nem hiszed el, hogy nem feküdtem le Ninával? – vont kérdőre.

- Tudom, hogy nem feküdtél le vele. Most már… - motyogtam a cipőm orrát bámulva.
- Tessék? – hökkent meg.
- Nikki beszélt vele, Ninával – mondtam.
- Akkor meg miért nem akarod újra kezdeni velem? – emelte fel a hangját. Ilyennek még nem láttam, kicsit meg is rémített.

- Nem tudom. Vagyis gondolkozz már. Történt egy dolog, amitől valami megszakadt köztünk. Nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk, Rob – magyaráztam neki a fél igazságot. Ugyanis nem csak emiatt hezitáltam. – Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
- Ha én képes lennék elnézni neked, hogy nem bíztál bennem, talán te is tehetnél némi erőfeszítést – vágta hozzám kíméletlenül a bizalmatlanságom.
- A körülmények…
- Tudom, tudom. A körülmények úgy álltak, hogy elhitted. De akkor is, nem tehetsz úgy, mintha miattam lenne minden – mondta.

- Ezt nem is mondom. Akkor úgy fogalmazok, hogy nekem van szükségem időre. Gondolkoznom kell. – Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünk, mert Jerry és Nikki bejöttek, félbeszakítva ezzel a beszélgetésünk.
- Kimegyünk? – kérdezte Rob. Bólintottam. Jerryék nem is kérdeztek semmit, csak mindentudó pillantást váltottak velem, és helyet foglaltak a kanapén. Most mi mentünk az erkélyre, néma csöndben gyújtottunk rá, amit végül Rob tört meg.
- Akkor hogyan tovább? – érdeklődött. Csak néztem rá, nem nagyon tudtam erre mit felelni. – Nem mondok le rólad, Kristen. Ezt felejtsd el – közölte velem higgadtan.

- Nem is akarom…azt hiszem – mosolyodtam el zavartan.
- Időt adok. Gondolkozz, vagy mit tudom én. Holnap után úgyis hazautazom – nyomta el a cigijét.
- Igen? – hökkentem meg, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.
- Igen. De mindennap felhívlak majd, legalább ilyen módon addig is tudlak ostromolni – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem vidámra, inkább beletörődött mosolyra.
- Rendben. Lassan haladunk – értettem egyet.
- Oké. Akkor most megyek – állt fel a székből, amitől hírtelen jött pánik öntött el.

- Ne! – álltam elé. – Szeretném, ha maradnál még, ez is egy kis lépés – mosolyogtam.
- És az mekkora lépés lenne, ha megcsókolnálak? –kérdezte foljtott hangon, és egyik kezét az arcomra simította, majd lassan a nyakamra.
- Rob… - kezdtem. Erre a kezei lehullottak rólam, és egy elkeseredett sóhaj hagyta el ajkait. Talán mégis kis lépésnek számítana - gondoltam. Az álla alá nyúltam – mert időközben lehajtotta a fejét-, és mikor rám nézett, elmosolyodtam. A nyelvemmel benedvesítettem az ajkaim, az Ő figyelme pedig azonnal oda összpontosult. – Egy csók – figyelmeztettem.

Szavaimra az arcán boldogság áradt szét, és újra megfogta az arcom, hogy az övéhez húzza. Lehunytam a szemeim, és vártam, hogy megkapjam azt a csókot. Sóhajtva hagytam, hogy a nyelve körbecirógassa az enyémet, aztán én is teljesen átadtam magam Neki. Kezeim a nyaka köré kulcsoltam, és még jobban a szájára tapadtam. Ő is szorosan körém fonta a karjait, testünket ezáltal teljesen összepréselte. Nem tudom meddig műveltük ezt, az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak mi számítottunk. Aztán vége lett. Rob lassan elhúzódott tőlem, vett két nagy levegőt, és hátrébb is lépett. Én meg csak álltam ott, az előbbi események hatása alatt.

- Régóta az első alkalom, hogy az engedélyeddel csókoltalak meg – jegyezte meg somolyogva, és újabb cigiért nyúlt. Erre hümmögtem valamit, de összetett dolog, aminek lenne értelme nem hagyta el a szám. Azt hiszem Rob ennyivel meg volt elégedve, tesztelhette, hogy a hatása rám, még mindig ugyan olyan. Én is elővettem még egy cigit, amit néma csöndbe burkolózva szívtam vele szemben.

Bent a két barátom belekezdett valami filmbe, természetesen egy kanapéra kucorodtak. Nyilván a terv az volt, hogy én így Robbal vagyok kénytelen egyen osztozni. Rob helyet is foglalt, én is követtem, miután kibontottam még egy bort, és behoztam.
Körülbelül a feléig néztük a filmet – idő közben Jerry újabb bort cserkészett be -, mert már azon is röhögtünk, ami nem lett volna vicces. Így inkább beszélgetni kezdtünk, bár a szavak mondatba foglalása már nem igazán ment. Persze, ez sem szabhatott határt a próbálkozásnak. Természetesen a cikis sztorik kerültek előtérbe.

- Emlékszem, mikor Nikkivel megismerkedtünk. Második este holt részegre ittuk magunkat. Még a mai napig sem tudjuk, hogy Nikki hogyan került a lugas alá, de reggel ott ébredt. Fehérneműben – meséltem nevetve az egyik legcikisebb sztorit, Nikkire nézve.
- Jó. Azért te sem panaszkodhatsz, Stew. Neked is volt egy-két alakításod. Ott van például, mikor a tizennyolcadik szülinapodon fogadtunk, és vesztettél. Bár jól teljesítetted a feladatot – kacsintott, én meg fülig vörösödtem.
- Mi volt az? – élénkült fel Rob, ahogy arcom felvette a pipacs színét.
- Nem! – néztem Nikkire szigorúan.

- Ugyan, csak nem lehet olyan gáz… - vigyorodott el Rob.
- Hidd el, nagyon is az – szólt közbe Jerry, és töltött magának még egy pohár bort.
- Szóval…
- Nikki! – kiabáltam.
- Stew átment a szomszédhoz. Bugyiban, a melleit meg a kezével takarta. Az volt a feladat, hogy mondja meg a bácsinak, aki nem mellesleg hatvan éves volt, hogy kölcsön szeretné kérni a felesége egyik melltartóját – vihogott. – A bácsi meg rácsapta az ajtót, és megfenyegette, ha visszamegy, megmondja a szüleinek. De a legjobb, hogy a bácsi tizenhét éves unokája ott csorgatta a nagyapja mögött a nyálát. – A story végén már annyira vihogott, hogy majdnem leesett a kanapéról.

- Utállak – morogtam. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Mondjuk Rob csak csendesen kuncogott.
- Én biztos nem csaptam volna rád az ajtót, ha így állítasz be hozzám – fűzte hozzá az elhangzottakhoz, Rob. Erre a reakcióm csak annyi volt, hogy hozzávágtam egy párnát. Még Jerryt is meg kellett aláznunk, ezért az Ő egyik ciki történetét is felemlegettük.
- Na jó, hulla vagyok. Megyek aludni – közöltem velük, miután kivihogtuk magunkat, Jerryn is.
- Én meg megyek haza – kelt fel Rob, de abban a pillanatban vissza is huppant. Elég labilis volt.

- Normális vagy? Ilyen állapotban gondolod, hogy engedlek vezetni? – néztem rá meghökkenve.
- Hívok taxit – mondta.
- Nem, a végén még történik valami. Nikki és Jerry a vendégszobában alszanak, úgyhogy neked marad a kanapé – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, majd elvonultam ágyneműért. Mivel nem ellenkezett nagyon, a vitát le is zártam. Miközben szedtem elő az ágyneműt, Jerry és Nikki betámogatták egymást a szobába, és bedőltek a vendégágyba.
- Jó éjt – csuktam rájuk az ajtót, és visszaindultam a nappaliba.

Nem számoltam azzal, hogy Rob máris nekivetkőzött, ezért igencsak meglepett a félmeztelen látványa, miközben éppen a nadrágot tornázta le magáról. Úgy döntöttem nem zavarom meg, ezért az ajtófélfának dőlve legeltettem rajta egy ideig a szemem. Túl kívánatos volt. A szexi, bozontos haja, és a meztelen felsőteste túl erősen hatott rám. El is szégyelltem magam, olyan voltam, mint egy utolsó kukkoló. Ezért megköszörültem a torkom, és odasétáltam mellé. Mosolyogva fordult felém, és elégedetten szemlélt, majd megszólalt.

- Kinézelődted magad, és úgy döntöttél inkább megérkezel, mielőtt észreveszlek? – kérdezte vigyorogva. Lebuktam – jött a felismerés. Vörös fejjel dadogni kezdtem.
- Nem…én nem…áh – sóhajtottam végül, és letettem az ágyneműt. – Jó éjt, Rob – motyogtam még, majd kisiettem a tűzfészekből. Egy halk kuncogást még hallottam, de inkább a lépcsőre figyeltem, mielőtt lezúgok rajta. Az első utam a fürdőbe vezetett, hogy vegyek egy hidegzuhanyt, valamivel le kellett hűtenem a bennem feléledt tüzet. Nem ment könnyen, de végül viszonylag nyugodtan kerültem a paplan alá.

Nem mondom, hogy nem okozott nehézséget, hogy Robot mindössze egy emelet választja el tőlem, és azt sem, hogy nem volt nagy a kísértés. Kiderült az is, hogy nem csak én járok ebben a cipőben…

25. fejezet: Okok

Sütött a nap. Arra ébredtem, hogy a függönyön keresztül is vakítóan tűz befelé a haló szobámba a nap. Az első gondolatom az volt, hogy fel kell szereltetnem egy redőnyt, a második pedig, hogy még vagy fél órám lett volna aludni. Ezzel szemben csak forgolódtam az ágyban, a fejem hol a párna, hol pedig a takaró alá dugtam. Végül az ébresztő előtt öt perccel kimásztam az ágyból, és a konyhába mentem kávét főzni. Nem mondanám, hogy jó kedvem volt. Sosem volt az, ha a kötelező kelés előtt, akár öt perccel is felébredek. Szerettem minden egyes percet kihasználni, imádtam aludni. Most mégis, egy ilyen nehéz nap előtt, már jóval korábban keltem.

A telefonon zenélni kezdett a konyhapulton. Idegesen kinyomtam, és újra eszembe jutott, hogy egészséges körülmények között, még csak most kelnék. Elszürcsöltem a kávém, és közben azon törtem a fejem, milyen lesz a mai nap. Egy újabb nap Robbal. Biztos voltam benne, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ezért mentő övhöz folyamodtam. Nem is akárki személyében.
- Napsugaram – szólt bele Jerry, vidáman a telefonba.
- Ne is emlegesd a napot – morogtam, közben pedig az erkélyre sétáltam. Persze felkapva a napszemüvegem is.
- Miért is? – kérdezett vissza.

- Mert arra keltem. – Meggyújtottam a cigim, és leültem az egyik erkélyen lévő székbe.
- Hmm. Az emberek többsége ennek örülne. De te mióta van olyan, mint egy normális ember? – gúnyolódott, természetesen a vicc keretei közé szorítva a dolgot.
- Valójában azért hívtalak, hogy nem érsz-e rám esetleg ma – vágtam a közepébe.
- Mindig rád érek – nevetett.
- Zseniális. Akkor elkísérhetsz a Remember Me vetítésére – lelkesültem fel.
- Ebben az esetben, nagyon-nagyon elfoglalt vagyok – közölte, mire majdnem kiköptem a kávét.

- Mi van? – kérdeztem meghökkenve, mikor sikerült lenyelnem a számban lévő folyadékot.
- Nem fogom megzavarni a romantikádat, Robbal – jelentette ki.
- Pedig pont azért akarom, hogy gyere. Nem akarok vele kettesben lenni – fakadtam ki.
- Tudom. De én meg pont ezt akarom. – Erre csak belesóhajtottam a telefonban, és utáltam, de nagyon. Aztán eszembe jutott, hogy van egy B verzió is, egy másik személlyel… - És Nikki sem ér rá! – Mintha tudta volna, hogy mire gondolok, egy másodperc alatt reménytelenné tette a helyzetem.
- Honnan tudod? – förmedtem rá.
- Úgy volt, hogy velem ebédel, de a szüleihez kell mennie – magyarázta.
- Jerry – fogtam könyörgőre, de süket fülekre találtam.

- Sajnálom Stew, de tényleg van jobb dolgom is, minthogy a ti gyerekes évődéseteket nézzem – mondta, és nem tűnt éppen meggyőzhetőnek.
- Ez nem is az… - kezdtem, de a köhintése inkább arra sarkalt, hogy lenyeljem a folytatást.
- De pontosan az. És tudom, mire gondolsz, de Nikkit is felesleges felhívnod, és könyörögni. Mind a kettőnknek elege van a fafejűségedből. Nem asszisztálunk ahhoz, ahogy tönkreteszed azt, ami jó lehetne – folytatta kioktatóan.
- Nincs is szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak – morogtam elkeseredetten. Talán azért nem háborodtam fel jobban, mert valahol éreztem, van abban némi igazság, amit mond.

- A legnagyobb ellenséged, az saját magad, drágám – vágta a fejemhez, immár megint nevetve.
- Hagyjuk. Majd hívlak holnap, és megbeszéljük az estét. – Közben elnyomta a cigim, és bementem a lakásba, hogy készülődni kezdjek.
- Nincs kedvem kimozdulni. Mi lenne, ha nálad főznénk valamit? – érdeklődött.
- Remek ötlet. Holnap beszélünk – nyomtam ki a telefont, és elindultam zuhanyozni.

Tekintettel a dög melegre, nem nagyon vittem túlzásba az öltözködést. Egy farmer rövidnacit húztam, egy fehér trikóval. Feltettem némi sminket, majd kiegészítőként felvettem a napszemüvegem, és a stúdióba indultam. Út közben még felhívtam az ügynököm, hogy nem szeretné-e velem Ő is megnézni a filmet, de nem jártam szerencsével, mert dolga volt. Persze közölte, ha előbb szólok… A menedzserem sem volt készséges. Csupa elfoglalt emberrel vagyok körülvéve, az már biztos. Kénytelen voltam egyedül belépni a stúdióba, vagyis a portára, ahonnan elirányítottak a szoba felé, ahol várnak rám.

Belépve megállapítottam, hogy nem nagyobb, mint a hálószobám, de pont úgy nézett ki, mint egy mini mozi. Az egyik fal volt a mozivászon, azzal szemben pedig kényelmes mozi székek kaptak helyet.
- Jó reggelt – köszönt kedvesen a férfi, aki éppen a vetítőn igazított valamit. Köszöntem neki, majd beljebb léptem.
- Szia, Kris – érkezett ekkor felém egy hang, egyenesen az ajtóból. Megfordultam, és hasonlóan kedves hangnemben köszöntöttem Robot, aki cseppet sem próbálta leplezni, hogy végigmér, és tetszik is neki, amit lát. – Hoztam neked is egy üveg vizet – nyújtott felém egy palackot.

- Köszi – nyúltam érte, majd leültem az egyik székbe, hogy elrejtsem a zavarom.
- Kész is. Ezt nyomják meg, ha kényelembe helyezték magukat. – A számomra kínos szituációt a férfi szakította felbe, aki egy távirányítót nyomott Rob kezébe, és rámutatott egy gombra. - Jó szórakozást – közölte, majd el is hagyta a szobát.
- Az ügynököd nem jön? Senkit nem hoztál? – érdeklődtem Robtól, hátha mégis mellém áll ma a szerencse, és megúszom a kettesben való filmezést.
- Nem. És úgy látom te sem – ült le mellém. Bólintottam, hogy jól látja, én is egyedül jöttem. – Vagyis kettesben nézzük – mosolygott rám, és mintha reménykedne valamiben, el sem vette rólam a tekintetét. Én meg jobbnak láttam, ha a képernyő felé fordítom a figyelmem.

- Felőlem mehet – szóltam oda neki, de szigorúan nem néztem felé. Ő pedig sóhajtva elindította a filmet. Egész jó volt, még nevettem is párszor, egészen addig, míg el nem jött az a pontja a filmnek, ahol az egyik intim jelenet következett. Vagyis következett volna…de nem jött. Csodálkozva összenéztünk Robbal, aki hangot is adott a meglepődésének.
- Most nem a… szóval nem a szex jelenetnek kéne jönni? – nézett rám tanácstalanul, de én sem voltam sokkal okosabb.
- Elvileg de – értettem egyet, ám azt továbbra sem tudtuk, hogy mi történt. Vagyis nyilván kivágták a végleges verzióból, de miértjét nem tudtuk.

Túllépve a meglepetésen hamar visszazökkentünk a filmbe, egészen addig, míg a következő, már bent hagyott szex jelenet következett. Ez az volt, amit másodszorra vettünk fel, a forgatás vége felé. Kínosan kezdtem feszengeni a székben, ahogy magunkat néztem, nem is akármilyen szituációban. Akaratlanul is eszembe jutott, hányszor csináltuk ezt… kamerák nélkül. Kissé megremegtem az emlékek hatására, és félve Robra pillantottam. Ő görcsösem a szék karfáját szorította, miközben a szemével ugyan ilyen feszülten a képernyőt nézte. Aztán észrevette, hogy nézem, és Ő is rám pillantott. Ez volt az a perc, amihez nem kellettek szavak. Pontosan tudtam, hogy Ő is ugyan arra gondol, amire én. Szívesen lenne most velem hasonló szituációban, újra…csak a megszokott módon, kamerák nélkül.

A testem bizseregni kezdett, ahogy a szemében lévő vágyakozást láttam. Egy pillanatra minden gondot elfelejtettem, és csak bámultam Őt. Az „idilli” pillanatnak végül én vetettem véget, azzal, hogy enyhén elmosolyodva, az alsó ajkamba harapva, lenéztem, és a kezemet kezdtem fixírozni, mintha valami nagyon érdekes dolog lenne rajta. Továbbra is éreztem magamon Rob tekintetét, és láttam, hogy a keze is felém mozdult, de végül uralkodott magán, és a karfán tartotta. Pedig ebből könnyen lehetett volna egy újabb botlás…

A film végén komolyan fellélegeztem, és végre engedni tudtam a görcsös pozíciómon is. Rob hasonlóképpen cselekedett. Mint egy végszóként, befutott a rendező is, akire nem is számítottunk. Aztán megmagyarázta, hogy Ő már látta párszor, és csak a mi véleményünk érdekli, ezért jött be egyáltalán. Elmondtuk, és arra is rákérdeztünk miért lett kivágva az a bizonyos jelenet.
- Túl jó volt – mosolyodott el titokzatosan.
- Az miért probléma? – kérdezte Rob meglepetten.
- Hogy is fogalmazzak? – gondolkodott el. – Szóval, nagyon hatásos volt, ami jó, csak nem egy tízen hármas besorolású filmbe. Igencsak fel kellett volna emelnünk a korhatárt, ha azt benne akarjuk hagyni. Nagyon jó munkát végeztetek, ha értitek – célozgatott, és a végét még egy kacsintással is megtoldotta.

- Azt hiszem értjük – közöltem vele, mielőtt még jobban kifejtené, mennyire is végeztünk jó munkát.
- Megkaphatom a felvételt? – kérdezte Rob, mire hírtelen rákaptam a tekintetem. Először azt hittem viccel, de az arcán nyoma sem volt humornak. Ezt Allen is észrevette, Ő sem kevesebb döbbenettel figyelte Robot.
- Öhm. Végül is nincs akadálya – habogta. – Te is akarod, Kristen? – nézett ekkor rám. Én még mindig köpni-nyelni nem tudtam, csak hitetlenkedve megráztam a fejem. - Redben srácok, örülök, hogy láttalak titeket, de most mennem kell – ölelt meg engem, és fogott kezet Robbal. – Neked meg majd elküldöm a felvételt – mosolygott Robra, mintha nem is lenne olyan furcsa kérés. Pedig Ő is meg volt döbbenve rendesen.

- Köszi - mondta Rob, majd visszaült a székbe. Miután Allen kiment, én még mindig megsemmisülve álltam, majd mikor összeszedtem magam, Rob felé fordultam.
- Ez most komoly? – kérdeztem megdöbbenve, karba font kézzel.
- Mi?- értetlenkedett.
- Komolyan kell neked az… az a felvétel? - kérdeztem rá érthetőbben.
- Igen – felelte szemrebbenés nélkül, és beleivott a vizébe. Úgy érezte ez nem szorul további magyarázatra, engem mégis bosszantott valamiért a dolog.
- De minek? – akadékoskodtam.
- Kell és kész. Talán zavar? – vonta fel a szemöldökét, miközben felállt, hogy velem szemben legyen.

- Kicsit igen – hezitáltam. – Vagyis nem értem, miért kell neked – puffogtam még mindig a dolog miértjén.
- Hogy nézzem – lépett közelebb, és újra végigmért, mint a találkozásunknál.
- Nézzed? Arra fogod kiverni talán? – gúnyolódtam, mire mindentudóan mosoly kúszott az arcára.
- Talán. Amúgy is rád szoktam gondolni közben – közölte még mindig mosolyogva, én pedig ismét ledermedtem. Ám ez most csak egy másodpercig tartott. Utána fogtam magam, felkaptam a táskám, és otthagytam.
- Akkor jó szórakozást hozzá – szóltam még vissza, és jó erősen becsaptam az ajtót. Ha ez valami szánalmas próbálkozás volt a visszaszerzésemre, remélem tudatosult benne, hogy nagyon is rosszul sült el. Azonban a lépcsőn már mosolyogva lépdeltem lefelé, valamifajta elégedettség szállt meg.

Egészen hazáig kitartott a jókedvem, pont addig míg Nikki be nem állított váratlanul.
- Azt hittem a szüleiddel vagy – mondtam, miközben előszedtem egy vizet a hűtőből, és elé raktam.
- Úgy volt, de aztán Nina felhívott, hogy feltétlenül szeretne velem ebédelni. – Ma már sokadszorra sikerült majdnem megfulladnom egy kortytól. Nem tudom, hogy a váratlan bejelentésekkel miért nem tudnak addig várni, míg üres nem lesz a szám!
- Mi volt ilyen sürgős? – érdeklődtem fesztelenül. Pedig tudtam, ha Nikki beszámol róla, nem lehet semmiség a dolog hátterében.
- Engem is meglepett, nem szoktunk találkozgatni – fintorodott el, majd a tárgyra tért. – Robról volt szó. Vagyis rólad meg Robról – helyesbített.

- Szabad a pálya neki, ha ez érdekelte – vágtam rá rögtön.
- Én is azt hittem, hogy ez érdekli, mikor felhozta a témát, de nem. Valójában elmondta nekem, hogy soha semmi nem történt közte, és Rob között – közölte Nikki elképedve.
- És ezt miért is mondod el? – kérdeztem, és leültem vele szembe.
- Hogy-hogy miért? Nem lehetsz ennyire hülye, Stew. Most már végre tudod, hogy tök alaptalanul tetted lapátra azt a szerencsétlent, és szívatod még mindig – háborodott fel.
- Miért mondta el Nina, mikor egyértelműen az volt a célja, hogy Robot megtartsa. Hibádzik a dolog – kételkedtem.

- Azt hiszed hazudik? – Bólintottam. – Nem, ismerem. Ilyet nem tenne. Elég önző személyiséggel áldotta meg a sors, de azt is tudom, hogy büszke. Ha lapátra teszik, Ő nem küzd tovább. Keres mást – mesélte elgondolkodva Nikki. – Ráadásul ilyenkor általában talál mást, és azt hiszem, megvan a következő kiszemeltje – tette még hozzá.
- Szóval azt akarod mondani, hogy csak azért mondta, hogy lefeküdt Robbal, mert érezte, hogy én veszélyt jelentek rá, és így próbált meg kijátszani? – Nekem kissé örültségnek hangzott, így kimondva, de Nikki hevesen bólogatott.

- Igen, ez amolyan utolsó bepróbálkozás volt a részéről, hátha mégis maga mellett tudja tartani. De nem jött be, és tudja, hogy Rob az egyetlen, aki kiáll mellette, mint barát. Ezt is azért mondta el nekem, hogy segítsen Robnak, és ne az Ő lelkén száradjon, hogy boldogtalan. Mert ha máshogy nem is, barátként meg akarja tartani – magyarázta tovább.
- Jó, kösz, hogy elmondtad – álltam fel, hogy készítsek egy kávét is magunknak.
- Ennyi? – hökkent meg.
- Mégis mit kéne tennem? Ettől még szakítottam vele – vontam vállat.

- Igen, de ezért. És kiderült, hogy hazugság. Nem értem miért nem tisztázzátok, és hagyod már abba ezt a „jól megvagyok nélküle” színjátékot. Nincs okod továbbra is így viselkedni, hacsak… - torpant meg egy pillanatra a nagy magyarázásban, és az arcára valami értetlenséggel vegyült felfedezés ült ki. – Hacsak, nincs más okod távol tartani magad tőle…Stew, mi a frászt titkolsz? – Mint a villám felpattan a székéről, és előttem termett.
- Nem értem miről beszélsz! – közöltem vele, miközben a konyhapultot kezdtem bámulni.
- Hazudsz! Ismerlek, mint a rossz pénzt. Istenem, nekem bármit elmondhatsz – ragadta meg a karom, és visszarángatott az asztalhoz. – Ki vele!

- Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem akarok vele lenni újra. Meg azon, ha ez a Nina ügy nincs, mi lenne most velünk. Úgy gondolom, úgy sem húztuk volna sokáig. Úgy érzem, nem működne - mondtam feszülten. Ez volt az első alkalom, hogy magam előtt is elismerem, hogy mi is a valódi oka annak, hogy eltaszítom magamtól.
- Miért érzed ezt? – kérdezte.
- Nem én vagyok a neki való lány, Nikki. Lehet, hogy egy ideig jól meglennénk, de bármikor jöhet egy újabb Nina. Egy másik, aki tönkreteheti a kapcsolatunk. Úgy értem előbb vagy utóbb rájönne, hogy vannak nálam sokkal jobb nők, akik szívesen lennének vele – adtam ki teljesen magam.

- Jézus, miért nem mondtad, hogy így érzel? – döbbent meg. Vállat vontam. Talán, mert én sem voltam teljesen tudatában ennek eddig – gondoltam. – Csak, mert akkor már jóval előbb elmondhattam volna, hogy egy idióta vagy. Eddig is tudtam, de ez… Hallod te egyáltalán milyen képtelenségeket beszélsz? Rob fülig beléd van zúgva, olyan szinten, hogy azt kifejezni nem tudom. Soha- soha senkiért nem hagyna el, neki te vagy a főnyeremény. Érted? – magyarázta megütközve. Még sosem láttam Nikkit ennyire hevesen magyarázni, mintha élet- halál kérdése lenne, hogy ezt felfogjam.
- De… nem tudom. Érts meg – sóhajtottam.
- Értelek.
- Akkor is időre van szükségem – doboltam idegesen az asztalon a körmeimmel.

- Jó. Figyelj, akkor nem kell egyből a mélyvízbe ugrani. Csak egyre kérlek. Mostantól ne légy ennyire elutasító vele. Hagyd, hogy bizonyítson. Enged magadhoz közelebb, szépen lassan – mondta, szinte már könyörögve.
- Lassan? – kérdeztem vissza kínosan mosolyogva.
- Igen, a te tempódban – bólintott. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, de arról is szóltam, hogy ne várjon túl sokat, mert mostanában eléggé képes kiborítani Rob. Elmeséltem neki a mai akcióit is, csak példaként. Persze Nikki csak röhögött, és biztosított róla, hogy Ő nagyon jól fog szórakozni rajtunk. Én már kevésbé…

Jól tettem, hogy elmeséltem a félelmem Nikkinek, ezáltal pedig magam előtt is beismertem, hogy mi az igazi gát bennem. Így már egy fokkal jobb volt. És Nikki szemszögébe is betekintést nyerni, mármint abba, ahogyan Ő látja Rob felém irányuló érzéseit, valamilyen szinten biztosítékként szolgáltak. Talán mégis működhetne? Mindenesetre holnap meglátjuk, hogyan is megy majd a dolgot, ez a nem annyira elutasító dolog…

24. fejezet: Csábítás

Itt a friss rész. Ehhez sem tudok semmit hozzáfűzni, csak kellemes olvasást kívánni hozzá.
Puszi, Lady

Kimondhatatlanul mérges voltam rájuk, Nikkire és Jerryre. A két legjobb barátom hátba támadott, és még büszkék is magukra. Ezt nem mondták, de tisztában vagyok vele, mert ismerem őket. Büntetésből pedig nem beszéltem velük, már négy napja. Folyamatosan zaklatnak telefonon, de nem vettem fel, egyszer sem. Tegnap írtam viszont egy sms-t, hogy ha azt szeretnék, hogy az életben még szóba álljak velük, hagyjanak egy kicsit gondolkodni. Ezt nem sikerült betartaniuk, sőt stratégiát váltottak. Ma reggel az ajtómban szobroztak.

- Nem volt egyértelmű a kérésem? – szegeztem nekik a kérdést, egyenlőre az ajtón belülről.
- Abból sosem sül ki jó, ha gondolkozol, Stew – lökte beljebb az ajtót Jerry, majd belépet mellettem.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy sértegess! – figyelmeztettem, de csak megvonta a vállát, és a nappali felé indult. Nikki már nem volt ilyen merész, meghúzva magát követte.
- Aranyom. Kezdjük azzal, hogy ilyet nem csinálhatsz. Én megértem, hogy mérges vagy, de nem szívhatod fel magad, és tűnhetsz el. – Kényelembe helyezte magát, aztán sértetten végignézett rajtam. Én a magam részéről velük szemben álltam, és mérgesen viszonoztam a pillantását.
- Dehogynem! – vágtam rá.

- A-a – rázta a fejét. – Bár a viselkedésed azt mutatja, hogy jól sült el a terv – mosolyodott el büszkén. Én mondtam, hogy büszke magukra.
- Utállak titeket! Hogy merészeltétek? – keltem ki magamból.
- Mi csak segíteni akartunk – kezdet bele Nikki, de miután Ő is kapott egy gyűlölködő pillantást tőlem, jobbnak látta csendben maradni.
- Elvileg a legjobb barátaim vagytok, és képesek vagytok egy ilyen szituációba taszítani?! – vágtam a fejükhöz felháborodva.
- Nem tagadhatod örökre, amit érzel, és amit te műveltél az már beteges volt. Mind a ketten tudtuk, hogy szarul vagy, és, hogy magad előtt is tagadod. Mit tudtunk volna tenni azon kívül, hogy ráébresztünk a dologra? Az pedig csak így volt lehetséges – mondta Jerry.

- Kristen, mi nem rosszat akartunk neked. Pont az ellenkezőjét. Ha már nem vagy hajlandó neki megbocsátani, legalább lásd be, hogy tényleg kivagy és hiányzik, mert szereted – állt fel Nikki velem szemben, és megfogta a kezem. – Ha nem fojtod el az érzelmeid, talán még a megbocsájtás is menni fog, mert ráébredsz, hogy nem csak az az út van, amit te választottál – simította meg az arcom.
- Egyszóval legyél hálás, hogy vagyunk neked! – nevetett fel Jerry, majd felállt, és Nikki mellé lépett. – A viccet félre téve, igaza van. És hidd el, nem csak te szenvedsz. – Tudtam kire céloz, de nem tudtam sajnálni. Miatta voltunk ebben a helyzetben, hát szenvedjen csak.

Mikor látták, hogy nem fogok kitörni, magukhoz húztak és megöleltek. Végül is nem haragudhatok rájuk örökre, és tényleg jót akartak. Lehet, hogy az érzelmeim elfojtásával védtem magam, de sokáig úgy sem tudtam volna csinálni. Egyszer úgyis találkoznom kellett volna Robbal, és akkor is előjött volna. Most viszont újra sírni kezdtem. A napokban a bennem lévő düh miatt nem jött elő, de most már nem volt, ami meggátolja. Nem szóltak semmit, csak vigasztalóan továbbra is öleltek, és várták, hogy megnyugodjak. Fél órába telt, de utána kifejezetten jobban éreztem magam.

Volt még egy dolog, ami miatt görcsben volt a gyomrom. A Remember me munkálatai nem értek véget annyival, hogy leforgattuk a filmet. Jön még a premier, meg a temérdek sajtós dolog, de az még messze volt. Azelőtt volt még pár dolog, amit el kell végeznünk. Két napja hívott fel az ügynököm, hogy ezt közölje velem. Lesz egy promóciós fotózás, a filmhez készülő hivatalos képek miatt. Meg egy újabb fotózás az egyik magazinnak, ahol nem is akármilyen feladatban lesz részünk…És ha ez még nem lenne elég, a promócióhoz kisfilmeket fogunk készíteni, amiben a rajongók kérdéseire fogunk válaszolni. Mikor ezt megosztottam Nikkiékkel, először tátott szájjal bámultak, majd kifejezték sajnálatukat.

- Mikor lesz? – találta meg a hangját elsőként Jerry.
- Jövő héten kezdjük a promóciós képekkel – feleltem.
- Miért csak akkor? – kérdezte Nikki.
- Mert addig Robnak még van dolga a New Moon-nal. – Nem tudtam, hogy pontosan mit csinálnak addig, de nem is érdekelt. Kevesebb, mint egy hetem van, hogy valamennyire összeszedjem magam.
- Talán újra összemelegszetek – kacsintott rám Jerry. Ráfintorogtam. – Jó tudom. De nézd el nekem, én még reménykedem bennetek. Titeket az Isten is egymásnak teremtett. – Nikki helyeslően bólogatott, én pedig hallgattam. Tudtam, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg, két ilyen ellenféllel szemben. Az egész napot együtt töltöttük, ami nagyon jó volt. Hiányoztak már.

A következő napok a semmittevéssel teltek. Egészen addig, míg a bátyám fel nem idegesített egyik reggel. Arra ébredtem, hogy bömbölteti a zenét a szobájában, és hiába kértem elsőre szépen, majd nem olyan szépen, szart a fejemre. Alapjában véve szerettem anyuékkal lakni, de ez az este ráébresztett arra, hogy talán ideje lenne egy saját otthon után nézni.
Nem egyszer volt nézeteltérésem a bátyámmal hasonló dolgok miatt, és ha Ő nem költözik, nekem kell. Ideje, hogy rendesen éljem a saját életem.

Mikor ezt anyával megosztottam, nem volt feldobva, de visszatartani sem szeretett volna. Sőt a segítségemre is volt, mert már aznap felhívta az egyik barátnőjét, akinek ingatlanügynöksége van. Tekintettel a barátságukra, Ő maga vette kezébe az ügyet, és másnap már egy halomnyi lakás fotójával alított be hozzánk. Találtam is köztük, nem is egy nekem tetszőt, azokhoz pedig el is vitt gyorsan. Közülük kettő ragadott igazán magával, és a végső döntésben az segített végül, hogy az egyikbe azonnal költözni lehetett.

A lakás csodálatos volt, tágas ugyan akkor nem túl nagy. Nem sokkal ezelőtt építették, és most lettek költözhetőek a lakások. Két emelet volt benne. Az alsó szinten egy nappali, konyha, mosdó. A felső szinten volt a két hálószoba, és egy fürdő. Külön porta szolgálattal, éjjel- nappal. Nekem egyedül pont ekkorára volt szükségem. Nem volt hátrány az sem, hogy összesen öt lakás volt ebben a házban, a tetején egy medencével. Természetesen nem volt berendezve, úgyhogy a következő napokban anyával ezeket intéztük, és persze a papírokat. Ugyan megvolt egy bizonyos dizájn, amihez a bútorokat igazítani kellett, de mivel az ízlésemnek megfelelő volt, nem volt nehéz dolgom.

Az utolsó otthon töltött napon, mikor már a ruháimat pakoltam, akkor jött ki anyán a szomorúság. Egy kicsit el is pityeredett, akkor fogta fel, hogy tényleg elköltözöm. Hamar megnyugtattam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem látnak majd sűrűn. Úgyis sokat utaznak mind a ketten, tehát végül is mindegy, hogy hol lakom.
Az első ott töltött éjszakám estéjén, meghívtam Jerryt és Nikkit, hogy egy vacsorával egybekötött házavató bulit tartsunk. Nem maradtak sokáig, mert nekem másnap feladatom volt. Az a feladat, amire ha csak rágondoltam a héten, a gyomrom egy csomóba húzódott össze. Eljött a nap, mikor megint találkoznom kell Robbal.

Reggel összekészültem, és a minimbe pattanva elindultam a stúdióba, ahol a fotók készülni fognak. Amint beléptem egy asszisztens pattant elém, és elnézést kérve a sietségért végighurcolt mindenhol. Kezdve a ruhákkal, majd a sminkessel, és végezetül a fodrásszal. Nem telt bele két órába, és új fényben tündököltem. Aztán bekísért a stúdióba. Itt állt el a lélegzetem, ugyanis Rob már ott volt. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig. Öltöny volt rajta, és mint kiderült, Róla már elkészítették azokat a fotókat, amin egyedül szerepel csak. Vagyis…Rögtön kezdjük a közöseket. A fotós nem lacafacázott sokat, egyből mellé utasított.
- Szia – köszönt kedvesen.
- Szia – feleltem erre én is, mi mást mondhatnék?! Már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de ekkor a fotós oda lépett, és magyarázni kezdett.

- Fiatalok, lesz ma egy-két feladatunk. Először is álljatok be az elé – mutatott a háttérre, aminek a helyére gondlom később lesz odatoldva a valódi háttér. Teljesítettük a kérést. – Remek, most Rob állj meg egyenesen, Kristen, Te pedig öleld át a nyakát. Remek, Rob tedd a derekára a kezed. – Teljesítettük minden kérését, mire elégedetten kattogtatni kezdett, miközben újabb és újabb utasításokat kaptunk. Hol a pozíción, hol pedig az arcunkon kellett változtatni. – Jó, most egész közel az arcotokat, mintha meg akarnátok csókolni egymást. Vágyakozást akarok látni – mondta. Rob arca valóban olyan közel volt, hogy ha csak egy centit is tovább mozdulok, meg tudom csókolni. Ez nem könnyítette meg a helyzetem, ahogy az sem, hogy valóban elmondhatatlan nagy vágyakozással nézett rám. Nekem sem volt nehéz az utasítás szerint cselekednem…

- Öt perc pihenő! – kiáltotta a fotós, de mi nem mozdultunk. Sőt, mikor szólt, Rob szorosabban tartott magához. Nekem pedig mintha betonba öntötték volna a lábam.
- Szü…szünet – nyögtem ki nagy nehezen, mire mosolyogva elengedett.
- Remek srácok, hihetetlen ez a kémia – dicsért minket a fotós, legalábbis biztosan annak szánta. Én persze zavarba jöttem, nem úgy, mint Rob.
- Tudjuk – kacsintott Rob, mire még inkább úgy éreztem, ki kell innen jutnom. Egy kedves mosolyt küldtem a fotósnak, majd amilyen gyorsan tudtam kerestem egy kijáratot. Egészen az épület elé menekültem, ahol végre rá is gyújthattam. Volt egy rossz érzésem, hogy nem a legjobb helyet választottam elbújni, és ez be is jött.

Két perc múlva nyílt az ajtó, és Rob lépett mellém. Azt gondoltam, hogy majd elkezdi erőltetni a beszélgetést, de ebben tévedtem. Rágyújtott, és miközben mind a ketten szívtuk a magunk cigijét, kitartóan és áthatóan bámult. Egy szót sem szólt. Ez így még kínosabb volt, hiszen konkrétan egy percre sem vette le rólam a szemét. Én nem néztem rá. Nem is bírtam teljesen végigszívni a kezemben égő szálat, inkább elnyomtam, és visszamentem a stúdióba. Pár perc múlva Rob is csatlakozott, így nem volt akadálya a folytatásnak. Az egész napom ráment erre az egészre. Rob hamarabb elmehetett, a végén már csak rólam készítettek képeket. Örültem neki, hogy lelépett, mert így a szívem is visszaállt a normális ritmusba, valamint a feszélyezettségem is elmúlt.

Egy napom volt kiheverni az egészet, mert két nap múlva reggel, már a következő fotózás helyszínére igyekeztem. Biztos voltam benne, hogy az is hasonlóan „izgalmas” lesz, tekintve, hogy a menedzserem felvilágosított róla, hogy nagyjából mire számíthatok.
A lábam is remegett befelé menet. A ruhával most nem volt annyi gond, mint múltkor, tekintve, hogy elsőként egy nagyobb méretű férfiinget fogok viselni.
Egyszerre léptünk ki Robbal, az egymás mellett lévő öltözőnkből. Rajta egy boxer és egy atléta volt, amitől megint csak pír kúszott az arcomra. Nem azért, mert nem tudtam mi van alatta, hanem azért mert teljesen tisztában voltam vele. Erre egy szédítő mosolyt kaptam válaszként, majd egymás mellett besétáltunk a terembe.

Itt már voltak díszletek, nem úgy, mint a múltkor. Az egyik sarokban egy ágy… Elsőként nem oda kellett mennünk, hanem egy asztalhoz.
Arra kellett nekem felülnöm, Robnak pedig elém állnia. Izgalmamat csak tovább fokozta, mikor beálltunk az első pózba, Ő pedig lopva – külső szemlélőnek csak véletlennek tűnhetett, én viszont pontosan tudtam, hogy direkt volt – végigsimított a combomon. Ez volt az első csel. Majd mikor a fotós megkérte, hogy húzzon magához kicsit közelebb, direkt a fenekemhez nyúlva tette meg ezt. Rávillant a tekintettem, de Ő csak jót mosolygott rajtam. A sminkesek folyton igazgattak rajtunk valamit, általában ilyenkor is volt egy-egy tette.

A következő helyszín már az ágy volt. Itt egy kis párnacsatát kellett lejátszanunk, a végén pedig tollakat dobáltak mindenhova, amit egymásra is kellett dobálnunk. Rob itt is előszeretettel fogdosott.
Kamatostul akartam neki visszaadni ezeket, és végre eljött az én időm. Az utolsó képkockáknál rá kellett ülnöm a csípőjére. Megtettem, sőt kicsit mocorogtam is rajta. Kínlódva nézte az én elégedett arcom, mikor a bosszúm gyümölcsét megéreztem. Rám sem volt hatástalan a dolog, ezért nagyon örültem, mikor elkiáltotta magát a rendező, hogy vége. Felkelni készültem…

- Le ne merj szállni! – sziszegte felém Rob, és elkapta a csípőm.
- Tudom, hogy élvezed, de már vége – kacsintottam, mert nagyon nyeregben éreztem magam. Az már más kérdés, hogy valóban ott is voltam…
- Kérlek… - nézett könyörögve a szemembe. Megsajnáltam, olyan elesettnek tűnt abban a pillanatban, hogy komolyan megszántam.
- Beszélhetnék Robbal két percet? Négyszemközt – kiáltottam oda az éppen csomagoló embereknek. Bólintottak, majd a dolgukat félbehagyva kimentek a szobából, még az ajtót is ránk csukták, mintha ez olyan természetese lenne. Az is volt, hiszen miért ne beszélhetnénk, csak a testhelyzet… senkinek nem volt furcsa, hogy még mindig az ölében vagyok?

- Most már elengedsz? – kérdeztem a keze felé bökve, mikor még az ajtó csukódása után sem engedett el.
- Nem – mondta természetesen, majd a döbbenetemmel nem törődve, egyik keze a hátamra, míg a másik a combomra csúszott. Lágyan érintette a lábam meztelen bőrét, ami azonnal bizsergést árasztott szét az egész testemben. Felsóhajtottam, ami nála azonnal elégedett mosolyt eredményezett. Még mindig vigyorogva hajolt a nyakamhoz, amibe először beleszagolt, majd belecsókolt. Itt nem állt meg, hanem finom, apró puszikkal haladt egészen a számig. Megcsókolt. Most észnél voltam, legalábbis annyira, hogy megpróbáltam eltolni. Viszont nem csak én figyeltem, hanem Ő is, és, amint megérezte az ellenkezésem, egy gyors mozdulattal az ágyra fordított, Ő pedig fölém mászott, majd a lábaim közé. Újabb szikrák gyúltak bennem, ahogy keményen nekem dörgölte magát, és közben az arcomat figyelte. Gondolom, mindent elárult.

A következő lépése megint a csók volt, ekkor már nem zárt ajtókra talált. A hajába markolva szorítottam magamhoz, és csókoltam, míg ki nem fogytam a levegőből. Ennyit engedélyeztem magamnak. Ezután elfordítottam a fejem, ám neki erre a verzióra is volt megoldása. Ismét a puszik, csak most másfele. A nyakamon át a kulcscsontomra tért, aztán… aztán lejjebb a két mellem között – idő közben ügyesen az ingemet is gombolgatta -, a hasam közepéig. Ezt követően teljesen széttárta rajtam az inget, és újra fölém hajolva, egy sóvárgó sóhaj kíséretében végigmért. Egyik keze a mellemre simult, a másik már a bugyim vonalát súrolta, mikor elkaptam. Elsőként egy nyögés szakadt ki belőlem, csak aztán tudtam megszólalni.

- Ugye nem gondolod, hogy itt lefekszem veled?! – Ezt egyszerre mondtam és kérdeztem. Elgondolkodott, tehát járt valami ilyesmi a fejében. Én meg azon morfondíroztam el, hogy ez a mondat többértelmű volt. Ugyanis az „itt” szót hangsúlyoztam ki, mintha a hellyel lenne a bajom, pedig nem.
- Nem, persze, hogy nem. Csak elragadott a hév – magyarázkodott zavartan. – Gyere át hozzám – kérte aztán, amitől lesápadtam. Egy másodperc alatt löktem le magamról, ami könnyen ment, mert nem számított rá.

- Sehol nem fekszem le veled, Rob. Szakítottunk, próbáld végre felfogni. Lépj túl – morogtam, és közben idegesen az ingem gombolgattam.
- Neked megy? – kérdezte.
- Próbálkozom. És ha nem esnél nekem folyton, jobban menne – sóhajtottam feszülten.
- Tehát még van esélyem. És ezt a reakciód is jól bizonyítja, mikor neked esem. – Nem hittem a fülemnek, ezért hátra néztem, hogy valóban olyan vidáman mondja-e ezt, mint, ahogy azt a hangjából kihallottam. Igen, mosolygott.

- Mi már nem leszünk egy pár. Ahogy mondtam, próbáld felfogni – ismételtem magam, mert erre már nem nagyon tudtam mást mondani.
- Nem akarom – vont vállat, majd közelebb kúszott hozzám. Én automatikusan húzódtam hátrébb, ha netán a még több bizonyíték szerzése lenne a célja, mert tuti megkapná. Megmosolyogta a reakciómat, majd mit sem törődve a figyelmeztető pillantásommal, szájon csókolt. Csak egy pillanatra, de ennyi pont elég volt, mert már így is remegtem. – Holnap találkozunk.

- Mi? – ráztam meg a fejem, mert tudtommal holnap nincs közös programunk.
- Holnap megnézzük a filmet, kész a végleges verzió. Látnunk kell, mielőtt megcsináljuk azt a valamit – mondta, miközben kimászott az ágyból. – Még nem szólt az ügynököd? – kérdezte meglepetten.
- Nem – motyogtam. Biztos hívott, de nem volt nálam a mobil.
- Holnap, szépségem – intett lazán, majd kisétált a szobából. Ott maradtam egyedül, az ambivalens gondolataimmal. Gyorsan ki is menekültem, jobb volt, ha nem erőltettem tovább ezeket a gondolatokat.

Az öltözőben láttam, hogy valóban hívott párszor Ken, ezért gyorsan visszahívtam. Megerősítette a hírt, szóval holnap újabb izgalmaknak nézek elébe…

Kristen lakása:
Nappali 1  2
Konyha
Fürdő
Hálószoba

23. fejezet: Premier

Itt az új fejezet. Nem nagyon fűznék hozzá semmit. Bocsi a várakozásért!:)
Puszi, Lady


A gyomrom egy merő görcs volt, mikor a szemem kinyitva tudatosult bennem, hogy milyen nap van. Két perc múlva már a kezemben volt a telefon, hogy hívjam Nikkit, valamiféle kifogással. Sorra vettem a lehetőségeket. Rövid úton rájöttem, hogy maximum a kóma lenne az egyetlen „betegség”, amivel megúszhatnám, mert Nikki minden más esetben úgyis elrángatna. Ha kéne, maga jönne értem, és vinne oda. Elvettem így az összes esélyes kifogást, és beletörődtem, hogy ma este igen is ott kell lennem.

Ez nem tett boldoggá, féltem. Nem akartam Robot látni, túl fájdalmas lesz. Az óra már delet mutatott, ezért ideje volt felkelnem. Elsőként kávézni mentem a teraszra, két cigit is elszívtam, de nyugodtabb nem lettem.
Egy utolsó reménysugár rémlett fel előttem, mikor e telefonom megszólalt, Jerry nevével a kijelzőn. Talán Ő segíthet – gondoltam, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Hogy állsz, aranyom? – érdeklődött.
- Jerry, mi lenne, ha kitalálnánk valamit. Nem akarok menni. Vészterv? – kérdeztem a közepébe csapva, nagy reményekkel.
- Felejtsd el szívem, fél óra múlva nálad vagyok a ruhákkal! – ábrándított ki rögtön, majd miután közölte, hogy csak ennyit akart mondani, le is tette a telefont.

Kezdtem felfogni, hogy én ma este minden körülmények között ott leszek azon a kibaszott premieren. Idegesen vágtam a bögrét a mosogatóba, de valamilyen csoda folytán megúszta a landolást, nem tört össze. Felvágtattam a szobámba, hogy lefürödjek és a hajamat is megmossam, aztán ezzel végezve a nappaliban vártam a jelenleg nem az első helyen szerepelő barátom.

Percek múlva be is futott, egy állványnyi ruhával. Már a látvány is elborzasztott, de ez még csak az első sokk volt. A második, mikor tudatosult bennem, hogy ezeket mind fel is kell próbálnom.
- Gyönyörű leszel – mondta, mikor meglátta a fejem. Elfintorodtam. – Már most is az vagy – magyarázkodott, mire még egy fintort kapott válaszként.
- Nem akarok menni – morogtam, és levetettem magam a kanapéra.

- Szar ügy – felelte érdektelenül, és már szedte is le az állványt takaró fóliát. – Nézd csak meg. Tizenkét híres tervező, csodálatos ruhája. Mind azt szeretnék, hogy az övékben tündökölj este – mondta teljes áhítattal a hangjában, de belőlem nem váltotta ki a várt reakciót. Továbbra is érdektelenül figyeltem, ahogy leakasztja az első ruhát, majd felém nyújtja. – Mond, hogy nem lenyűgöző. – Ami azt illeti mondtam volna, de a válaszom meg sem várva felrántott a kanapéról, és a kezembe nyomta a ruhát. – Próbáld fel – utasított.

Kelletlenül eleget tettem a kérésének, majd csodálkozva néztem a tükörbe.
- Tetszik – pördültem egyet kettőt, hogy minden oldalról lássam magam.
- Persze, hogy tetszik. Ez egy Galliano – nevetett fel, majd leparancsolta rólam a ruhát. – Nézzünk egy másikat – nyújtott egy újabb ruhát. Nekem majdnem mind tetszett, de Jerrynek mindegyik ellen volt valami kifogása.
- Jó, próbáld fel még egyszer a Valentinot - dobta a kezembe a ruhát. Megtettem. – Igen, ez lesz az. Tökéletes – hümmögte, miközben eligazította rajtam. Egyet kellett vele értenem, nekem már akkor ez volt a kedvencem, mikor elsőre próbáltam. Fellélegeztem, mert legalább két órát igénybe vett, mire Jerry kiválasztotta.


Miután levettem a ruhát, végre engedélyt kaptam egy cigire, ahova Jerry is velem tartott. Közben felhívta a fodrászt, meg a sminkest, hogy hol vannak már. Már úton voltak. Szerencsére a cipőt már nem kellett próbálgatnom, Jerry még érkezés előtt kiválasztotta mindegyikhez a megfelelőt.
Miután megérdekeztem a haj és smink felelősök, Jerry kiadta az utasítást.
- Lara, kérlek valami konty félét csinálj neki, mert ez a ruha azt kívánja meg – adta ki az első feladatot, majd árgus szemekkel, az egyik fotelből figyelte az eseményeket. Egy újabb órába telt, hogy kész legyen a hajam, majd még másfél óra volt a vakolat felpakolása.

Ezután Jerry elégedetten nézett végig rajtam.
- Végre – sóhajtottam, mikor kikísérte a segítőket, és már ültem is volna le a kanapéra.
- Eszedbe ne jusson. Legalább a vörös szőnyegig bírd ki, hogy nem gyűröd össze – kapta el a karom, mikor már majdnem helyet foglaltam.
- Komolyan azt gondod, hogy addig állni fogok? – kérdeztem egy hisztérikus nevetés közepette, mire magától értetődően bólintott. Most még kevésbé szerettem a barátom, főleg, mert most a styleist énje van előtérben. Viszont nem volt más választásom, állva várakoztam, míg a limuzin meg nem érkezett értünk.

- Izgulsz? – kérdezte mosolyogva, mikor már útban voltunk a premier felé.
- Szerinted? – tettem fel a költői kérdést, amire csak egy újabb mosolyt kaptam feleletként. Még megálltunk Nikki háza előtt, hogy ő is csatlakozzon kis csapatunkhoz.
- Aszta Kris, iszonyat gyönyörű vagy – nézett végig rajta, mikor beült hozzánk.
- Köszi – mondtuk egyszerre Jerryvel. Morcosan ránéztem, hiszen az alapanyag mégis csak én voltam, mire bocsánatkérően elmosolyodott. – Te is nagyon jól nézel ki – mosolyogtam rá. Tényleg nagyon csinos volt.

Húsz perccel később megérkeztünk a helyszínre. Egy kétméteres fickó kinyitotta nekünk az ajtót. Jerry kiugrott, majd kisegítette Nikkit és engem is. Mosolyogva karoltunk belé, miközben a vörös szőnyeg felé lépdeltünk. A rajongók visítoztak, én pedig a szememmel egyre csak egy embert kerestem. Nem akartam látni, elvileg, most mégis minden vágyam volt, hogy végre kiszúrjam. Az út felét sikerült megtennünk, és Nikkit máris elkapták egy rövid interjúra.

Szerencsére a minket követő teamjében elég élelmes volt a publicistája, szigorúan egy perc harminc másodperc után tovább rántgatott bennünket. Ez így ment egy ideig. Aztán jött a kötelező pózolás, majd megint pár interjú. Az egyik nő elég jól tájékozott lehetett, mert engem is megtalált egy kérdéssel.

- Miss Stewart, köze van az ittlétének Rob Pattinsonhoz? Azt repesgetik elég közel kerültek egymáshoz a közös filmjük forgatása alatt – kérdezte vigyorogva, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Aztán felvettem a bájmosolyom.
- A legjobb barátnőm miatt vagyok itt – néztem Nikki felé, aki eddigre szintén elvette a póker arcot.
- Tehát cáfolja a pletykákat, miszerint ön és Robert egy pár? – próbálta másképp.

- Az embereknek elég élénk a fantáziájuk – mondtam kissé terlve, mire újra nyitotta volna a száját, de Nikki tovább indult, megköszönve az interjú lehetőséget.
- Köszi – suttogtam felé, mire rámosolygott. Újabb fotók készültek rólunk, úgy éreztem ennek már sosem lesz vége. El is felejtettem, hogy milyen fárasztó tud lenni egy premier. Éppen csodás mosolyunkat mutattuk pár fotósnak, mikor óriási visítás hangzott fel. Mind a hárman oda kaptuk a tekintünk a szőnyeg elejére, amire éppen rálépett Rob.

Mosolyogva intett a rajongóknak, majd elindult beljebb. A gyomrom még inkább görcsbe rándult, a tenyerem izzadt, a térdem meg remegett. Remek. A hatás ugyan az. Eddig sem voltam túl rajta véglegesen, de most, hogy megláttam, még rosszabb volt. A jól vagyok érzésem elmúlt, csak őt láttam, és a hiányát éreztem, amit eddig elnyomtam. A végső döfés az volt, mikor felém pillantott, és a tekintete megtalálta az enyémet.

Vagy fél percig csak bámultuk egymást, Ő is és én is megkövülve álltunk ez alatt. A szeme szomorú volt, de ugyan akkor vágyakozó. Ennyi időt kaptunk, mert a következő percben arrébb rántgatták. Nikki és Jerry nem szóltak semmit, csak lassan befelé kezdtek terelni.
- Ez nehezebb volt mint gondoltam – mondtam nekik, mikor a vetítésnek helyt adó terem felé mentünk.
- Elhiszem, szívem – szorította meg a kezem Nikki együtt érzően, majd beléptünk a terembe.

Már elég sokan voltak ott, legtöbben beszélgettek. Kiszúrtam egy ismerőst is az egyik beszélgető tömegben, majd mikor integetni kezdett, rögtön észrevettem egy másikat is. Lizzy és Tom voltak azok. Mosolyogva indultam. Csak Jerry tartott velem, mert Nikki leállt beszélgetni másokkal.
- Kristen, de régen láttalak – ölelt egyből magához Tom, majd Jerryhez fordult kezet fogni. – Gyönyörű vagy, de ez nem újdonság – kacsintott rám, mire felnevettem.

- Látom semmit nem változtál – veregettem vállon, majd a rám várakozó Lizzy felé fordultam. Őt is megöleltem, és érdeklődtem, hogy van.
- Remekül. És te? - érdeklődött Ő is. – Ennek örülök – mondta, miután válaszoltam. – Had mutassalak be a szüleimnek. – Erre a kijelentésre azonnal ledöbbentem. Hiszen ha Lizzy szülei, akkor…akkor Rob szülei is. Eddig fel sem tűnt, hogy kik vannak mögöttem, de most kénytelen voltam megfordulni. Két mosolygós emberrel találtam szemben magam.
- Apa, anya, Ő itt Kristen Stewart. Rob partnere volt a Remember Me-ben – taszított kicsit közelebb hozzájuk.

- Tudjuk – mondták mosolyogva, majd egyenként megöleltek, és bemutatkoztak.
- Örülök, hogy találkoztunk, de most mennem kell – engedtem el Rob anyukájának kezét, pedig éppen mondani készült valamit, de az ajtóban megjelent Rob. Nem kellett túl sok ész hozzá, hogy kitaláljam hova fog jönni, ezért nekem menekülőre kellett fognom.
- Reméljük még találkozunk – mondta Clare mosolyogva, amire válasznak csak egy félmosolyt sikerült kreálnom. Rögtön az ugrott be, hogy vajon Rob mennyit mesélt nekik rólunk, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg semennyit.

Mindenesetre fejvesztve menekültem Nikkihez, aki éppen valami ismerőseivel társalgott. Az áruló Jerry ott maradt, megvárta Robot, és ha mindez nem lenne elég, még régi cimboraként is köszöntötték egymást. Morcosan figyeltem, ahogy elsutyorognak, majd Rob tekintete ismét megtalált engem. Megszeppenve hajtottam le a fejem, és inkább a cipőm orrát bámultam.
Az eretnek barátom is lassan visszatért, egy letörölhetetlen vigyorral a képén. Nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy megkérdezem, minek örül, hanem nyugalmat erőltetve magamra megkérdeztem, hogy leülünk-e.

Mivel a film perceken belül kezdetét vette, jól tettük, hogy helyet foglaltunk. Robot figyeltem, aki csak három sorral ült előrébb, mint mi. Így, hogy előttem volt, feltűnés mentesen bámulhattam. Valamint a képernyőn is igen jól mutatott, már amennyit ebben a filmben feltűnt. Nem bírtam kiverni a fejemből, ahogy reagáltam, mikor újra megláttam ennyi idő elteltével. Nem volt normális a reakcióm, egyértelműen szeretem még. Könnyebb volt úgy bemesélnem magamnak, hogy jól viselem, hogy nem kellett látnom.

- Kris, mehetünk? – kérdezte Nikki mellőlem, a jó ég tudja hányadszor. Ránéztem a képernyőre, már fekete volt. Ezek szerint kissé elgondolkodtam.
- Igen – mondtam, és felkeltem a székből. Direkt nem néztem arra felé, ahol Rob ült. Nem akartam tudni, itt van-e még. A limuzinba szállva azonnal feltűnt, hogy túl csendben vannak ezek ketten, és kezdett gyanússá válni a helyzet.
- Hova megyünk? – kérdeztem szemöldök felvonva.
- Az after partira – jött a válasz Nikkitől.

- Én nem akarok menni – pánikoltam. Eszem ágában sem volt a tűzfészek közepébe sétálni, hiszen ott esélytelen elkerülnöm Robot.
- Öt perc és ott vagyunk. Bejössz kicsit, aztán ha unod, lelépsz – mondta Jerry. Vetettem felé egy „most nagyon utállak” pillantást, majd duzzogva kibámultam az ablakon. Volt egy olyan érzésem, ha agyon szarul érzem magam, akkor sem engednek haza.

Percek múlva valóban megálltunk egy nagyobb épület előtt. Kívülről semmi különös nem volt benne, de amint az ajtón túljutottunk, egy vámpír dizájnba bújtatott óriási tér tárult elénk. Kifejezetten tetszett, megvolt a maga fura hangulata. A hely már szinte tele volt, főleg ismeretlenekkel. Egyetlen ismerős arcot fedeztem fel a tömegben, aki éppen mélyreható diskurálást folytatott egy szőke lánnyal. Legalábbis a testtartásuk ezt sugallat. Ő is azonnal kiszúrt minket, és integetni kezdett, hogy menjünk oda.

- Srácok – vigyorgott. – Kristen, jó újra látni – ölelt meg azonnal, majd a lány felé fordult. – Ő itt…
- Jennyi, sziasztok – segítette ki a hölgy, én pedig igyekeztem elfojtani a mosolyom. Azt leszűrtem, hogy Kellan hozza a formáját.
- Szia – köszöntünk neki egyszerre, majd Kellan újabb italra invitálta a Jennyt a pulthoz. Nikki feltűnően húzta a száját, amit nem bírtam szó nélkül hagyni.
- Nem hiszem, hogy érdekli, még a nevét sem tudta – próbáltam nyugtatni, mire egy kételkedő pillantást kaptam.

- Nem érdekel – közölte megütközve. – És különben is, ma este nem én vagyok a lényeg. – Ezen én akadtam fent, mert nem értettem. Rá is kérdeztem, hogy érti, de helyette Jerry válaszolt, gyorsan. Túl gyorsan.
- A film és a buli. Hát ezért vagyunk itt – vágta rá mosolyogva, mire Nikki helyeslően bólintott. Aztán Nikki nézelődni kezdett, majd felém fordult.
- Keresünk helyet. Kris, hozol inni? – fordult felém. Bólintottam, majd elindultam a pult felé. Kellan mellé sikerült keverednem, és egy mosollyal nyugtáztam, hogy nagyon fűzi a csajt. Nem mintha Jenny nem lett volná már így is odáig tőle.

Végre rám is szánt néhány pillanatot a pultos, ezért gyorsan kikértem három sört.
- Szia – hallottam mögülem a bársonyos hangot, amit már egy jó ideje nem. A vér az arcomba tódult, és három nagy levegőre volt szükségem, hogy a lábam remegésével egyetemben hátra merjek fordulni. Nem tévedtem, valóban Rob volt a gazdája a hangnak, akivel most szemtől szembe kerültem. Háromszor nyitottam szólásra a számat, mire negyedszerre hang is kijött rajta.
- Szia – válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Istenem, az a mosoly…

- Hogy vagy? – kérdezte, miközben tüzetesen végigmért, majd tekintete megállapodott az arcomon.
- Jól. És te? – Igyekeztem olyan közvetlen lenni, amennyire csak a hangulatom hagyta.
- Én nem – felelte erre, és a mosolya már sehol sem volt. Ebbe a beszélgetésbe nem akartam belemenni, egyáltalán nem. – Gyönyörű vagy – tette még hozzá, miközben újra végigmért.
- Köszi – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa mennyire jól esnek ezek a szavak, tőle.

- Tudod…
- Nocsak, megint Krisbe botlom. Micsoda szerencse – vágott a szavába Tom, aki már cseppet sem volt szomjas. Rámosolyogtam, de belül kissé feszült voltam. Szerettem volna tudni, mi lett volna Rob mondatának a folytatása. Pedig reggel még esküdöztem, hogy látni sem akarom, nemhogy beszélni vele. Kínos csend telepedett a hármasunkra, ami Tomnak is feltűnt.
- Talán megzavartam valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel. Rob összepréselt ajakkal, egy gyilkos tekintetben részesítette. Talán elküldte volna melegebb éghajlatra is, ha nem én vagyok a gyorsabb.

- Nem – ráztam a fejem, majd megfogtam a söröket – kicsit nehezen, de sikerült – és olajra léptem. – Mulassatok jól – kiáltottam még vissza, és amilyen gyorsan csak tudtam, megkerestem Nikkiéket. Egy asztalnál üldögéltek, és valamin pusmogtak. Mikor letettem eléjük a sört szétrebbentek, és a díszletet kezdték dicsérni. Egyre gyanúsabbak voltak, valamit titkolnak előlem, ebben biztos voltam. Csak arra nem jöttem rá, mi az.
Egy óra telt el úgy, hogy iszogatás közben, egy-egy ismerős hozzánk lépett, és beszélgettek velünk. Nem bántam, Jacksonról is jó régen hallottam már, ezért örültem, hogy beszélhettem vele.

- Nem bírom tovább ezt a ruhát. Kimegyek a kocsiba a váltó cuccomért. Kristen, te addig felmennél az öltözőbe? Nem fogom tudni levenni ezt a ruhát egyedül – fintorgott rám, majd a fűzős részre mutatott. – Kellan odakísér – lökte mellém a mackót, aki karon fogott.
Egy kihalt folyosóra léptünk, majd azon kicsit haladva megtorpant egy ajtó előtt.
- Menj be, mindjárt itt lesz – mosolygott, majd taszított rajtam egyet. Kopogni el is felejtettem, Kellan annyira hevesen kényszerített belépésre. Pedig jobb lett volna, ha megteszem…

- Bocsi, én…én nem tudtam, hogy itt vagy – motyogtam, mikor megláttam Robot, aki éppen az egyik asztalnak támaszkodott.
- Gyere, én már megyek is – lökte el magát az asztaltól. Becsuktam az ajtót, majd a vele szembe lévő asztalhoz léptem. Ő viszont nem mozdult, hiába mondta, hogy menni készül. Csak állt ott, és engem nézett. Zavaromban az asztalt kezdtem kaparászni.
- Nem menni készültél? – kérdeztem feszülten, mire mosolyogva közelebb lépett.
- Inkább nézlek még egy kicsit – mosolyodott el.
- Rob…

- Mit Rob? – Hírtelen előttem termett, keze már a derekamon volt, ezzel megakadályozva, hogy bárhova is léphessek előle. – Ne mond, hogy neked nem hiányzom! Azt sem, hogy nem szeretsz. Különben nem menekülnél előlem – közölte velem.
- Nem igaz – morogtam, pedig mindenben igaza volt.
- Hazudsz, és be is bizonyítom – nevetett fel, majd ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadtak. Ellenkeznem kellett volna, hogy előbbi szavait meghazudtoljam, de jelen helyzetben nem voltam észnél.

Amint a szája az enyémhez ért, a régen érzett bizsergés átvette a testem fölött az irányítást, és Robnak csak néhány lány puszi erejéig kellett várni, máris megnyíltam előtte. Kezem a hajába markolt, ezzel tökéletesen szavaimmal ellentétesen cselekedve, és visszacsókoltam. Először lassan, finoman csókoltuk egymást, mintha először csinálnánk. Valójában hosszú idő óta először csináljuk. Aztán ez átváltott valami vadabb, szenvedélyesebb dologgá. Kezei a hátamon kalandoztak, majd egy hirtelen mozdulattal megragadott, és az asztalra ültetett.

A kezeivel végigsimított a combomon, majd széttárta őket és közéjük lépett. A fenekemnél fogva közelebb húzott magához, annyira, hogy jól érezhettem, ennyi elég volt neki, hogy megkívánjon. Belenyögtem a csókba, lábaimmal pedig még közelebb húztam magamhoz. Az érzés leírhatatlan volt, bármennyire is titkoltam, nagyon vágytam már erre. Hiába tagadtam előtte, hiányzott. Végigsimítottam a mellkasán, még Ő az ő keze a mellemre csúszott. Ruhán keresztül is kimond hattalanul jó érzés volt.

A következő pillanatban már az ingje gombjainál jártam, és veszett tempóban kezdtem gombolgatni. Ekkor elszakadt tőlem, de csak az ajkaimtól, hogy a nyakamat hintse be csókjaival. Egy újabb borzongást könyvelhetett el, de nem erre figyelt. A ruhám alját kereste, és mikor megtalálta, benyúlt alá. Mind a ketten felnyögtünk, ahogy a bugyim alá is beférkőztek ujjai. Elégedetten kereste a tekintettem, mikor megérezte, hogy nem csak Ő van kellőképpen felizgulva. Viszont a szemkontaktus nem volt a legjobb dolog, amit ebben a pillanatban tehetett. Ugyanis, ahogy a szemembe nézett, nekem kissé kitisztult a fejem.

A félelem, miszerint a mi kapcsolatunkat már úgy sem lehetne rendbe hozni, rám tört. Talán nem is akartam? Vagy csak nem mertem belegondolni, hogy talán mégis van jövője? Össze voltam zavarodva, ettől az esettől. Nem akartam még nehezebbé tenni magamnak, hogy nélküle kell lennem. Ezért inkább cselekedtem. Óvatosan eltoltam magamtól, mire nem is inkább meglepett volt – mintha számított volna rá -, hanem beletörődő.
- Meddig akarod még tagadni az egyértelműt? – kérdezte ekkor.
- Nekem ez nem megy – hajtottam le a fejem.

- Mert nem akarod – mondta, amit már a szakításunknál is. Talán igaza van, és nem akarom, félek. Nem feleletem, csak leugrottam az asztalról, eligazítottam magamon a ruhát, és menni készültem. – Kris – kapta el a karom.
- Hagyj elmenni – kértem, de nem eresztett. Kirántottam magam a kezei közül, és kirohantam a szobából.
- Kristen, hát te? – jött szembe velem Nikki, és Jerry. Nem pont a legjobbkor.

- Most jobb ha békén hagytok. Sőt az lenne a legjobb, ha máskor nem avatkoznátok a dolgomba – vágtam a fejükhöz, majd nem törődve a póker arcukkal, otthagytam őket. Tudtam jól, hogy az Ő kezük van a dologban, és nem akartam olyat mondani, amit később megbánok.
Nem terveztem tovább maradni a helyszínen, ezért taxit fogtam, és hazavitettem magam. Felkészülve az elkövetkezendő napokra…

Kristen a premieren: