26. fejezet: Félelem

Csak egy dolgot mondanék. HAPPY BDAY, BABYGIRL!!!<3


Azt mondják a bátorság az egyik legnagyobb erény. Ha ez így van, egy újabb jó tulajdonságot felejtettek el nekem adni, akkor, odafönt. Nem vagyok bátor, és soha nem is voltam. Főleg egy ilyen helyzetben. Egy olyanban, ahol megint Vele kell találkoznom. Ugyan Nikkivel tegnap sokat beszélgettünk, valamennyit fel is fogtam abból, amit javasolt. Csak egy probléma van: nem vagyok képes rá. És itt hiányzik a bátorság… Szeretem Robot, még midig ugyan annyira, kicsivel sem kevésbé. Mégis félek. Mindentől.

Ismét idegesen léptem be a terembe, ahol a kis interjúk fognak készülni. Elegem volt már ebből is. Van egy közös filmünk, még ezer s egy ehhez hasonló hercehurca lesz körülötte, valahogy meg kell szoknom, hogy Robbal kell lennem.
Gyorsan kisminkeltek, miközben a kezembe nyomták az ütemtervet. Elolvastam a vázlatot, és próbáltam memorizálni. Mikor kész lettem átültettek abba a bizonyos székbe.

Néhány perc múlva a másik főszereplő is mellém ült. Most csak egy gyors, és kedvetlen „szia” hagyta el a száját. Nem is értettem. Talán feladta? Tovább próbál lépni, ahogy kértem? Pont most, mikor én próbálkoznék helyrehozni a dolgokat? Elfordultam tőle, inkább magam elé bámultam.
- Kezdhetjük – ült le velünk szemben egy kedves fiatalember, aki a kérdéseket fogja nekünk feltenni. Robbal felvettük a mosoly álcát, és kihúzva magunkat, a kamerába néztünk.
- Sziasztok – mondtuk egyszerre. – Robert Pattinson vagyok, Ő pedig mellettem Kristen Stewart – nézett rám mosolyogva, én pedig viszonoztam azt.

- Most a ti kérdéseitekre fogunk válaszolni a filmmel kapcsolatban – mondtam én is a kamerába, majd hallottuk hátulról a vezényszót, hogy a kérdező szerepében tündöklő fiú elkezdheti a faggatást.
- Az első kérdés Jana-tól jött. Azt kérdezi, mi alapján lett kiválasztva Kristen a szerepre? – Rögtön a közepébe – gondoltam, miközben Robra mosolyogtam, hogy ez az Ő kérdése.
- Nos, erre én kell, hogy válaszoljak, mert én választottam ki – nevetett. – Nagyon egyszerű, elég csak ránézni – kacsintott, miközben kínosan felnevetett. Én rezzenéstelenül mosolyogtam tovább, mintha semmi kellemetlen nem lenne ebben a helyzetben számomra. – Most komolyan. Megnéztem a kisfilmet, amit küldött. Eléggé elbénázta, de pont ez az ami megfogott. Egyszerűen természetes volt, és pont ez tette tökéletessé – mondta most már komolyan.

- Következő kérdés Petty-től. Ismeritek egymás filmjeit? Mi a kedvencetek?
- Nekem a Little Ashes a kedvencem Tőle, szerintem zseniális benne – válaszoltam elsőként én.
- Nekem meg az Into The Wild. Még pár éve láttam, már akkor is feltűnt, hogy milyen tehetséges vagy – intézte már hozzám.
- Köszi – mondtam mosolyogva.
- Nora tette fel a következő kérdést. Melyik volt a legkönnyebb jelentet a filmben számotokra, és miért?
- A szex jelenet – vágta rá Rob nevetve.

- Hazudik, valójában nagyon be volt tojva előtte – javítottam ki.
- Jó, igaz. Nem is tudom, talán…talán a vidámparkos jelenet. Az elég jó hangulatban telt, nagyon könnyen megvolt.
- Egyet értek – bólintottam.
- Jenny kérdezi: Mi a legjobb emléketek a forgatásról?
- Hmm. Az egyik nap elég fáradt voltam, és aki Rob húgát játszotta, azt hitte szomorú vagyok. Nagyon kitartóan próbált felvidítani egész végig. Olyan édesen csinálta, a végén már zsonglőr türkökkel kápráztatott el. Talán ez – mosolyogtam.

- Az én legjobb emlékem az utolsó forgatási napon történt. De had maradjon az én titkom, mi volt az – mondta félig mosolyogva, félig komolyan, majd utána felém pillantott. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy kitaláljam mi volt az. Valójában nekem is az volt…
Nem is nagyon bírtam már oda koncentrálni a továbbiakban, végig Rob mondatán járt az agyam. Jól esett hallani, ha nem is egyértelműen mondta ki, akkor is tudtam, hogy arra az éjszakára gondol. Akkor szeretkeztünk először, onnan indult minden.

Nagyjából egy óráig tartott az egész. Majd megvágják, és promócióként közzéteszik a kis klipeket. Érdekes volt megtudni, hogy mi az, ami igazán érdekli a rajongókat a forgatással, és velünk kapcsolatban. Ugyanis néhány személyesebb hangvételű kérdés is szerepelt a listán.
Mikor végeztünk, még nem indultam egyből haza, kimentem a hátsó udvarra elszívni egy cigit. Alighogy rágyújtottam, Rob is kijött, de éppen telefonált.

- Még nem tudom biztosan – mondta a telefonba, mikor mellém lépett. – Jaj anya, időben fogok szólni, igen… De néhány napon belül…Nem, nem kell semmit eltúlozni, és igen, eszem rendesen… Jó, majd hívlak. Én is téged, szia – nyomta ki a készüléket, majd a zsebébe csúsztatta.
- Látom anyukád aggódik érted – jegyeztem meg.
- Igen. Hazautazom az ünnepekre, és nem érti, miért nem megyek már most. Hiszen itt egyedül vagyok szerinte. Ami igaz is, a barátaim nagyobb része Londonban van – mondta, és közben rágyújtott Ő is.

- Miért nem jössz át ma vacsorázni hozzám? – kérdeztem hirtelen felindulásból, mielőtt jobban átgondoltam volna a dolgot. Robot is szemmel láthatóan megleptem, mert csodálkozva nézett végig rajtam. – Úgy értem, Jerry és Nikki is ott lesznek. Te is kedveled őket, Jerry meg egyenesen rajong érted – nevettem. – Legalább nem lennél annyira egyedül – tettem még hozzá, hogy teljesen kivágjam magam.
- Nem zavarnék? – kérdezte hezitálva.

- Dehogy. Meg kell szoknom téged, nemsokára a promóciós korút is jön – motyogtam.
- Csak ezért? – érdeklődött reménykedve. Többet gondolta a dolog mögé, és helyesen. Viszont én még mindig nem álltam teljesen készen egy esetleges újrakezdésre.
- Igen – vágtam rá, majd egy mosollyal is biztosítottam.
- Hányra?
- Mondjuk nyolcra – mondtam, majd elnyomtam a cigim. – Este találkozunk – intettem neki, és a kocsimhoz siettem.

Két nagy levegőt vettem, mielőtt indítottam volna. Úgy gondoltam Nikki büszke lesz rám. Igazam is lett. Este, mikor megérkeztek, Nikkivel madarat lehetett volna fogtani, miután elmeséltem ki jön még.
- Miből maradtam ki? – mért végig minket Jerry gyanakodva. Nikki beavatta a tegnapi beszélgetésünk részteleibe, mialatt én a vacsorával tevékenykedtem.
- Helyesen cselekszel, végre. Mégsem vagy olyan reménytelen – mondta Jerry. Igazából nekem kicsit furcsa volt, hogy Rob elfogadta a meghívást. Ellenkező esetben én nem biztos, hogy így tettem volna.

Rob, mint mindig, most is pontos volt. És legnagyobb meglepetésemre még ajándékot is hozott. Nem én engedtem be, mert éppen a főzés utolsó perceinél tartottam, ezért Nikki nyitott ajtót. Aztán Rob bejött a konyhába.
- Hoztam bort – tette le a pultra az üveget. – És neked is valamit – erre már kénytelen voltam teljesen felé fordulni, és a látványtól köpni-nyelni nem tudtam. Ugyanis egy csokor virágot húzott elő a háta mögül.

- Rob… - nyögtem, ahogy felém nyújtotta.
- Tudom, de azért csak fogadd el. Köszönöm, hogy meghívtál – mosolygott, miközben a kezembe nyomta a csokrot.
- Sosem kaptam tőled virágot, még akkor sem… - a mondat utolsó felét inkább elharaptam, de a tekintetéből jól le tudtam szűrni, hogy tudja, mire gondolok. – Kész a vacsora – mondtam gyorsan, és előszedtem a tányérokat.
- Segítek – ajánlkozott egyből Rob, ezért a kezébe nyomtam az edényeket, és az evőeszközöket.

- Ez remek – dicsértek folyamatosan a vacsora közben, én meg teljesen zavarban voltam.
- Miért titkoltad eddig, hogy ilyen jól főzöl? – kérdezte Rob, mikor már harmadszorra szedett a tésztából.
- Nem titkoltam, csak nem volt rá alkalom, hogy főzzek neked – vontam vállat. Rob egy pillanatig tűnődött a válaszomon, majd folytatta az evést.
- És a pitéjét még nem is kóstoltad. Legközelebb azt is kell sütnöd, Stew – tett még rá egy lapáttal Jerry. Bólintottam, majd végre másfelé tereltem a témát.

Ismét Rob segített leszedni az asztalt, mert a két majomnak nagyon sürgős cigizhetnékje akadta.
- Köszönöm, hogy segítettél – csuktam be a mosogató gépet, de hírtelen vissza is hátráltam, mert Rob túl közel állt hozzám.
- Én köszönöm a vacsorát. – Már teljesen a pulthoz voltam préselődve, mikor szorosan elém állt, egyik kezével a pultra támaszkodott, a másikat pedig a derekamra csúsztatta. Mindkét kezem a mellkasára nyomódott, hogy távol tartsam magamtól, vészesen közeledő ajkait.

- Mit művelsz? – suttogtam, majd hogy nem a szájába, ugyanis már csak egy centi választott el minket egymástól.
- Megcsókollak – húzta mosolyra a száját, egy pillanattal később pedig az ajkai már az enyémen voltak.
- Hé, elég – taszítottam rajta egy nagyobbat, de csak annyira volt elég, hogy a fejét elhúzta, de továbbra is a pultnak préselt. – Miért csinálod ezt?
- Mégis miért hívtál ide? Mit vársz tőlem? – kérdezte ekkor kissé idegesen.

- Azért hívtalak, amit mondtam. Nem akartam, hogy egyedül legyél – közöltem vele. Ekkor magától lépett el tőlem, és feszülten a hajába túrt.
- Nekem ez nem megy. Nem tudok úgy viselkedni, mintha soha nem lettünk volna együtt. Szeretlek Kristen, és nem tudom mit akarsz, de eszemben sincsen csak a barátodnak lenni. Nem is menne – morogta zaklatottan.
- Én…Én… - habogtam, de igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok mondani.
- Miért nem hiszel nekem? Miért nem hiszed el, hogy nem feküdtem le Ninával? – vont kérdőre.

- Tudom, hogy nem feküdtél le vele. Most már… - motyogtam a cipőm orrát bámulva.
- Tessék? – hökkent meg.
- Nikki beszélt vele, Ninával – mondtam.
- Akkor meg miért nem akarod újra kezdeni velem? – emelte fel a hangját. Ilyennek még nem láttam, kicsit meg is rémített.

- Nem tudom. Vagyis gondolkozz már. Történt egy dolog, amitől valami megszakadt köztünk. Nem lehet ott folytatni, ahol abbahagytuk, Rob – magyaráztam neki a fél igazságot. Ugyanis nem csak emiatt hezitáltam. – Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
- Ha én képes lennék elnézni neked, hogy nem bíztál bennem, talán te is tehetnél némi erőfeszítést – vágta hozzám kíméletlenül a bizalmatlanságom.
- A körülmények…
- Tudom, tudom. A körülmények úgy álltak, hogy elhitted. De akkor is, nem tehetsz úgy, mintha miattam lenne minden – mondta.

- Ezt nem is mondom. Akkor úgy fogalmazok, hogy nekem van szükségem időre. Gondolkoznom kell. – Mind a ketten az ajtó felé kaptuk a tekintetünk, mert Jerry és Nikki bejöttek, félbeszakítva ezzel a beszélgetésünk.
- Kimegyünk? – kérdezte Rob. Bólintottam. Jerryék nem is kérdeztek semmit, csak mindentudó pillantást váltottak velem, és helyet foglaltak a kanapén. Most mi mentünk az erkélyre, néma csöndben gyújtottunk rá, amit végül Rob tört meg.
- Akkor hogyan tovább? – érdeklődött. Csak néztem rá, nem nagyon tudtam erre mit felelni. – Nem mondok le rólad, Kristen. Ezt felejtsd el – közölte velem higgadtan.

- Nem is akarom…azt hiszem – mosolyodtam el zavartan.
- Időt adok. Gondolkozz, vagy mit tudom én. Holnap után úgyis hazautazom – nyomta el a cigijét.
- Igen? – hökkentem meg, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar.
- Igen. De mindennap felhívlak majd, legalább ilyen módon addig is tudlak ostromolni – húzta féloldalas mosolyra a száját. Nem vidámra, inkább beletörődött mosolyra.
- Rendben. Lassan haladunk – értettem egyet.
- Oké. Akkor most megyek – állt fel a székből, amitől hírtelen jött pánik öntött el.

- Ne! – álltam elé. – Szeretném, ha maradnál még, ez is egy kis lépés – mosolyogtam.
- És az mekkora lépés lenne, ha megcsókolnálak? –kérdezte foljtott hangon, és egyik kezét az arcomra simította, majd lassan a nyakamra.
- Rob… - kezdtem. Erre a kezei lehullottak rólam, és egy elkeseredett sóhaj hagyta el ajkait. Talán mégis kis lépésnek számítana - gondoltam. Az álla alá nyúltam – mert időközben lehajtotta a fejét-, és mikor rám nézett, elmosolyodtam. A nyelvemmel benedvesítettem az ajkaim, az Ő figyelme pedig azonnal oda összpontosult. – Egy csók – figyelmeztettem.

Szavaimra az arcán boldogság áradt szét, és újra megfogta az arcom, hogy az övéhez húzza. Lehunytam a szemeim, és vártam, hogy megkapjam azt a csókot. Sóhajtva hagytam, hogy a nyelve körbecirógassa az enyémet, aztán én is teljesen átadtam magam Neki. Kezeim a nyaka köré kulcsoltam, és még jobban a szájára tapadtam. Ő is szorosan körém fonta a karjait, testünket ezáltal teljesen összepréselte. Nem tudom meddig műveltük ezt, az időérzékemet teljesen elvesztettem, csak mi számítottunk. Aztán vége lett. Rob lassan elhúzódott tőlem, vett két nagy levegőt, és hátrébb is lépett. Én meg csak álltam ott, az előbbi események hatása alatt.

- Régóta az első alkalom, hogy az engedélyeddel csókoltalak meg – jegyezte meg somolyogva, és újabb cigiért nyúlt. Erre hümmögtem valamit, de összetett dolog, aminek lenne értelme nem hagyta el a szám. Azt hiszem Rob ennyivel meg volt elégedve, tesztelhette, hogy a hatása rám, még mindig ugyan olyan. Én is elővettem még egy cigit, amit néma csöndbe burkolózva szívtam vele szemben.

Bent a két barátom belekezdett valami filmbe, természetesen egy kanapéra kucorodtak. Nyilván a terv az volt, hogy én így Robbal vagyok kénytelen egyen osztozni. Rob helyet is foglalt, én is követtem, miután kibontottam még egy bort, és behoztam.
Körülbelül a feléig néztük a filmet – idő közben Jerry újabb bort cserkészett be -, mert már azon is röhögtünk, ami nem lett volna vicces. Így inkább beszélgetni kezdtünk, bár a szavak mondatba foglalása már nem igazán ment. Persze, ez sem szabhatott határt a próbálkozásnak. Természetesen a cikis sztorik kerültek előtérbe.

- Emlékszem, mikor Nikkivel megismerkedtünk. Második este holt részegre ittuk magunkat. Még a mai napig sem tudjuk, hogy Nikki hogyan került a lugas alá, de reggel ott ébredt. Fehérneműben – meséltem nevetve az egyik legcikisebb sztorit, Nikkire nézve.
- Jó. Azért te sem panaszkodhatsz, Stew. Neked is volt egy-két alakításod. Ott van például, mikor a tizennyolcadik szülinapodon fogadtunk, és vesztettél. Bár jól teljesítetted a feladatot – kacsintott, én meg fülig vörösödtem.
- Mi volt az? – élénkült fel Rob, ahogy arcom felvette a pipacs színét.
- Nem! – néztem Nikkire szigorúan.

- Ugyan, csak nem lehet olyan gáz… - vigyorodott el Rob.
- Hidd el, nagyon is az – szólt közbe Jerry, és töltött magának még egy pohár bort.
- Szóval…
- Nikki! – kiabáltam.
- Stew átment a szomszédhoz. Bugyiban, a melleit meg a kezével takarta. Az volt a feladat, hogy mondja meg a bácsinak, aki nem mellesleg hatvan éves volt, hogy kölcsön szeretné kérni a felesége egyik melltartóját – vihogott. – A bácsi meg rácsapta az ajtót, és megfenyegette, ha visszamegy, megmondja a szüleinek. De a legjobb, hogy a bácsi tizenhét éves unokája ott csorgatta a nagyapja mögött a nyálát. – A story végén már annyira vihogott, hogy majdnem leesett a kanapéról.

- Utállak – morogtam. Én voltam az egyetlen, aki nem szórakozott jól. Mondjuk Rob csak csendesen kuncogott.
- Én biztos nem csaptam volna rád az ajtót, ha így állítasz be hozzám – fűzte hozzá az elhangzottakhoz, Rob. Erre a reakcióm csak annyi volt, hogy hozzávágtam egy párnát. Még Jerryt is meg kellett aláznunk, ezért az Ő egyik ciki történetét is felemlegettük.
- Na jó, hulla vagyok. Megyek aludni – közöltem velük, miután kivihogtuk magunkat, Jerryn is.
- Én meg megyek haza – kelt fel Rob, de abban a pillanatban vissza is huppant. Elég labilis volt.

- Normális vagy? Ilyen állapotban gondolod, hogy engedlek vezetni? – néztem rá meghökkenve.
- Hívok taxit – mondta.
- Nem, a végén még történik valami. Nikki és Jerry a vendégszobában alszanak, úgyhogy neked marad a kanapé – közöltem vele ellentmondást nem tűrően, majd elvonultam ágyneműért. Mivel nem ellenkezett nagyon, a vitát le is zártam. Miközben szedtem elő az ágyneműt, Jerry és Nikki betámogatták egymást a szobába, és bedőltek a vendégágyba.
- Jó éjt – csuktam rájuk az ajtót, és visszaindultam a nappaliba.

Nem számoltam azzal, hogy Rob máris nekivetkőzött, ezért igencsak meglepett a félmeztelen látványa, miközben éppen a nadrágot tornázta le magáról. Úgy döntöttem nem zavarom meg, ezért az ajtófélfának dőlve legeltettem rajta egy ideig a szemem. Túl kívánatos volt. A szexi, bozontos haja, és a meztelen felsőteste túl erősen hatott rám. El is szégyelltem magam, olyan voltam, mint egy utolsó kukkoló. Ezért megköszörültem a torkom, és odasétáltam mellé. Mosolyogva fordult felém, és elégedetten szemlélt, majd megszólalt.

- Kinézelődted magad, és úgy döntöttél inkább megérkezel, mielőtt észreveszlek? – kérdezte vigyorogva. Lebuktam – jött a felismerés. Vörös fejjel dadogni kezdtem.
- Nem…én nem…áh – sóhajtottam végül, és letettem az ágyneműt. – Jó éjt, Rob – motyogtam még, majd kisiettem a tűzfészekből. Egy halk kuncogást még hallottam, de inkább a lépcsőre figyeltem, mielőtt lezúgok rajta. Az első utam a fürdőbe vezetett, hogy vegyek egy hidegzuhanyt, valamivel le kellett hűtenem a bennem feléledt tüzet. Nem ment könnyen, de végül viszonylag nyugodtan kerültem a paplan alá.

Nem mondom, hogy nem okozott nehézséget, hogy Robot mindössze egy emelet választja el tőlem, és azt sem, hogy nem volt nagy a kísértés. Kiderült az is, hogy nem csak én járok ebben a cipőben…

25. fejezet: Okok

Sütött a nap. Arra ébredtem, hogy a függönyön keresztül is vakítóan tűz befelé a haló szobámba a nap. Az első gondolatom az volt, hogy fel kell szereltetnem egy redőnyt, a második pedig, hogy még vagy fél órám lett volna aludni. Ezzel szemben csak forgolódtam az ágyban, a fejem hol a párna, hol pedig a takaró alá dugtam. Végül az ébresztő előtt öt perccel kimásztam az ágyból, és a konyhába mentem kávét főzni. Nem mondanám, hogy jó kedvem volt. Sosem volt az, ha a kötelező kelés előtt, akár öt perccel is felébredek. Szerettem minden egyes percet kihasználni, imádtam aludni. Most mégis, egy ilyen nehéz nap előtt, már jóval korábban keltem.

A telefonon zenélni kezdett a konyhapulton. Idegesen kinyomtam, és újra eszembe jutott, hogy egészséges körülmények között, még csak most kelnék. Elszürcsöltem a kávém, és közben azon törtem a fejem, milyen lesz a mai nap. Egy újabb nap Robbal. Biztos voltam benne, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ezért mentő övhöz folyamodtam. Nem is akárki személyében.
- Napsugaram – szólt bele Jerry, vidáman a telefonba.
- Ne is emlegesd a napot – morogtam, közben pedig az erkélyre sétáltam. Persze felkapva a napszemüvegem is.
- Miért is? – kérdezett vissza.

- Mert arra keltem. – Meggyújtottam a cigim, és leültem az egyik erkélyen lévő székbe.
- Hmm. Az emberek többsége ennek örülne. De te mióta van olyan, mint egy normális ember? – gúnyolódott, természetesen a vicc keretei közé szorítva a dolgot.
- Valójában azért hívtalak, hogy nem érsz-e rám esetleg ma – vágtam a közepébe.
- Mindig rád érek – nevetett.
- Zseniális. Akkor elkísérhetsz a Remember Me vetítésére – lelkesültem fel.
- Ebben az esetben, nagyon-nagyon elfoglalt vagyok – közölte, mire majdnem kiköptem a kávét.

- Mi van? – kérdeztem meghökkenve, mikor sikerült lenyelnem a számban lévő folyadékot.
- Nem fogom megzavarni a romantikádat, Robbal – jelentette ki.
- Pedig pont azért akarom, hogy gyere. Nem akarok vele kettesben lenni – fakadtam ki.
- Tudom. De én meg pont ezt akarom. – Erre csak belesóhajtottam a telefonban, és utáltam, de nagyon. Aztán eszembe jutott, hogy van egy B verzió is, egy másik személlyel… - És Nikki sem ér rá! – Mintha tudta volna, hogy mire gondolok, egy másodperc alatt reménytelenné tette a helyzetem.
- Honnan tudod? – förmedtem rá.
- Úgy volt, hogy velem ebédel, de a szüleihez kell mennie – magyarázta.
- Jerry – fogtam könyörgőre, de süket fülekre találtam.

- Sajnálom Stew, de tényleg van jobb dolgom is, minthogy a ti gyerekes évődéseteket nézzem – mondta, és nem tűnt éppen meggyőzhetőnek.
- Ez nem is az… - kezdtem, de a köhintése inkább arra sarkalt, hogy lenyeljem a folytatást.
- De pontosan az. És tudom, mire gondolsz, de Nikkit is felesleges felhívnod, és könyörögni. Mind a kettőnknek elege van a fafejűségedből. Nem asszisztálunk ahhoz, ahogy tönkreteszed azt, ami jó lehetne – folytatta kioktatóan.
- Nincs is szükségem ellenségekre, ha ilyen barátaim vannak – morogtam elkeseredetten. Talán azért nem háborodtam fel jobban, mert valahol éreztem, van abban némi igazság, amit mond.

- A legnagyobb ellenséged, az saját magad, drágám – vágta a fejemhez, immár megint nevetve.
- Hagyjuk. Majd hívlak holnap, és megbeszéljük az estét. – Közben elnyomta a cigim, és bementem a lakásba, hogy készülődni kezdjek.
- Nincs kedvem kimozdulni. Mi lenne, ha nálad főznénk valamit? – érdeklődött.
- Remek ötlet. Holnap beszélünk – nyomtam ki a telefont, és elindultam zuhanyozni.

Tekintettel a dög melegre, nem nagyon vittem túlzásba az öltözködést. Egy farmer rövidnacit húztam, egy fehér trikóval. Feltettem némi sminket, majd kiegészítőként felvettem a napszemüvegem, és a stúdióba indultam. Út közben még felhívtam az ügynököm, hogy nem szeretné-e velem Ő is megnézni a filmet, de nem jártam szerencsével, mert dolga volt. Persze közölte, ha előbb szólok… A menedzserem sem volt készséges. Csupa elfoglalt emberrel vagyok körülvéve, az már biztos. Kénytelen voltam egyedül belépni a stúdióba, vagyis a portára, ahonnan elirányítottak a szoba felé, ahol várnak rám.

Belépve megállapítottam, hogy nem nagyobb, mint a hálószobám, de pont úgy nézett ki, mint egy mini mozi. Az egyik fal volt a mozivászon, azzal szemben pedig kényelmes mozi székek kaptak helyet.
- Jó reggelt – köszönt kedvesen a férfi, aki éppen a vetítőn igazított valamit. Köszöntem neki, majd beljebb léptem.
- Szia, Kris – érkezett ekkor felém egy hang, egyenesen az ajtóból. Megfordultam, és hasonlóan kedves hangnemben köszöntöttem Robot, aki cseppet sem próbálta leplezni, hogy végigmér, és tetszik is neki, amit lát. – Hoztam neked is egy üveg vizet – nyújtott felém egy palackot.

- Köszi – nyúltam érte, majd leültem az egyik székbe, hogy elrejtsem a zavarom.
- Kész is. Ezt nyomják meg, ha kényelembe helyezték magukat. – A számomra kínos szituációt a férfi szakította felbe, aki egy távirányítót nyomott Rob kezébe, és rámutatott egy gombra. - Jó szórakozást – közölte, majd el is hagyta a szobát.
- Az ügynököd nem jön? Senkit nem hoztál? – érdeklődtem Robtól, hátha mégis mellém áll ma a szerencse, és megúszom a kettesben való filmezést.
- Nem. És úgy látom te sem – ült le mellém. Bólintottam, hogy jól látja, én is egyedül jöttem. – Vagyis kettesben nézzük – mosolygott rám, és mintha reménykedne valamiben, el sem vette rólam a tekintetét. Én meg jobbnak láttam, ha a képernyő felé fordítom a figyelmem.

- Felőlem mehet – szóltam oda neki, de szigorúan nem néztem felé. Ő pedig sóhajtva elindította a filmet. Egész jó volt, még nevettem is párszor, egészen addig, míg el nem jött az a pontja a filmnek, ahol az egyik intim jelenet következett. Vagyis következett volna…de nem jött. Csodálkozva összenéztünk Robbal, aki hangot is adott a meglepődésének.
- Most nem a… szóval nem a szex jelenetnek kéne jönni? – nézett rám tanácstalanul, de én sem voltam sokkal okosabb.
- Elvileg de – értettem egyet, ám azt továbbra sem tudtuk, hogy mi történt. Vagyis nyilván kivágták a végleges verzióból, de miértjét nem tudtuk.

Túllépve a meglepetésen hamar visszazökkentünk a filmbe, egészen addig, míg a következő, már bent hagyott szex jelenet következett. Ez az volt, amit másodszorra vettünk fel, a forgatás vége felé. Kínosan kezdtem feszengeni a székben, ahogy magunkat néztem, nem is akármilyen szituációban. Akaratlanul is eszembe jutott, hányszor csináltuk ezt… kamerák nélkül. Kissé megremegtem az emlékek hatására, és félve Robra pillantottam. Ő görcsösem a szék karfáját szorította, miközben a szemével ugyan ilyen feszülten a képernyőt nézte. Aztán észrevette, hogy nézem, és Ő is rám pillantott. Ez volt az a perc, amihez nem kellettek szavak. Pontosan tudtam, hogy Ő is ugyan arra gondol, amire én. Szívesen lenne most velem hasonló szituációban, újra…csak a megszokott módon, kamerák nélkül.

A testem bizseregni kezdett, ahogy a szemében lévő vágyakozást láttam. Egy pillanatra minden gondot elfelejtettem, és csak bámultam Őt. Az „idilli” pillanatnak végül én vetettem véget, azzal, hogy enyhén elmosolyodva, az alsó ajkamba harapva, lenéztem, és a kezemet kezdtem fixírozni, mintha valami nagyon érdekes dolog lenne rajta. Továbbra is éreztem magamon Rob tekintetét, és láttam, hogy a keze is felém mozdult, de végül uralkodott magán, és a karfán tartotta. Pedig ebből könnyen lehetett volna egy újabb botlás…

A film végén komolyan fellélegeztem, és végre engedni tudtam a görcsös pozíciómon is. Rob hasonlóképpen cselekedett. Mint egy végszóként, befutott a rendező is, akire nem is számítottunk. Aztán megmagyarázta, hogy Ő már látta párszor, és csak a mi véleményünk érdekli, ezért jött be egyáltalán. Elmondtuk, és arra is rákérdeztünk miért lett kivágva az a bizonyos jelenet.
- Túl jó volt – mosolyodott el titokzatosan.
- Az miért probléma? – kérdezte Rob meglepetten.
- Hogy is fogalmazzak? – gondolkodott el. – Szóval, nagyon hatásos volt, ami jó, csak nem egy tízen hármas besorolású filmbe. Igencsak fel kellett volna emelnünk a korhatárt, ha azt benne akarjuk hagyni. Nagyon jó munkát végeztetek, ha értitek – célozgatott, és a végét még egy kacsintással is megtoldotta.

- Azt hiszem értjük – közöltem vele, mielőtt még jobban kifejtené, mennyire is végeztünk jó munkát.
- Megkaphatom a felvételt? – kérdezte Rob, mire hírtelen rákaptam a tekintetem. Először azt hittem viccel, de az arcán nyoma sem volt humornak. Ezt Allen is észrevette, Ő sem kevesebb döbbenettel figyelte Robot.
- Öhm. Végül is nincs akadálya – habogta. – Te is akarod, Kristen? – nézett ekkor rám. Én még mindig köpni-nyelni nem tudtam, csak hitetlenkedve megráztam a fejem. - Redben srácok, örülök, hogy láttalak titeket, de most mennem kell – ölelt meg engem, és fogott kezet Robbal. – Neked meg majd elküldöm a felvételt – mosolygott Robra, mintha nem is lenne olyan furcsa kérés. Pedig Ő is meg volt döbbenve rendesen.

- Köszi - mondta Rob, majd visszaült a székbe. Miután Allen kiment, én még mindig megsemmisülve álltam, majd mikor összeszedtem magam, Rob felé fordultam.
- Ez most komoly? – kérdeztem megdöbbenve, karba font kézzel.
- Mi?- értetlenkedett.
- Komolyan kell neked az… az a felvétel? - kérdeztem rá érthetőbben.
- Igen – felelte szemrebbenés nélkül, és beleivott a vizébe. Úgy érezte ez nem szorul további magyarázatra, engem mégis bosszantott valamiért a dolog.
- De minek? – akadékoskodtam.
- Kell és kész. Talán zavar? – vonta fel a szemöldökét, miközben felállt, hogy velem szemben legyen.

- Kicsit igen – hezitáltam. – Vagyis nem értem, miért kell neked – puffogtam még mindig a dolog miértjén.
- Hogy nézzem – lépett közelebb, és újra végigmért, mint a találkozásunknál.
- Nézzed? Arra fogod kiverni talán? – gúnyolódtam, mire mindentudóan mosoly kúszott az arcára.
- Talán. Amúgy is rád szoktam gondolni közben – közölte még mindig mosolyogva, én pedig ismét ledermedtem. Ám ez most csak egy másodpercig tartott. Utána fogtam magam, felkaptam a táskám, és otthagytam.
- Akkor jó szórakozást hozzá – szóltam még vissza, és jó erősen becsaptam az ajtót. Ha ez valami szánalmas próbálkozás volt a visszaszerzésemre, remélem tudatosult benne, hogy nagyon is rosszul sült el. Azonban a lépcsőn már mosolyogva lépdeltem lefelé, valamifajta elégedettség szállt meg.

Egészen hazáig kitartott a jókedvem, pont addig míg Nikki be nem állított váratlanul.
- Azt hittem a szüleiddel vagy – mondtam, miközben előszedtem egy vizet a hűtőből, és elé raktam.
- Úgy volt, de aztán Nina felhívott, hogy feltétlenül szeretne velem ebédelni. – Ma már sokadszorra sikerült majdnem megfulladnom egy kortytól. Nem tudom, hogy a váratlan bejelentésekkel miért nem tudnak addig várni, míg üres nem lesz a szám!
- Mi volt ilyen sürgős? – érdeklődtem fesztelenül. Pedig tudtam, ha Nikki beszámol róla, nem lehet semmiség a dolog hátterében.
- Engem is meglepett, nem szoktunk találkozgatni – fintorodott el, majd a tárgyra tért. – Robról volt szó. Vagyis rólad meg Robról – helyesbített.

- Szabad a pálya neki, ha ez érdekelte – vágtam rá rögtön.
- Én is azt hittem, hogy ez érdekli, mikor felhozta a témát, de nem. Valójában elmondta nekem, hogy soha semmi nem történt közte, és Rob között – közölte Nikki elképedve.
- És ezt miért is mondod el? – kérdeztem, és leültem vele szembe.
- Hogy-hogy miért? Nem lehetsz ennyire hülye, Stew. Most már végre tudod, hogy tök alaptalanul tetted lapátra azt a szerencsétlent, és szívatod még mindig – háborodott fel.
- Miért mondta el Nina, mikor egyértelműen az volt a célja, hogy Robot megtartsa. Hibádzik a dolog – kételkedtem.

- Azt hiszed hazudik? – Bólintottam. – Nem, ismerem. Ilyet nem tenne. Elég önző személyiséggel áldotta meg a sors, de azt is tudom, hogy büszke. Ha lapátra teszik, Ő nem küzd tovább. Keres mást – mesélte elgondolkodva Nikki. – Ráadásul ilyenkor általában talál mást, és azt hiszem, megvan a következő kiszemeltje – tette még hozzá.
- Szóval azt akarod mondani, hogy csak azért mondta, hogy lefeküdt Robbal, mert érezte, hogy én veszélyt jelentek rá, és így próbált meg kijátszani? – Nekem kissé örültségnek hangzott, így kimondva, de Nikki hevesen bólogatott.

- Igen, ez amolyan utolsó bepróbálkozás volt a részéről, hátha mégis maga mellett tudja tartani. De nem jött be, és tudja, hogy Rob az egyetlen, aki kiáll mellette, mint barát. Ezt is azért mondta el nekem, hogy segítsen Robnak, és ne az Ő lelkén száradjon, hogy boldogtalan. Mert ha máshogy nem is, barátként meg akarja tartani – magyarázta tovább.
- Jó, kösz, hogy elmondtad – álltam fel, hogy készítsek egy kávét is magunknak.
- Ennyi? – hökkent meg.
- Mégis mit kéne tennem? Ettől még szakítottam vele – vontam vállat.

- Igen, de ezért. És kiderült, hogy hazugság. Nem értem miért nem tisztázzátok, és hagyod már abba ezt a „jól megvagyok nélküle” színjátékot. Nincs okod továbbra is így viselkedni, hacsak… - torpant meg egy pillanatra a nagy magyarázásban, és az arcára valami értetlenséggel vegyült felfedezés ült ki. – Hacsak, nincs más okod távol tartani magad tőle…Stew, mi a frászt titkolsz? – Mint a villám felpattan a székéről, és előttem termett.
- Nem értem miről beszélsz! – közöltem vele, miközben a konyhapultot kezdtem bámulni.
- Hazudsz! Ismerlek, mint a rossz pénzt. Istenem, nekem bármit elmondhatsz – ragadta meg a karom, és visszarángatott az asztalhoz. – Ki vele!

- Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem akarok vele lenni újra. Meg azon, ha ez a Nina ügy nincs, mi lenne most velünk. Úgy gondolom, úgy sem húztuk volna sokáig. Úgy érzem, nem működne - mondtam feszülten. Ez volt az első alkalom, hogy magam előtt is elismerem, hogy mi is a valódi oka annak, hogy eltaszítom magamtól.
- Miért érzed ezt? – kérdezte.
- Nem én vagyok a neki való lány, Nikki. Lehet, hogy egy ideig jól meglennénk, de bármikor jöhet egy újabb Nina. Egy másik, aki tönkreteheti a kapcsolatunk. Úgy értem előbb vagy utóbb rájönne, hogy vannak nálam sokkal jobb nők, akik szívesen lennének vele – adtam ki teljesen magam.

- Jézus, miért nem mondtad, hogy így érzel? – döbbent meg. Vállat vontam. Talán, mert én sem voltam teljesen tudatában ennek eddig – gondoltam. – Csak, mert akkor már jóval előbb elmondhattam volna, hogy egy idióta vagy. Eddig is tudtam, de ez… Hallod te egyáltalán milyen képtelenségeket beszélsz? Rob fülig beléd van zúgva, olyan szinten, hogy azt kifejezni nem tudom. Soha- soha senkiért nem hagyna el, neki te vagy a főnyeremény. Érted? – magyarázta megütközve. Még sosem láttam Nikkit ennyire hevesen magyarázni, mintha élet- halál kérdése lenne, hogy ezt felfogjam.
- De… nem tudom. Érts meg – sóhajtottam.
- Értelek.
- Akkor is időre van szükségem – doboltam idegesen az asztalon a körmeimmel.

- Jó. Figyelj, akkor nem kell egyből a mélyvízbe ugrani. Csak egyre kérlek. Mostantól ne légy ennyire elutasító vele. Hagyd, hogy bizonyítson. Enged magadhoz közelebb, szépen lassan – mondta, szinte már könyörögve.
- Lassan? – kérdeztem vissza kínosan mosolyogva.
- Igen, a te tempódban – bólintott. Megígértem neki, hogy igyekezni fogok, de arról is szóltam, hogy ne várjon túl sokat, mert mostanában eléggé képes kiborítani Rob. Elmeséltem neki a mai akcióit is, csak példaként. Persze Nikki csak röhögött, és biztosított róla, hogy Ő nagyon jól fog szórakozni rajtunk. Én már kevésbé…

Jól tettem, hogy elmeséltem a félelmem Nikkinek, ezáltal pedig magam előtt is beismertem, hogy mi az igazi gát bennem. Így már egy fokkal jobb volt. És Nikki szemszögébe is betekintést nyerni, mármint abba, ahogyan Ő látja Rob felém irányuló érzéseit, valamilyen szinten biztosítékként szolgáltak. Talán mégis működhetne? Mindenesetre holnap meglátjuk, hogyan is megy majd a dolgot, ez a nem annyira elutasító dolog…

24. fejezet: Csábítás

Itt a friss rész. Ehhez sem tudok semmit hozzáfűzni, csak kellemes olvasást kívánni hozzá.
Puszi, Lady

Kimondhatatlanul mérges voltam rájuk, Nikkire és Jerryre. A két legjobb barátom hátba támadott, és még büszkék is magukra. Ezt nem mondták, de tisztában vagyok vele, mert ismerem őket. Büntetésből pedig nem beszéltem velük, már négy napja. Folyamatosan zaklatnak telefonon, de nem vettem fel, egyszer sem. Tegnap írtam viszont egy sms-t, hogy ha azt szeretnék, hogy az életben még szóba álljak velük, hagyjanak egy kicsit gondolkodni. Ezt nem sikerült betartaniuk, sőt stratégiát váltottak. Ma reggel az ajtómban szobroztak.

- Nem volt egyértelmű a kérésem? – szegeztem nekik a kérdést, egyenlőre az ajtón belülről.
- Abból sosem sül ki jó, ha gondolkozol, Stew – lökte beljebb az ajtót Jerry, majd belépet mellettem.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy sértegess! – figyelmeztettem, de csak megvonta a vállát, és a nappali felé indult. Nikki már nem volt ilyen merész, meghúzva magát követte.
- Aranyom. Kezdjük azzal, hogy ilyet nem csinálhatsz. Én megértem, hogy mérges vagy, de nem szívhatod fel magad, és tűnhetsz el. – Kényelembe helyezte magát, aztán sértetten végignézett rajtam. Én a magam részéről velük szemben álltam, és mérgesen viszonoztam a pillantását.
- Dehogynem! – vágtam rá.

- A-a – rázta a fejét. – Bár a viselkedésed azt mutatja, hogy jól sült el a terv – mosolyodott el büszkén. Én mondtam, hogy büszke magukra.
- Utállak titeket! Hogy merészeltétek? – keltem ki magamból.
- Mi csak segíteni akartunk – kezdet bele Nikki, de miután Ő is kapott egy gyűlölködő pillantást tőlem, jobbnak látta csendben maradni.
- Elvileg a legjobb barátaim vagytok, és képesek vagytok egy ilyen szituációba taszítani?! – vágtam a fejükhöz felháborodva.
- Nem tagadhatod örökre, amit érzel, és amit te műveltél az már beteges volt. Mind a ketten tudtuk, hogy szarul vagy, és, hogy magad előtt is tagadod. Mit tudtunk volna tenni azon kívül, hogy ráébresztünk a dologra? Az pedig csak így volt lehetséges – mondta Jerry.

- Kristen, mi nem rosszat akartunk neked. Pont az ellenkezőjét. Ha már nem vagy hajlandó neki megbocsátani, legalább lásd be, hogy tényleg kivagy és hiányzik, mert szereted – állt fel Nikki velem szemben, és megfogta a kezem. – Ha nem fojtod el az érzelmeid, talán még a megbocsájtás is menni fog, mert ráébredsz, hogy nem csak az az út van, amit te választottál – simította meg az arcom.
- Egyszóval legyél hálás, hogy vagyunk neked! – nevetett fel Jerry, majd felállt, és Nikki mellé lépett. – A viccet félre téve, igaza van. És hidd el, nem csak te szenvedsz. – Tudtam kire céloz, de nem tudtam sajnálni. Miatta voltunk ebben a helyzetben, hát szenvedjen csak.

Mikor látták, hogy nem fogok kitörni, magukhoz húztak és megöleltek. Végül is nem haragudhatok rájuk örökre, és tényleg jót akartak. Lehet, hogy az érzelmeim elfojtásával védtem magam, de sokáig úgy sem tudtam volna csinálni. Egyszer úgyis találkoznom kellett volna Robbal, és akkor is előjött volna. Most viszont újra sírni kezdtem. A napokban a bennem lévő düh miatt nem jött elő, de most már nem volt, ami meggátolja. Nem szóltak semmit, csak vigasztalóan továbbra is öleltek, és várták, hogy megnyugodjak. Fél órába telt, de utána kifejezetten jobban éreztem magam.

Volt még egy dolog, ami miatt görcsben volt a gyomrom. A Remember me munkálatai nem értek véget annyival, hogy leforgattuk a filmet. Jön még a premier, meg a temérdek sajtós dolog, de az még messze volt. Azelőtt volt még pár dolog, amit el kell végeznünk. Két napja hívott fel az ügynököm, hogy ezt közölje velem. Lesz egy promóciós fotózás, a filmhez készülő hivatalos képek miatt. Meg egy újabb fotózás az egyik magazinnak, ahol nem is akármilyen feladatban lesz részünk…És ha ez még nem lenne elég, a promócióhoz kisfilmeket fogunk készíteni, amiben a rajongók kérdéseire fogunk válaszolni. Mikor ezt megosztottam Nikkiékkel, először tátott szájjal bámultak, majd kifejezték sajnálatukat.

- Mikor lesz? – találta meg a hangját elsőként Jerry.
- Jövő héten kezdjük a promóciós képekkel – feleltem.
- Miért csak akkor? – kérdezte Nikki.
- Mert addig Robnak még van dolga a New Moon-nal. – Nem tudtam, hogy pontosan mit csinálnak addig, de nem is érdekelt. Kevesebb, mint egy hetem van, hogy valamennyire összeszedjem magam.
- Talán újra összemelegszetek – kacsintott rám Jerry. Ráfintorogtam. – Jó tudom. De nézd el nekem, én még reménykedem bennetek. Titeket az Isten is egymásnak teremtett. – Nikki helyeslően bólogatott, én pedig hallgattam. Tudtam, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg, két ilyen ellenféllel szemben. Az egész napot együtt töltöttük, ami nagyon jó volt. Hiányoztak már.

A következő napok a semmittevéssel teltek. Egészen addig, míg a bátyám fel nem idegesített egyik reggel. Arra ébredtem, hogy bömbölteti a zenét a szobájában, és hiába kértem elsőre szépen, majd nem olyan szépen, szart a fejemre. Alapjában véve szerettem anyuékkal lakni, de ez az este ráébresztett arra, hogy talán ideje lenne egy saját otthon után nézni.
Nem egyszer volt nézeteltérésem a bátyámmal hasonló dolgok miatt, és ha Ő nem költözik, nekem kell. Ideje, hogy rendesen éljem a saját életem.

Mikor ezt anyával megosztottam, nem volt feldobva, de visszatartani sem szeretett volna. Sőt a segítségemre is volt, mert már aznap felhívta az egyik barátnőjét, akinek ingatlanügynöksége van. Tekintettel a barátságukra, Ő maga vette kezébe az ügyet, és másnap már egy halomnyi lakás fotójával alított be hozzánk. Találtam is köztük, nem is egy nekem tetszőt, azokhoz pedig el is vitt gyorsan. Közülük kettő ragadott igazán magával, és a végső döntésben az segített végül, hogy az egyikbe azonnal költözni lehetett.

A lakás csodálatos volt, tágas ugyan akkor nem túl nagy. Nem sokkal ezelőtt építették, és most lettek költözhetőek a lakások. Két emelet volt benne. Az alsó szinten egy nappali, konyha, mosdó. A felső szinten volt a két hálószoba, és egy fürdő. Külön porta szolgálattal, éjjel- nappal. Nekem egyedül pont ekkorára volt szükségem. Nem volt hátrány az sem, hogy összesen öt lakás volt ebben a házban, a tetején egy medencével. Természetesen nem volt berendezve, úgyhogy a következő napokban anyával ezeket intéztük, és persze a papírokat. Ugyan megvolt egy bizonyos dizájn, amihez a bútorokat igazítani kellett, de mivel az ízlésemnek megfelelő volt, nem volt nehéz dolgom.

Az utolsó otthon töltött napon, mikor már a ruháimat pakoltam, akkor jött ki anyán a szomorúság. Egy kicsit el is pityeredett, akkor fogta fel, hogy tényleg elköltözöm. Hamar megnyugtattam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem látnak majd sűrűn. Úgyis sokat utaznak mind a ketten, tehát végül is mindegy, hogy hol lakom.
Az első ott töltött éjszakám estéjén, meghívtam Jerryt és Nikkit, hogy egy vacsorával egybekötött házavató bulit tartsunk. Nem maradtak sokáig, mert nekem másnap feladatom volt. Az a feladat, amire ha csak rágondoltam a héten, a gyomrom egy csomóba húzódott össze. Eljött a nap, mikor megint találkoznom kell Robbal.

Reggel összekészültem, és a minimbe pattanva elindultam a stúdióba, ahol a fotók készülni fognak. Amint beléptem egy asszisztens pattant elém, és elnézést kérve a sietségért végighurcolt mindenhol. Kezdve a ruhákkal, majd a sminkessel, és végezetül a fodrásszal. Nem telt bele két órába, és új fényben tündököltem. Aztán bekísért a stúdióba. Itt állt el a lélegzetem, ugyanis Rob már ott volt. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig. Öltöny volt rajta, és mint kiderült, Róla már elkészítették azokat a fotókat, amin egyedül szerepel csak. Vagyis…Rögtön kezdjük a közöseket. A fotós nem lacafacázott sokat, egyből mellé utasított.
- Szia – köszönt kedvesen.
- Szia – feleltem erre én is, mi mást mondhatnék?! Már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de ekkor a fotós oda lépett, és magyarázni kezdett.

- Fiatalok, lesz ma egy-két feladatunk. Először is álljatok be az elé – mutatott a háttérre, aminek a helyére gondlom később lesz odatoldva a valódi háttér. Teljesítettük a kérést. – Remek, most Rob állj meg egyenesen, Kristen, Te pedig öleld át a nyakát. Remek, Rob tedd a derekára a kezed. – Teljesítettük minden kérését, mire elégedetten kattogtatni kezdett, miközben újabb és újabb utasításokat kaptunk. Hol a pozíción, hol pedig az arcunkon kellett változtatni. – Jó, most egész közel az arcotokat, mintha meg akarnátok csókolni egymást. Vágyakozást akarok látni – mondta. Rob arca valóban olyan közel volt, hogy ha csak egy centit is tovább mozdulok, meg tudom csókolni. Ez nem könnyítette meg a helyzetem, ahogy az sem, hogy valóban elmondhatatlan nagy vágyakozással nézett rám. Nekem sem volt nehéz az utasítás szerint cselekednem…

- Öt perc pihenő! – kiáltotta a fotós, de mi nem mozdultunk. Sőt, mikor szólt, Rob szorosabban tartott magához. Nekem pedig mintha betonba öntötték volna a lábam.
- Szü…szünet – nyögtem ki nagy nehezen, mire mosolyogva elengedett.
- Remek srácok, hihetetlen ez a kémia – dicsért minket a fotós, legalábbis biztosan annak szánta. Én persze zavarba jöttem, nem úgy, mint Rob.
- Tudjuk – kacsintott Rob, mire még inkább úgy éreztem, ki kell innen jutnom. Egy kedves mosolyt küldtem a fotósnak, majd amilyen gyorsan tudtam kerestem egy kijáratot. Egészen az épület elé menekültem, ahol végre rá is gyújthattam. Volt egy rossz érzésem, hogy nem a legjobb helyet választottam elbújni, és ez be is jött.

Két perc múlva nyílt az ajtó, és Rob lépett mellém. Azt gondoltam, hogy majd elkezdi erőltetni a beszélgetést, de ebben tévedtem. Rágyújtott, és miközben mind a ketten szívtuk a magunk cigijét, kitartóan és áthatóan bámult. Egy szót sem szólt. Ez így még kínosabb volt, hiszen konkrétan egy percre sem vette le rólam a szemét. Én nem néztem rá. Nem is bírtam teljesen végigszívni a kezemben égő szálat, inkább elnyomtam, és visszamentem a stúdióba. Pár perc múlva Rob is csatlakozott, így nem volt akadálya a folytatásnak. Az egész napom ráment erre az egészre. Rob hamarabb elmehetett, a végén már csak rólam készítettek képeket. Örültem neki, hogy lelépett, mert így a szívem is visszaállt a normális ritmusba, valamint a feszélyezettségem is elmúlt.

Egy napom volt kiheverni az egészet, mert két nap múlva reggel, már a következő fotózás helyszínére igyekeztem. Biztos voltam benne, hogy az is hasonlóan „izgalmas” lesz, tekintve, hogy a menedzserem felvilágosított róla, hogy nagyjából mire számíthatok.
A lábam is remegett befelé menet. A ruhával most nem volt annyi gond, mint múltkor, tekintve, hogy elsőként egy nagyobb méretű férfiinget fogok viselni.
Egyszerre léptünk ki Robbal, az egymás mellett lévő öltözőnkből. Rajta egy boxer és egy atléta volt, amitől megint csak pír kúszott az arcomra. Nem azért, mert nem tudtam mi van alatta, hanem azért mert teljesen tisztában voltam vele. Erre egy szédítő mosolyt kaptam válaszként, majd egymás mellett besétáltunk a terembe.

Itt már voltak díszletek, nem úgy, mint a múltkor. Az egyik sarokban egy ágy… Elsőként nem oda kellett mennünk, hanem egy asztalhoz.
Arra kellett nekem felülnöm, Robnak pedig elém állnia. Izgalmamat csak tovább fokozta, mikor beálltunk az első pózba, Ő pedig lopva – külső szemlélőnek csak véletlennek tűnhetett, én viszont pontosan tudtam, hogy direkt volt – végigsimított a combomon. Ez volt az első csel. Majd mikor a fotós megkérte, hogy húzzon magához kicsit közelebb, direkt a fenekemhez nyúlva tette meg ezt. Rávillant a tekintettem, de Ő csak jót mosolygott rajtam. A sminkesek folyton igazgattak rajtunk valamit, általában ilyenkor is volt egy-egy tette.

A következő helyszín már az ágy volt. Itt egy kis párnacsatát kellett lejátszanunk, a végén pedig tollakat dobáltak mindenhova, amit egymásra is kellett dobálnunk. Rob itt is előszeretettel fogdosott.
Kamatostul akartam neki visszaadni ezeket, és végre eljött az én időm. Az utolsó képkockáknál rá kellett ülnöm a csípőjére. Megtettem, sőt kicsit mocorogtam is rajta. Kínlódva nézte az én elégedett arcom, mikor a bosszúm gyümölcsét megéreztem. Rám sem volt hatástalan a dolog, ezért nagyon örültem, mikor elkiáltotta magát a rendező, hogy vége. Felkelni készültem…

- Le ne merj szállni! – sziszegte felém Rob, és elkapta a csípőm.
- Tudom, hogy élvezed, de már vége – kacsintottam, mert nagyon nyeregben éreztem magam. Az már más kérdés, hogy valóban ott is voltam…
- Kérlek… - nézett könyörögve a szemembe. Megsajnáltam, olyan elesettnek tűnt abban a pillanatban, hogy komolyan megszántam.
- Beszélhetnék Robbal két percet? Négyszemközt – kiáltottam oda az éppen csomagoló embereknek. Bólintottak, majd a dolgukat félbehagyva kimentek a szobából, még az ajtót is ránk csukták, mintha ez olyan természetese lenne. Az is volt, hiszen miért ne beszélhetnénk, csak a testhelyzet… senkinek nem volt furcsa, hogy még mindig az ölében vagyok?

- Most már elengedsz? – kérdeztem a keze felé bökve, mikor még az ajtó csukódása után sem engedett el.
- Nem – mondta természetesen, majd a döbbenetemmel nem törődve, egyik keze a hátamra, míg a másik a combomra csúszott. Lágyan érintette a lábam meztelen bőrét, ami azonnal bizsergést árasztott szét az egész testemben. Felsóhajtottam, ami nála azonnal elégedett mosolyt eredményezett. Még mindig vigyorogva hajolt a nyakamhoz, amibe először beleszagolt, majd belecsókolt. Itt nem állt meg, hanem finom, apró puszikkal haladt egészen a számig. Megcsókolt. Most észnél voltam, legalábbis annyira, hogy megpróbáltam eltolni. Viszont nem csak én figyeltem, hanem Ő is, és, amint megérezte az ellenkezésem, egy gyors mozdulattal az ágyra fordított, Ő pedig fölém mászott, majd a lábaim közé. Újabb szikrák gyúltak bennem, ahogy keményen nekem dörgölte magát, és közben az arcomat figyelte. Gondolom, mindent elárult.

A következő lépése megint a csók volt, ekkor már nem zárt ajtókra talált. A hajába markolva szorítottam magamhoz, és csókoltam, míg ki nem fogytam a levegőből. Ennyit engedélyeztem magamnak. Ezután elfordítottam a fejem, ám neki erre a verzióra is volt megoldása. Ismét a puszik, csak most másfele. A nyakamon át a kulcscsontomra tért, aztán… aztán lejjebb a két mellem között – idő közben ügyesen az ingemet is gombolgatta -, a hasam közepéig. Ezt követően teljesen széttárta rajtam az inget, és újra fölém hajolva, egy sóvárgó sóhaj kíséretében végigmért. Egyik keze a mellemre simult, a másik már a bugyim vonalát súrolta, mikor elkaptam. Elsőként egy nyögés szakadt ki belőlem, csak aztán tudtam megszólalni.

- Ugye nem gondolod, hogy itt lefekszem veled?! – Ezt egyszerre mondtam és kérdeztem. Elgondolkodott, tehát járt valami ilyesmi a fejében. Én meg azon morfondíroztam el, hogy ez a mondat többértelmű volt. Ugyanis az „itt” szót hangsúlyoztam ki, mintha a hellyel lenne a bajom, pedig nem.
- Nem, persze, hogy nem. Csak elragadott a hév – magyarázkodott zavartan. – Gyere át hozzám – kérte aztán, amitől lesápadtam. Egy másodperc alatt löktem le magamról, ami könnyen ment, mert nem számított rá.

- Sehol nem fekszem le veled, Rob. Szakítottunk, próbáld végre felfogni. Lépj túl – morogtam, és közben idegesen az ingem gombolgattam.
- Neked megy? – kérdezte.
- Próbálkozom. És ha nem esnél nekem folyton, jobban menne – sóhajtottam feszülten.
- Tehát még van esélyem. És ezt a reakciód is jól bizonyítja, mikor neked esem. – Nem hittem a fülemnek, ezért hátra néztem, hogy valóban olyan vidáman mondja-e ezt, mint, ahogy azt a hangjából kihallottam. Igen, mosolygott.

- Mi már nem leszünk egy pár. Ahogy mondtam, próbáld felfogni – ismételtem magam, mert erre már nem nagyon tudtam mást mondani.
- Nem akarom – vont vállat, majd közelebb kúszott hozzám. Én automatikusan húzódtam hátrébb, ha netán a még több bizonyíték szerzése lenne a célja, mert tuti megkapná. Megmosolyogta a reakciómat, majd mit sem törődve a figyelmeztető pillantásommal, szájon csókolt. Csak egy pillanatra, de ennyi pont elég volt, mert már így is remegtem. – Holnap találkozunk.

- Mi? – ráztam meg a fejem, mert tudtommal holnap nincs közös programunk.
- Holnap megnézzük a filmet, kész a végleges verzió. Látnunk kell, mielőtt megcsináljuk azt a valamit – mondta, miközben kimászott az ágyból. – Még nem szólt az ügynököd? – kérdezte meglepetten.
- Nem – motyogtam. Biztos hívott, de nem volt nálam a mobil.
- Holnap, szépségem – intett lazán, majd kisétált a szobából. Ott maradtam egyedül, az ambivalens gondolataimmal. Gyorsan ki is menekültem, jobb volt, ha nem erőltettem tovább ezeket a gondolatokat.

Az öltözőben láttam, hogy valóban hívott párszor Ken, ezért gyorsan visszahívtam. Megerősítette a hírt, szóval holnap újabb izgalmaknak nézek elébe…

Kristen lakása:
Nappali 1  2
Konyha
Fürdő
Hálószoba

23. fejezet: Premier

Itt az új fejezet. Nem nagyon fűznék hozzá semmit. Bocsi a várakozásért!:)
Puszi, Lady


A gyomrom egy merő görcs volt, mikor a szemem kinyitva tudatosult bennem, hogy milyen nap van. Két perc múlva már a kezemben volt a telefon, hogy hívjam Nikkit, valamiféle kifogással. Sorra vettem a lehetőségeket. Rövid úton rájöttem, hogy maximum a kóma lenne az egyetlen „betegség”, amivel megúszhatnám, mert Nikki minden más esetben úgyis elrángatna. Ha kéne, maga jönne értem, és vinne oda. Elvettem így az összes esélyes kifogást, és beletörődtem, hogy ma este igen is ott kell lennem.

Ez nem tett boldoggá, féltem. Nem akartam Robot látni, túl fájdalmas lesz. Az óra már delet mutatott, ezért ideje volt felkelnem. Elsőként kávézni mentem a teraszra, két cigit is elszívtam, de nyugodtabb nem lettem.
Egy utolsó reménysugár rémlett fel előttem, mikor e telefonom megszólalt, Jerry nevével a kijelzőn. Talán Ő segíthet – gondoltam, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

- Hogy állsz, aranyom? – érdeklődött.
- Jerry, mi lenne, ha kitalálnánk valamit. Nem akarok menni. Vészterv? – kérdeztem a közepébe csapva, nagy reményekkel.
- Felejtsd el szívem, fél óra múlva nálad vagyok a ruhákkal! – ábrándított ki rögtön, majd miután közölte, hogy csak ennyit akart mondani, le is tette a telefont.

Kezdtem felfogni, hogy én ma este minden körülmények között ott leszek azon a kibaszott premieren. Idegesen vágtam a bögrét a mosogatóba, de valamilyen csoda folytán megúszta a landolást, nem tört össze. Felvágtattam a szobámba, hogy lefürödjek és a hajamat is megmossam, aztán ezzel végezve a nappaliban vártam a jelenleg nem az első helyen szerepelő barátom.

Percek múlva be is futott, egy állványnyi ruhával. Már a látvány is elborzasztott, de ez még csak az első sokk volt. A második, mikor tudatosult bennem, hogy ezeket mind fel is kell próbálnom.
- Gyönyörű leszel – mondta, mikor meglátta a fejem. Elfintorodtam. – Már most is az vagy – magyarázkodott, mire még egy fintort kapott válaszként.
- Nem akarok menni – morogtam, és levetettem magam a kanapéra.

- Szar ügy – felelte érdektelenül, és már szedte is le az állványt takaró fóliát. – Nézd csak meg. Tizenkét híres tervező, csodálatos ruhája. Mind azt szeretnék, hogy az övékben tündökölj este – mondta teljes áhítattal a hangjában, de belőlem nem váltotta ki a várt reakciót. Továbbra is érdektelenül figyeltem, ahogy leakasztja az első ruhát, majd felém nyújtja. – Mond, hogy nem lenyűgöző. – Ami azt illeti mondtam volna, de a válaszom meg sem várva felrántott a kanapéról, és a kezembe nyomta a ruhát. – Próbáld fel – utasított.

Kelletlenül eleget tettem a kérésének, majd csodálkozva néztem a tükörbe.
- Tetszik – pördültem egyet kettőt, hogy minden oldalról lássam magam.
- Persze, hogy tetszik. Ez egy Galliano – nevetett fel, majd leparancsolta rólam a ruhát. – Nézzünk egy másikat – nyújtott egy újabb ruhát. Nekem majdnem mind tetszett, de Jerrynek mindegyik ellen volt valami kifogása.
- Jó, próbáld fel még egyszer a Valentinot - dobta a kezembe a ruhát. Megtettem. – Igen, ez lesz az. Tökéletes – hümmögte, miközben eligazította rajtam. Egyet kellett vele értenem, nekem már akkor ez volt a kedvencem, mikor elsőre próbáltam. Fellélegeztem, mert legalább két órát igénybe vett, mire Jerry kiválasztotta.


Miután levettem a ruhát, végre engedélyt kaptam egy cigire, ahova Jerry is velem tartott. Közben felhívta a fodrászt, meg a sminkest, hogy hol vannak már. Már úton voltak. Szerencsére a cipőt már nem kellett próbálgatnom, Jerry még érkezés előtt kiválasztotta mindegyikhez a megfelelőt.
Miután megérdekeztem a haj és smink felelősök, Jerry kiadta az utasítást.
- Lara, kérlek valami konty félét csinálj neki, mert ez a ruha azt kívánja meg – adta ki az első feladatot, majd árgus szemekkel, az egyik fotelből figyelte az eseményeket. Egy újabb órába telt, hogy kész legyen a hajam, majd még másfél óra volt a vakolat felpakolása.

Ezután Jerry elégedetten nézett végig rajtam.
- Végre – sóhajtottam, mikor kikísérte a segítőket, és már ültem is volna le a kanapéra.
- Eszedbe ne jusson. Legalább a vörös szőnyegig bírd ki, hogy nem gyűröd össze – kapta el a karom, mikor már majdnem helyet foglaltam.
- Komolyan azt gondod, hogy addig állni fogok? – kérdeztem egy hisztérikus nevetés közepette, mire magától értetődően bólintott. Most még kevésbé szerettem a barátom, főleg, mert most a styleist énje van előtérben. Viszont nem volt más választásom, állva várakoztam, míg a limuzin meg nem érkezett értünk.

- Izgulsz? – kérdezte mosolyogva, mikor már útban voltunk a premier felé.
- Szerinted? – tettem fel a költői kérdést, amire csak egy újabb mosolyt kaptam feleletként. Még megálltunk Nikki háza előtt, hogy ő is csatlakozzon kis csapatunkhoz.
- Aszta Kris, iszonyat gyönyörű vagy – nézett végig rajta, mikor beült hozzánk.
- Köszi – mondtuk egyszerre Jerryvel. Morcosan ránéztem, hiszen az alapanyag mégis csak én voltam, mire bocsánatkérően elmosolyodott. – Te is nagyon jól nézel ki – mosolyogtam rá. Tényleg nagyon csinos volt.

Húsz perccel később megérkeztünk a helyszínre. Egy kétméteres fickó kinyitotta nekünk az ajtót. Jerry kiugrott, majd kisegítette Nikkit és engem is. Mosolyogva karoltunk belé, miközben a vörös szőnyeg felé lépdeltünk. A rajongók visítoztak, én pedig a szememmel egyre csak egy embert kerestem. Nem akartam látni, elvileg, most mégis minden vágyam volt, hogy végre kiszúrjam. Az út felét sikerült megtennünk, és Nikkit máris elkapták egy rövid interjúra.

Szerencsére a minket követő teamjében elég élelmes volt a publicistája, szigorúan egy perc harminc másodperc után tovább rántgatott bennünket. Ez így ment egy ideig. Aztán jött a kötelező pózolás, majd megint pár interjú. Az egyik nő elég jól tájékozott lehetett, mert engem is megtalált egy kérdéssel.

- Miss Stewart, köze van az ittlétének Rob Pattinsonhoz? Azt repesgetik elég közel kerültek egymáshoz a közös filmjük forgatása alatt – kérdezte vigyorogva, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő. Aztán felvettem a bájmosolyom.
- A legjobb barátnőm miatt vagyok itt – néztem Nikki felé, aki eddigre szintén elvette a póker arcot.
- Tehát cáfolja a pletykákat, miszerint ön és Robert egy pár? – próbálta másképp.

- Az embereknek elég élénk a fantáziájuk – mondtam kissé terlve, mire újra nyitotta volna a száját, de Nikki tovább indult, megköszönve az interjú lehetőséget.
- Köszi – suttogtam felé, mire rámosolygott. Újabb fotók készültek rólunk, úgy éreztem ennek már sosem lesz vége. El is felejtettem, hogy milyen fárasztó tud lenni egy premier. Éppen csodás mosolyunkat mutattuk pár fotósnak, mikor óriási visítás hangzott fel. Mind a hárman oda kaptuk a tekintünk a szőnyeg elejére, amire éppen rálépett Rob.

Mosolyogva intett a rajongóknak, majd elindult beljebb. A gyomrom még inkább görcsbe rándult, a tenyerem izzadt, a térdem meg remegett. Remek. A hatás ugyan az. Eddig sem voltam túl rajta véglegesen, de most, hogy megláttam, még rosszabb volt. A jól vagyok érzésem elmúlt, csak őt láttam, és a hiányát éreztem, amit eddig elnyomtam. A végső döfés az volt, mikor felém pillantott, és a tekintete megtalálta az enyémet.

Vagy fél percig csak bámultuk egymást, Ő is és én is megkövülve álltunk ez alatt. A szeme szomorú volt, de ugyan akkor vágyakozó. Ennyi időt kaptunk, mert a következő percben arrébb rántgatták. Nikki és Jerry nem szóltak semmit, csak lassan befelé kezdtek terelni.
- Ez nehezebb volt mint gondoltam – mondtam nekik, mikor a vetítésnek helyt adó terem felé mentünk.
- Elhiszem, szívem – szorította meg a kezem Nikki együtt érzően, majd beléptünk a terembe.

Már elég sokan voltak ott, legtöbben beszélgettek. Kiszúrtam egy ismerőst is az egyik beszélgető tömegben, majd mikor integetni kezdett, rögtön észrevettem egy másikat is. Lizzy és Tom voltak azok. Mosolyogva indultam. Csak Jerry tartott velem, mert Nikki leállt beszélgetni másokkal.
- Kristen, de régen láttalak – ölelt egyből magához Tom, majd Jerryhez fordult kezet fogni. – Gyönyörű vagy, de ez nem újdonság – kacsintott rám, mire felnevettem.

- Látom semmit nem változtál – veregettem vállon, majd a rám várakozó Lizzy felé fordultam. Őt is megöleltem, és érdeklődtem, hogy van.
- Remekül. És te? - érdeklődött Ő is. – Ennek örülök – mondta, miután válaszoltam. – Had mutassalak be a szüleimnek. – Erre a kijelentésre azonnal ledöbbentem. Hiszen ha Lizzy szülei, akkor…akkor Rob szülei is. Eddig fel sem tűnt, hogy kik vannak mögöttem, de most kénytelen voltam megfordulni. Két mosolygós emberrel találtam szemben magam.
- Apa, anya, Ő itt Kristen Stewart. Rob partnere volt a Remember Me-ben – taszított kicsit közelebb hozzájuk.

- Tudjuk – mondták mosolyogva, majd egyenként megöleltek, és bemutatkoztak.
- Örülök, hogy találkoztunk, de most mennem kell – engedtem el Rob anyukájának kezét, pedig éppen mondani készült valamit, de az ajtóban megjelent Rob. Nem kellett túl sok ész hozzá, hogy kitaláljam hova fog jönni, ezért nekem menekülőre kellett fognom.
- Reméljük még találkozunk – mondta Clare mosolyogva, amire válasznak csak egy félmosolyt sikerült kreálnom. Rögtön az ugrott be, hogy vajon Rob mennyit mesélt nekik rólunk, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg semennyit.

Mindenesetre fejvesztve menekültem Nikkihez, aki éppen valami ismerőseivel társalgott. Az áruló Jerry ott maradt, megvárta Robot, és ha mindez nem lenne elég, még régi cimboraként is köszöntötték egymást. Morcosan figyeltem, ahogy elsutyorognak, majd Rob tekintete ismét megtalált engem. Megszeppenve hajtottam le a fejem, és inkább a cipőm orrát bámultam.
Az eretnek barátom is lassan visszatért, egy letörölhetetlen vigyorral a képén. Nem tettem meg neki azt a szívességet, hogy megkérdezem, minek örül, hanem nyugalmat erőltetve magamra megkérdeztem, hogy leülünk-e.

Mivel a film perceken belül kezdetét vette, jól tettük, hogy helyet foglaltunk. Robot figyeltem, aki csak három sorral ült előrébb, mint mi. Így, hogy előttem volt, feltűnés mentesen bámulhattam. Valamint a képernyőn is igen jól mutatott, már amennyit ebben a filmben feltűnt. Nem bírtam kiverni a fejemből, ahogy reagáltam, mikor újra megláttam ennyi idő elteltével. Nem volt normális a reakcióm, egyértelműen szeretem még. Könnyebb volt úgy bemesélnem magamnak, hogy jól viselem, hogy nem kellett látnom.

- Kris, mehetünk? – kérdezte Nikki mellőlem, a jó ég tudja hányadszor. Ránéztem a képernyőre, már fekete volt. Ezek szerint kissé elgondolkodtam.
- Igen – mondtam, és felkeltem a székből. Direkt nem néztem arra felé, ahol Rob ült. Nem akartam tudni, itt van-e még. A limuzinba szállva azonnal feltűnt, hogy túl csendben vannak ezek ketten, és kezdett gyanússá válni a helyzet.
- Hova megyünk? – kérdeztem szemöldök felvonva.
- Az after partira – jött a válasz Nikkitől.

- Én nem akarok menni – pánikoltam. Eszem ágában sem volt a tűzfészek közepébe sétálni, hiszen ott esélytelen elkerülnöm Robot.
- Öt perc és ott vagyunk. Bejössz kicsit, aztán ha unod, lelépsz – mondta Jerry. Vetettem felé egy „most nagyon utállak” pillantást, majd duzzogva kibámultam az ablakon. Volt egy olyan érzésem, ha agyon szarul érzem magam, akkor sem engednek haza.

Percek múlva valóban megálltunk egy nagyobb épület előtt. Kívülről semmi különös nem volt benne, de amint az ajtón túljutottunk, egy vámpír dizájnba bújtatott óriási tér tárult elénk. Kifejezetten tetszett, megvolt a maga fura hangulata. A hely már szinte tele volt, főleg ismeretlenekkel. Egyetlen ismerős arcot fedeztem fel a tömegben, aki éppen mélyreható diskurálást folytatott egy szőke lánnyal. Legalábbis a testtartásuk ezt sugallat. Ő is azonnal kiszúrt minket, és integetni kezdett, hogy menjünk oda.

- Srácok – vigyorgott. – Kristen, jó újra látni – ölelt meg azonnal, majd a lány felé fordult. – Ő itt…
- Jennyi, sziasztok – segítette ki a hölgy, én pedig igyekeztem elfojtani a mosolyom. Azt leszűrtem, hogy Kellan hozza a formáját.
- Szia – köszöntünk neki egyszerre, majd Kellan újabb italra invitálta a Jennyt a pulthoz. Nikki feltűnően húzta a száját, amit nem bírtam szó nélkül hagyni.
- Nem hiszem, hogy érdekli, még a nevét sem tudta – próbáltam nyugtatni, mire egy kételkedő pillantást kaptam.

- Nem érdekel – közölte megütközve. – És különben is, ma este nem én vagyok a lényeg. – Ezen én akadtam fent, mert nem értettem. Rá is kérdeztem, hogy érti, de helyette Jerry válaszolt, gyorsan. Túl gyorsan.
- A film és a buli. Hát ezért vagyunk itt – vágta rá mosolyogva, mire Nikki helyeslően bólintott. Aztán Nikki nézelődni kezdett, majd felém fordult.
- Keresünk helyet. Kris, hozol inni? – fordult felém. Bólintottam, majd elindultam a pult felé. Kellan mellé sikerült keverednem, és egy mosollyal nyugtáztam, hogy nagyon fűzi a csajt. Nem mintha Jenny nem lett volná már így is odáig tőle.

Végre rám is szánt néhány pillanatot a pultos, ezért gyorsan kikértem három sört.
- Szia – hallottam mögülem a bársonyos hangot, amit már egy jó ideje nem. A vér az arcomba tódult, és három nagy levegőre volt szükségem, hogy a lábam remegésével egyetemben hátra merjek fordulni. Nem tévedtem, valóban Rob volt a gazdája a hangnak, akivel most szemtől szembe kerültem. Háromszor nyitottam szólásra a számat, mire negyedszerre hang is kijött rajta.
- Szia – válaszoltam neki, mire elmosolyodott. Istenem, az a mosoly…

- Hogy vagy? – kérdezte, miközben tüzetesen végigmért, majd tekintete megállapodott az arcomon.
- Jól. És te? – Igyekeztem olyan közvetlen lenni, amennyire csak a hangulatom hagyta.
- Én nem – felelte erre, és a mosolya már sehol sem volt. Ebbe a beszélgetésbe nem akartam belemenni, egyáltalán nem. – Gyönyörű vagy – tette még hozzá, miközben újra végigmért.
- Köszi – hajtottam le a fejem, hogy ne lássa mennyire jól esnek ezek a szavak, tőle.

- Tudod…
- Nocsak, megint Krisbe botlom. Micsoda szerencse – vágott a szavába Tom, aki már cseppet sem volt szomjas. Rámosolyogtam, de belül kissé feszült voltam. Szerettem volna tudni, mi lett volna Rob mondatának a folytatása. Pedig reggel még esküdöztem, hogy látni sem akarom, nemhogy beszélni vele. Kínos csend telepedett a hármasunkra, ami Tomnak is feltűnt.
- Talán megzavartam valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel. Rob összepréselt ajakkal, egy gyilkos tekintetben részesítette. Talán elküldte volna melegebb éghajlatra is, ha nem én vagyok a gyorsabb.

- Nem – ráztam a fejem, majd megfogtam a söröket – kicsit nehezen, de sikerült – és olajra léptem. – Mulassatok jól – kiáltottam még vissza, és amilyen gyorsan csak tudtam, megkerestem Nikkiéket. Egy asztalnál üldögéltek, és valamin pusmogtak. Mikor letettem eléjük a sört szétrebbentek, és a díszletet kezdték dicsérni. Egyre gyanúsabbak voltak, valamit titkolnak előlem, ebben biztos voltam. Csak arra nem jöttem rá, mi az.
Egy óra telt el úgy, hogy iszogatás közben, egy-egy ismerős hozzánk lépett, és beszélgettek velünk. Nem bántam, Jacksonról is jó régen hallottam már, ezért örültem, hogy beszélhettem vele.

- Nem bírom tovább ezt a ruhát. Kimegyek a kocsiba a váltó cuccomért. Kristen, te addig felmennél az öltözőbe? Nem fogom tudni levenni ezt a ruhát egyedül – fintorgott rám, majd a fűzős részre mutatott. – Kellan odakísér – lökte mellém a mackót, aki karon fogott.
Egy kihalt folyosóra léptünk, majd azon kicsit haladva megtorpant egy ajtó előtt.
- Menj be, mindjárt itt lesz – mosolygott, majd taszított rajtam egyet. Kopogni el is felejtettem, Kellan annyira hevesen kényszerített belépésre. Pedig jobb lett volna, ha megteszem…

- Bocsi, én…én nem tudtam, hogy itt vagy – motyogtam, mikor megláttam Robot, aki éppen az egyik asztalnak támaszkodott.
- Gyere, én már megyek is – lökte el magát az asztaltól. Becsuktam az ajtót, majd a vele szembe lévő asztalhoz léptem. Ő viszont nem mozdult, hiába mondta, hogy menni készül. Csak állt ott, és engem nézett. Zavaromban az asztalt kezdtem kaparászni.
- Nem menni készültél? – kérdeztem feszülten, mire mosolyogva közelebb lépett.
- Inkább nézlek még egy kicsit – mosolyodott el.
- Rob…

- Mit Rob? – Hírtelen előttem termett, keze már a derekamon volt, ezzel megakadályozva, hogy bárhova is léphessek előle. – Ne mond, hogy neked nem hiányzom! Azt sem, hogy nem szeretsz. Különben nem menekülnél előlem – közölte velem.
- Nem igaz – morogtam, pedig mindenben igaza volt.
- Hazudsz, és be is bizonyítom – nevetett fel, majd ajkai egy pillanat alatt az enyémekre tapadtak. Ellenkeznem kellett volna, hogy előbbi szavait meghazudtoljam, de jelen helyzetben nem voltam észnél.

Amint a szája az enyémhez ért, a régen érzett bizsergés átvette a testem fölött az irányítást, és Robnak csak néhány lány puszi erejéig kellett várni, máris megnyíltam előtte. Kezem a hajába markolt, ezzel tökéletesen szavaimmal ellentétesen cselekedve, és visszacsókoltam. Először lassan, finoman csókoltuk egymást, mintha először csinálnánk. Valójában hosszú idő óta először csináljuk. Aztán ez átváltott valami vadabb, szenvedélyesebb dologgá. Kezei a hátamon kalandoztak, majd egy hirtelen mozdulattal megragadott, és az asztalra ültetett.

A kezeivel végigsimított a combomon, majd széttárta őket és közéjük lépett. A fenekemnél fogva közelebb húzott magához, annyira, hogy jól érezhettem, ennyi elég volt neki, hogy megkívánjon. Belenyögtem a csókba, lábaimmal pedig még közelebb húztam magamhoz. Az érzés leírhatatlan volt, bármennyire is titkoltam, nagyon vágytam már erre. Hiába tagadtam előtte, hiányzott. Végigsimítottam a mellkasán, még Ő az ő keze a mellemre csúszott. Ruhán keresztül is kimond hattalanul jó érzés volt.

A következő pillanatban már az ingje gombjainál jártam, és veszett tempóban kezdtem gombolgatni. Ekkor elszakadt tőlem, de csak az ajkaimtól, hogy a nyakamat hintse be csókjaival. Egy újabb borzongást könyvelhetett el, de nem erre figyelt. A ruhám alját kereste, és mikor megtalálta, benyúlt alá. Mind a ketten felnyögtünk, ahogy a bugyim alá is beférkőztek ujjai. Elégedetten kereste a tekintettem, mikor megérezte, hogy nem csak Ő van kellőképpen felizgulva. Viszont a szemkontaktus nem volt a legjobb dolog, amit ebben a pillanatban tehetett. Ugyanis, ahogy a szemembe nézett, nekem kissé kitisztult a fejem.

A félelem, miszerint a mi kapcsolatunkat már úgy sem lehetne rendbe hozni, rám tört. Talán nem is akartam? Vagy csak nem mertem belegondolni, hogy talán mégis van jövője? Össze voltam zavarodva, ettől az esettől. Nem akartam még nehezebbé tenni magamnak, hogy nélküle kell lennem. Ezért inkább cselekedtem. Óvatosan eltoltam magamtól, mire nem is inkább meglepett volt – mintha számított volna rá -, hanem beletörődő.
- Meddig akarod még tagadni az egyértelműt? – kérdezte ekkor.
- Nekem ez nem megy – hajtottam le a fejem.

- Mert nem akarod – mondta, amit már a szakításunknál is. Talán igaza van, és nem akarom, félek. Nem feleletem, csak leugrottam az asztalról, eligazítottam magamon a ruhát, és menni készültem. – Kris – kapta el a karom.
- Hagyj elmenni – kértem, de nem eresztett. Kirántottam magam a kezei közül, és kirohantam a szobából.
- Kristen, hát te? – jött szembe velem Nikki, és Jerry. Nem pont a legjobbkor.

- Most jobb ha békén hagytok. Sőt az lenne a legjobb, ha máskor nem avatkoznátok a dolgomba – vágtam a fejükhöz, majd nem törődve a póker arcukkal, otthagytam őket. Tudtam jól, hogy az Ő kezük van a dologban, és nem akartam olyat mondani, amit később megbánok.
Nem terveztem tovább maradni a helyszínen, ezért taxit fogtam, és hazavitettem magam. Felkészülve az elkövetkezendő napokra…

Kristen a premieren:

22. fejezet: Robert

Úgy döntöttem nem leszek geci, megkapjátok a Rob szemszöget, mert sokan szeretnék. Én pedig a kommentelőimért mindent megteszek! *.* Nem nagyon fűznék hozzá semmit. Olvassatok.
Nagyon siettem, úgyhogy nem néztem át. Sorry, de nem lettem volna kész időben…
Puszi, Lady


Mozdulatlanul néztem, ahogy lift ajtaja becsukódik előttem, és nem tettem semmit. Nem tudtam, tehetetlen voltam.

Mikor Kristen eltűnt az étteremből, sehol sem találtam, rossz előérzetem támadt, ezért utána indultam. Mint kiderült nem volt alaptalan a félelmen. Bár ami ezután következett, legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna. Csomagokkal az ajtóban fogadott, és menni készült. Aztán előjött ezekkel a lehetetlen vádakkal. Még hogy lefeküdtem Ninával?!

Ez volt a legnagyobb képtelenség, amit hallottam. És, hogy ne tudnék választani? Ez még annál is nagyobb hülyeség volt. Viszont nem is ezek fájtak a legjobban, hiszen ezek egy félreértésen alapulnak, hanem, az amit a fejemhez vágott. Hogy gondolhatja, hogy nem szeretem? Jobban szeretem az életemnél is, jobban, mint, ahogy képzelete, hogy valakit is szeretni lehet.

Meggyőzhetetlen volt, én pedig feladtam a reményt. Elvesztettem Őt, örökre. Most nem volt erőm azon agyalni, hogy mégis, hogyan szerezhetném vissza, mert a kétségbeesés uralta az elmém. Miközben a szobámba sétáltam, újra és újra végigpörgettem a beszélgetésünket. Azt mondta, Nina száját hagyta el ez a képtelenség. Reméltem, hogy már a szobájában van, mert beszédem volt vele.

A mai napon először állt mellém a szerencse, ugyanis Nina egy kopogás után ajtót nyitott.
- Rob! Úgy eltűntél – kezdte mosolyogva, miközben szélesre tárta az ajtót, hogy beléphessek.
- Mégis mi a francért mondtad azt Kristennek, hogy lefeküdtünk? – szegeztem neki a kérdést, mindenféle kertelés nélkül.
- Én ezt nem mondtam neki – jelentette ki meglepetten, mire kételkedve végigmértem. Nem úgy tűnt, mint aki hazudik, de valahonnan hallotta ezt Kris, és állítása szerint maga Nina osztotta meg vele.

- Ő azt mondta – fontam keresztbe a karjaim, és türelmetlenül figyeltem, ahogy elindult a nappali felé.
- Nem mondtam neki konkrétan, hogy lefeküdtünk… - habozott. – De miért számít ez? Miért fontos, hogy mit gondol? – fordult vissza felém felvont szemöldökkel. Erre volt egy válaszom, de ez Ninának nem tetszett volna, bár ezek után nem szándékoztam tovább játszani a szerepem. Rendbe jött, így már nincs az én szolidalításomra rászorulva.
- Válaszolnál? – kérdeztem ingerülten, mire sóhajtva helyet foglalt a kanapén.

- Rendben. Szóval konkrétan nem mondtam neki semmit, csak azt, hogy megvannak a módszereid, amivel elterelted a figyelmem – mondta a haját csavargatva. Teljesen nyugodta volt, velem ellentétben, mert majdnem szétrobbantam. Ez valóban nem jelent semmit, de ha nekem valaki ezt mondaná Kristen kapcsán, nekem is hasonló asszociációim lennének, mint Krisnek.
- Jézus – leheltem elhűlve, még mindig Ninát bámulva.

- Most te válaszolsz! Miért is fontos ez? – kérdezte kíváncsian, ezzel kizökkentve engem a sokkból. Értelmeztem a kérdését, és rájöttem, hogy vagy ennyire buta, vagy csak nem akar tudomást venni a dologról. Nekem viszont innentől kezdve nem volt titkolnivalóm. A legfontosabbat már elvesztettem, ennél rosszabb már nem jöhet – gondoltam. Leültem hát Nina mellé, és sóhajtva belekezdtem.
- Nézd Nina. Szerintem arra már te is rájöttél, hogy ami köztünk van az nem szerelem. Részemről legalábbis nem. Eddig csak a nagypapád miatti gyászod miatt nem szakítottam veled, de nem bírom tovább játszani, hogy veled akarok lenni. – Kissé talán kíméletlenül közöltem vele, de nem voltam abban az állapotban, hogy tekintettel legyek bárkire is.

- Kristenbe vagy szerelmes? – kérdezte ijesztően higgadtan.
- Igen – kockáztattam meg, és már vártam a kirohanást, hisztit, de nem jött. Pár percig némán bámult ki az ablakon, majd felém fordult és újra meglepett.
- Megértem, igazán szép lány, és kedves is – felelte elmerengve. Hirtelen hülyének éreztem magam. Talán ez a nyugodtság a sokk egyik jele, és mindjárt jön a kiborulás.
- Minden rendben? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

- Persze – mosolygott rám. Ez volt a vég, már tényleg nem értettem, szerencsére elkezdett magyarázni. – Rob, ugyan. Sajnálom, hogy köztünk nem jön össze a dolog, de ez nem azt jelenti, hogy egy hárpia leszek. Nem fogom a te boldogságod is aláásni. Már ha eddig nem tettem meg – fintorgott. – Sajnálom, remélem rendbe tudod hozni. – Őszintének tűnt, ezért végre mertem levegőt venni.
- Köszönöm. És remélem, tudod, hogy barátként ugyan úgy melletted leszek – nyúltam a keze után, majd összekulcsoltam az enyémmel. – Már ha szeretnéd…
- Hogyne szeretném! Szükségem van rá, hogy mellettem legyél. Valamilyen módon… - mosolyodott el, majd megölelt.

Ennyi elég is volt mára Ninából. Nem vele volt konkrétan baj, de egyedül akartam lenni. Jobban mondva nem egyedül, de az egyetlen személy a földön, akire szükségem volt, nem vette fel a telefont. És ez így ment az elkövetkezendő három napban is. Nikki nyugtatott meg, hogy jól van, és azt javasolta ne is hívogassam, mert úgy sem fogja felvenni. Három nap után feladtam, és törni kezdtem a fejem, hogy mégis mit csináljak. A lehető legtöbb információt próbáltam belőle kiszedni, folyamatosan a kérdéseimmel zaklattam. Azt mondta, Kristen állítja, hogy jól van. Szerettem volna, ha ez nem igaz, mert akkor fele annyira sem számítottam neki, mint hittem. Ez pedig fájt. A gondolat, hogy el tud felejteni, a legrosszabb volt, ami történhet.

Az önostorozásom is új mértéket öltött. Annyira haragudtam magamra, a gyengeségemre, amiért rendes akartam lenni, és törődtem Ninával. Emiatt vesztettem el Kristent, talán visszafordíthatatlanul. Azt hittem menni fog így, hogy egy-két hetet még kibírunk, de tévedtem. Halott ötlet volt a részemről, nem kellett volna ezt kérnem tőle, ezzel kockára téve a kapcsolatunkat. Ráadásul teljesen téves következtetéseket vont le, kezdve azzal, hogy nem vagyok belé szerelmes. Hibáztam azzal is, hogy ezt nem mondtam neki. Bár Ő sem mondta, de igaza van, nekem kellett volna kimondanom elsőre. Viszont úgy gondoltam, a tetteim beszélnek a szavak helyett, és érzi, hogy szeretem. Talán érezte is, de hiányzott a megerősítés.

Valójában kár volt már ezen keseregni, ezért inkább a visszahódításán járattam az agyam. Egyedül esélytelen voltam, még szerencse, hogy volt, aki a pártomat fogta, és segítséget írgért.
A forgatás zajlott, a maga unalmas valójában, csak játszottam a szerepet, legalább addig sem Kris járt a fejemben. Ugyan a rendező sokszor kiakadt, mert szerinte nem voltam ott lélekben. Nem tévedett.

- Szedd már össze magad, haver – vágott hátba Kellan, mikor elege lett, hogy csak némán bámulom a söröm. Az esték nagy részét magányosan töltöttem, de néha beültünk egy-egy italra a szálloda bárjába. Ilyenkor Nikki és Kellan voltak a társaságom, néha még Jack is csatlakozott hozzánk. Ma is egy ilyen este volt.
- Fáradt vagyok, inkább felmegyek – néztem fel rá, mire valami megmagyarázhatatlan fintor ült ki az arcára.
- Látod, ezért nem bonyolódom én bele túl komolyan a csajokba, annak mindig rossz vége van. Keressünk neked egy jó kis luvnyát, legalább egy estére elterelné a figyelmed – javasolta, és már nézelődni is kezdett.

- Kellan, én nem vagyok te – szögeztem le, mire felvont szemöldökkel visszapillantott rám.
- Ez a te nagy bajod. Akkor nem szomorkodnál itt – vigyorodott el, majd komolyan rám nézett. – Bocsi, tudom, hogy ezzel most nem segítek, de annyira rossz nézni. Csináljunk valamit, haver, ha kell, én kísérlek gitáron a szerenádnál, de cselekedjünk már – mondta valamivel empatikusabban. Válaszul hálásan megveregettem a vállát, majd belekortyoltam a sörömbe.
- Cselekedni fogunk. Nekem már megvan a tervem – huppant vissza mellém Nikki.

- Mi van, pisilés közben megszállt az ihlet, cica? – kérdezte tőle poénkodva közös barátunk, de Nikki lenéző pillantására, azonnal visszavett, és hagyta folytatni.
- A premier – jelentette ki mindentudóan, majd rám nézett. – Ott tudtok majd beszélni – folytatta.
- Gondolod, hogy eljön? Én nem hiszem – mondta ki a gondolataimat helyettem, Kellan.
- Ott lesz. Csak egy kis meggyőzés, és lelki terror kérdése, amit elég hatékonyan tudok rajta alkalmazni – kacsintott, teljesen biztosan a sikerben.

- Ha el is jön, úgyse lesz hajlandó a tíz méteres körzetemben tartózkodni – sóhajtottam lemondóan.
- Kénytelen lesz, ugyanis úgy fogjuk intézni a dolgokat. – Meg akartam kérdezni, hogy mégis, hogyan gondolja, de nem kellett fáradnom, ugyanis a kész terv pillanatokon belül vázolva lett előttem.
- Király, imádom az összeesküvéseket – csapta össze a tenyerét Kellan örömében.
- Most menjünk, és hívjuk fel – mondta Nikki, majd karon ragadott, és a szobáig vonszolt. A kanapén foglaltunk helyet, majd előkapta a mobilját és tárcsázni készült.

- Hangosítsd ki – kéretem izgatottan, mire kissé meglepetten nézett rám. – Egy hónapja nem hallottam a hangját, hiányzik – magyaráztam. Megértően elmosolyodott, majd bólintott, és mikor benyomta a hívás gombot, kihangosította. Görcsberándult a gyomrom. A tudat, hogy végre hallhatom életem szerelmét, különös érzést váltott ki belőlem.
- Szia – szólt bele hírtelen, én pedig majdnem elolvadtam. Nikki mosolyogva figyelte az arcom, majd válaszolt neki, és megérdeklődte, hogy van. – Jól vagyok, még mindig és egyre jobban. Ne zaklassatok már ezzel, túl vagyok rajta. Inkább mesélj te – utasította Kristen, miután unott hangon kioktatta. Ez szíven ütött. Az Ő szájából hallani, hogy túl van rajtam, jobban fájt, mint bármi.

Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam, és ismét figyelni tudtam, de úgyis ekkor következett az érdekes rész. Eddig csak Nikkit meséltette, Ő alig szóalt meg.
- Még annyit akartam kérdezni, hogy eljössz-e a premierre? – kérdezte Nikki, mire a tüdőmben rekedt a levegő. Remegve vártam a választ.
- Hogy hova? – kérdezett vissza Kris, akinek mintha hozzám hasonlóan kimaradt volna egy levegő adag.
- A New Moon premierjére. Két hét múlva lesz. Mielőtt nemet mondasz, gondold át, nekem nagyon sokat jelentene, ha ott lennétek. Jerry már igent mondott. Kérlek, miattam gyere el. Nem hagyhatsz cserben – hadarta egy szuszra Nikki, aki most szintén ideges volt. Látszott rajta, hogy Ő maga is fél a választól, ezért kezdte győzködni rögtön.

- Nikki, nyugi. Ott leszek – jött a halk válasz a vonal másik végéről, én pedig ledermedtem. Ha ezt jól hallottam, akkor végre láthatom… Márpedig jól kellett, hogy haljam, mert Nikki i ugyan olyan meglepetten nézett rám, mint én Őrá.
- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve, a fejét csóválva, de ugyan akkor boldogan. – Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam – mondta most már nekem, mire mosolyogva bólintottam. Lassan kezdtem felfogni, hogy valóban lesz esélyem rendbe hozni a dolgokat.
- Nikki, túl vagyok rajta, oké? – mondta Kristen, amit a telefon elején is. Itt lehervadt a mosoly az arcomról, amit Nikki is észrevett, és felém tátogta, hogy ne higgyem el. Próbáltam, de a kétely bennem maradt.

- Talán tényleg így van – suttogtam Nikki felé, aki csak a szemét forgatta.
- Majd meglátjuk – sóhajtotta, mire Kristen meglepetten megkérdezte, hogy ezt hogy érti. Nikki észbe kapott, és pillanatok alatt elterelte a figyelmét, majd letette, mielőtt lebuktatjuk saját magunkat. Szerettem volna még hallani a hangját, de is sav volt a vérző sebeimre. Még erősebben kezdetem érezni, azt, amit eddig is, a hiányát.
- Ne higgy neki, így védekezik – mondta azonnal Nikki, ahogy lerakta a telefont.
- Azt kívánom, hogy neked legyen igazad – indultam az erkély felé, hogy elszívjak egy cigit. Már a másodiknál tartottam, mikor Nikki is csatlakozott.

- Pozitívan állj hozzá, látnia kell rajtad az elhatározottságot, hogy tényleg vissza akarod kapni – kezdett tanácsokat adni, mikor leült mellém. – Tudom, hogy most kilátástalannak tűnik, de ilyenkor gondolj arra, hogy mennyit vártál rá eddig… ez a kis időm, míg visszaszerzed már semmiség lesz – mosolygott rám.
- Másfél évet – gondoltam bele, hiszen körülbelül ennyi ideje annak, hogy megkaptam a Twilightban a szerepet.

Tom azóta is csak luzerként emleget, mert szerinte nincs még egy olyan szerencsétlen, aki átutazza az óceánt, hogy egy meghallgatáson találkozhasson azzal a lánnyal, akit látott a képernyőn és belezúgott, a végén pedig a lány nincs is ott. Helyt is adok a véleménynek, csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Mikor pedig második esélyt kaptam a Remember Me kapcsán, a remény is újjá éledt bennem. Igaz, az elején csak barátilag közeledett hozzám, és még az első együtt töltött éjszakánk után sem mertem reménykedni, hogy kialakulhat köztünk több is. Pedig a vonzalom az első perctől egyértelmű volt, mégsem akart beérni a kapcsolatunk. Aztán mégis mellém állt a szerencse, de hoztam a formám, és ügyesen eltoltam.

- Most megyek, és gondolj arra, hogy már nem sok idő – zökkentette vissza a jelenbe Nikki, majd felállt és távozni készült.
- Köszönöm. Mindent – szóltam gyorsan utána, mire visszamosolygott, és egyedül hagyott. Egyedül a nyomorommal. Az önsajnálat nagyon megy nekem, efelől semmi kétség. Hogy jobban elmerülhessek benne, bementem, fogtam egy sört majd a teraszon újra a gondolataimba merültem.
Nekem már nem volt itt egy hetem, mint Nikkinek. Én a követező napon forgattam utoljára, aztán egy kisebb stáb buli után, elindultam Európába, Ninával és Taylorral karöltve, hogy promozzuk a filmet.

A helyszínek közül, egyedül Lononban éreztem magam jól. Miután meglátogattam a szüleim, este bevetettem magam a városba, hogy Tom barátommal egy jó kis éjszakai ivászaton vegyek részt.
- Haver, tudom, hogy most sajnálnom kéne, de nem megy. Ekkora egy lúzert…megérdemled a leckét – vágta a fejemhez Tom a harmadik sör után, majd elégedetten tovább iszogatott. Nem segített sokat ez a fajta véleménynyilvánítás, de rosszabb sem lett tőle a helyzet.
- Tudom – sóhajtottam, mire Tom kiakadt, és elküldött melegebb éghajlatra. Az várta, hogy majd visszaszólok, elküldöm a picsába, de felvilágosítottam, hogy semmi olyat nem tud mondani, ami érdekelne annyira, hogy leálljak vele veszekedni. Ezután közölte, hogy menthetetlen vagyok, és cselekedjek. Elmesélte neki a tervet, ettől kicsit megnyugodott.

- Jól van, látom mégsem vagy reménytelen. Itt az ideje, hogy a sarkadra állj és harcolj azért, amit akarsz – jegyezte még meg. Igaza volt, hiszen már New Yorkban is sokat cseszegetett, hogy ha akarom Kristent, cselekedjek. Akkor nem hallgattam rá…
Valamikor hajnaltájban értem csak vissza a hotelba, nem éppen józanon. Ez csak azért volt baj, mert másnap korán mentünk tovább, a következő állomásra.
Valamikor késő este mentünk csak a hotelba, és mikor hajnalban sem bírtam még aludni, úgy döntöttem felhívom Nikkit.

- Szia – szólt bele röhögve. Azonnal rákérdeztem, mi ez a jókedv, mire vázolta hol van, és mit csinál éppen. Kristen szerencsére nem volt a helységben, ahol ők, ezért nyugodtan beszélhettünk. Jerry is beleköszönt, és mondta, hogy már alig várja a premiert, valamint, hogy reméli sikerrel járunk. Megköszöntem neki, majd Nikkinek aggodalmaskodni kezdtem, de leoltott.
- Ne idegeskedj már. Ott lesz, nem? Én elintéztem, innen már rajtad múlik minden. – És talán még folytatta is volna, de akkor meghallottam Jerry hangját a háttérből. A lélegzetem is elakadt, mikor meghallottam, kihez beszél. Aztán kigyulladt a piros lámpa. Lebuktunk. Kristen nem jön el, nekem meg esélyem sem lesz… Kristen válaszolt valamit, de nem hallottam, mert én is éppen Nikkit faggattam.

- Lebuktunk? – kérdeztem félve.
- Nem. Elintézem. Vissza foglak hívni, ha otthon vagyok – suttogta gyorsan, majd kinyomta a telefont.
Két órán keresztül kapartam a falat, hogy most mégis mi lesz. Minden percben a telefont lestem, hátha Nikki végre hív. Már majdnem én hívtam fel, mikor megcsörrent a készülék.
- Mi történt? – emeltem a telefont a fülemhez.
- Semmi. Azt mondtam neki, Ashnek viszek valami pasit. Úgy tűnt bevette, minden sínen van – kezdett nyugtatni. Fellélegeztem, két óra után először. Ezek szerint még sikeres is lehet az akció.
- Rendben, a premier előtt még beszélünk – mondtam neki, majd elköszöntünk. Végre tudtam aludni, és ebben közrejátszott, hogy két nap múlva láthatom Kristent…

21. fejezet: Vége

Na lánykáim, meghoztam a következő részt. Sokan aggódtatok a kommentekben, hogy nem beszéltek. Nem tudom, honnan szedtétek, hogy nem is fognak…:D
Lenne itt még egy dolog, mielőtt olvasni hagylak titeket. Már egy ideje könyörögtök Rob szemszögért, sokan írtátok, hogy örülnétek neki. Nos, én ezt most megadhatom nektek, a következő akár lehet az is! De ehhez nektek is tenni kéne egy kicsit.:P Nyugi, semmi komoly, csak az én kíváncsiságomat elégítenétek ki vele. Mivel mindig elég sokan bejelölitek a részek után a kis vélemény rublikákat, érdekelne, hogy hányan is olvastok rendszeresen. Szóval az ajánlatom. Ha jövő hét péntekre lesz 130 rendszeres olvasó feliratkozva, akkor kaptok egy Rob szemszöget. Na? Kíváncsian várom az eredményt! ;)
Puszi, Lady


- Mondjad, szívem – szólt bele a második csörgés után, Jerry.
- Nyolckor indul a gépem Los Angelesbe, ki tudsz jönni elém? – hadartam, egy pillanatra elnyelve a könnyeim.
- Mi? Persze, de… valami baj van? – kérdezte rögtön.
- Majd elmesélem. Ott találkozunk – zártam rövidre a témát, majd kinyomtam a telefont. Nem volt kedvem belemenni a részletekbe, Ő pedig elég jól ismer, hogy ha azt mondom, majd elmesélem, tudja, most nem kéne zaklatnia a dologgal.

Összeszedtem a cuccokat a fürdőből is, majd bedobtam a táskába. Alig bírtam összecsukni a bőröndöt, de végül sikerrel jártam. Szomorúan néztem a bevetetlen ágyra, ahol tegnap este még boldogan simultunk össze Robbal. Aztán eszembe jutott, hogy mit tett, és azonnal átvette a szomorúságom helyét a düh. Ekkor kopogtak. Fogalmam sem volt, ki lehet az, de nem is érdelelt. Csomagjaimmal a kezemben indultam az ajtó felé, gondoltam elküldöm, aki jött, én pedig mehetek is a reptérre. Feltárva az ajtót, azonban meglepetést ért. És nem csak engem…

- Kristen, te… Megtudhatom, hova készülsz? – kérdezte az ajtóban értetlenül ácsorgó Rob, a csomagjaim láttán.
- Fogalmad sincs, igaz? – kérdeztem feszülten, kissé ironikusan.
- Nem, nincs. Megmagyaráznád? – lépett be mellettem, és becsukta az ajtót.
- Nem hiszem, hogy bármilyen magyarázattal is szolgálnom kéne neked. Most pedig engedj, lekésem a gépet – nyúltam az ajtó felé.
- Leszarom! – tette kezét az ajtóra. - Addig innen nem mozdulsz, míg el nem magyarázod, hogy mégis mi ütött beléd – jelentette ki elszántan. Egy lemondó sóhaj hagyta el a számat, majd felé fordultam.

- Te és Nina, az ütött belém – morogtam.
- Mi? De…Kris, mondtam, hogy már csak idő kérdése, és tudom, hogy láttad a csókot, de hidd el, nem olyan. Ha akarod, most azonnal szakítok vele…
- Rob! – kiabáltam rá, mire végre befogta. – Nem az a nyavalyás csók a bajom, hanem, hogy megdugtad – vágtam a képébe, mire csak egy meglepett szempárral találtam szemben magam.
- Mi van? – kérdezte értetlenül. Nyilván azt hitte, hogy nem fogom megtudni…
- Nina, ma elújságolta nekem, hogy milyen hatékonyan terelted el a figyelmét tegnap este, mielőtt az én ágyam melegítetted volna fel – vágtam a fejéhez a vádakat, miközben a könnyeim is újra utat törek maguknak.

- Semmi nem történt köztünk, nem is értem, hogy adhatsz a szavára – mondta erre rögtön, és megbántottan a szemembe bámult. Hihetetlen, még én érezzem magam rosszul.
- Miért ne adnék? Ez csak a végső bizonyíték arra, hogy miért nem akartál szakítani vele. Nyilván nem tudsz választani köztünk, csak azt nem értem, mire volt jó ez az egész színjáték. Egyszerűbb lett volna, ha az igazat mondod – folytattam, remegő hangon.
- Te nem vagy normális, Kristen! – csapott az ajtóra haragjában. – Hogy fordulhat meg egyáltalán ilyesmi a fejedben? – kérdezte döbbenten.

- Nem fogok bocsánatot kérni, én nem csaltalak meg – szipogtam. – Oh, persze, hiszen te sem. Hivatalosan Ő a barátnőd, én csak a szeretőd vagyok, azoknak meg ugyebár kuss van.
- Nem csaltalak meg! Nem feküdtem le vele, nem tudom, miért állítja ezt – emelte fel a hangját.
- Miért állítaná, ha nem lenne igaz? – kérdeztem sóhajtva.
- Miért nem bízol bennem? – kérdezett vissza erre, válasz helyett.
- Miért kéne? Soha semmilyen biztosítékot nem adtál, csak elvártad tőlem, hogy vállaljam ezt az undorító színjátékot – kiabáltam ismét.
- Miről beszélsz? – kérdezte feszülten.

- Például arról, hogy hányszor mondtad, hogy szeretsz? – néztem rá szomorúan. – Ez az. Soha! – motyogtam, és megint sírni kezdtem.
- Kristen – lépett közelebb.
- Ne érj hozzám! – figyelmeztettem.
- Szeretlek. Azt hittem ez elég egyértelmű – simított végig az arcomon, de el akartam lökni a kezét. Nem hagyta, sőt a másik kezét is az arcomra rakta, és kényszerített, hogy ránézzek.
- Engedj el – utasítottam, de nem figyelt rám.

- Szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek – kántálta, és az arcával egyre jobban közelített felém. Nem tudtam elhúzódni, túl erősen tartott, ezért a csók elől sem tudtam menekülni. Ajkai óvatosan az enyémre tapadtak, és nem törődve az összeszorított számmal, kitartóan puszilgatta. Egy idő után feladtam, úgy gondoltam egy búcsúcsók még belefér. És akartam is. Elnyíltak ajkaim, Ő pedig győzelemittasan szorított magához. Néhány másodpercig csókoltuk egymást, majd elhúzódtam tőle.
- Ez nem változtat semmin – suttogtam, és ellépve tőle a csomagomért nyúltam.

- Kérlek, ne tedd ezt! Miért nem hiszel nekem? – kérdezte kétségbeesetten.
- Jobb lesz, ha ezt itt és most lezárjuk. Nem működik, ez egyértelmű – léptem az ajtóhoz.
- Működhetne, ha akarnád, de nem akarod – vágta a fejemhez idegesen, talán afféle utolsó próbálkozásként. De nem jött be, mert nem kezdtem tiltakozni, csak kinyitottam az ajtót.
- Viszlát, Rob. – A válaszát meg sem várva csuktam be magam mögött az ajtót, majd sietősen a lifthez indultam.
Türelmetlenül nyomogattam a gombot, mire végre megérkezett. És nem csak a lift. Rob szalad utánam, de addigra már beléptem a kis kabinba, várva, hogy az ajtó csukódjon.

- Kérlek – suttogta a lift előtt állva, de én oldalra fordítottam a fejem, hogy ne is lássam. A lift becsukódott, én pedig ismét a könnyeimmel küszködtem. Feleslegesen, ugyanis miután a taxi ajtaja becsukódott mögöttem, már nem is akartam visszatartani. A sofőr többször is rákérdezett, hogy minden rendben van-e, de csak bólintottam.
Mire a reptérre értünk, teljesen meggyőztem magam, hogy a lehető legjobban cselekedtem. Mindenki így tett volna a helyemben. És időben távoztam. Ugyanis, ha még tovább győzköd, talán beadom a derekam, és elnézem neki a „botlást”.

Éppen csak hogy elértem a gépet. Az út lassan telt, én pedig vagy egy órát ültem a mosdóba, és sírtam. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű menet. Elfelejteni Robot, vagyis kiszeretni belőle, az egyenlő a lehetetlennel.
Gyűlöltem a percet, amikor beleszerettem, vagyis inkább azt, mikor ez tudatosult bennem. Nem csak szeretőként fog hiányozni, hanem barátként is. Ha akkor nem jövök rá, hogy beleszerettem, még most is a barátomnak tudhatnám. Mellettem lenne, láthatnám, hallhatnám a hangját. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy vége. Ennyi volt…

Lassan visszatántorogtam a helyemre, majd próbáltam aludni. Nem jött be, és a könnyeim sem akartak apadni, ezért inkább az ablakon kifelé bámulva pityeregtem. Szerencsére nem ült mellettem senki, így titkolnom sem kellett a sírást.
Mire Los Angelesbe érkeztünk, valamennyire sikerült lehiggadnom, és a napszemüvegem felvéve a csomagjaimért indultam, aztán kifelé.
Jerry, a kijáratnál nézelődött fezülten, engem keresve. Mikor meglátott sem lett nyugodtabb.

- Nyugtass meg, hogy csak halaszthatatlan dolgod van itthon, azért vagy itt – nyúlt az egyik csomagomért, mikor meglátott. Nem feleltem, csak levettem a napszemüvegem, és ránéztem. – Basszus. Rémesen nézel ki, Kris – fintorgott.
- Kösz – nyögtem.
- Gyere, majd a kocsiban megbeszéljük – indult el kifelé, én pedig követtem. Miután beültünk a kocsiba, behajtotta az ígéretét. – Mesélj – mondta.
- Lefeküdt Ninával… - kezdtem bele, majd előadtam neki a történetet, néhány helyen kicsit megakadva az újra feltörő sírásom miatt.

- Nem hiszem, hogy megtette – reagált a történetre.
- Leszarom – feleltem erre.
- Nem kincsem, nézed máshogy. Ismerjük Robot, tudjuk, hogy szeret téged – itt kételkedően ránéztem, én még mindig nem hittem ebben igazán. -, és nem kockáztatná, hogy elveszítsen – magyarázta.
- Nézd Jerry, én már semmit sem tudok, és nem is akarok erről tárgyalni. Elmeséltem neked, de szeretném, ha nem foglalkoznál ezzel tovább. Most felejteni akarok. Szóval leszel szíves leszállni a témáról – néztem rá szigorúan.

- Ha úgy látom, hogy nincs szükséged egy seggberúgásra, ami egész Vancouverig repít, akkor békén hagylak. De ha szenvedni fogsz, én esküszöm felraklak a következő járatra – jelentette ki. Hümmögve elküldtem melegebb éghajlatra, meg közöltem vele, hogy ne szóljon a dolgaimba, de kinevetett.
Mire hazaértem, már ideges is voltam, mert tudtam, hogy Jerry rajtam fogja tartani a szemét. Szerencse, hogy anyáék éppen nem tartózkodtak itthon, és egy hétig nem is várhatóak. Mondjuk, Ők nem is tudnak semmit az egész Rob dologról, vagyis csak annyit, hogy egy barátom.

A szobámban kötöttem ki, és három napig nem is mozdultam otthonról. Egésznap sírtam, csak arra az időre szedtem össze magam, míg Jerry leellenőrizte telefonon, milyen állapotban vagyok. Szerencsére ideje nem volt átjönni, az ma esedékes.
Viszont nem aggódtam emiatt. Ma úgy ébredtem, hogy jól vagyok. Nem támadt sírhatnékom, egyszerűen nem gondoltam Robra. Lehet, hogy az segített tudat alatt, hogy szem előtt tartottam, Jerrynek mit kell látnia, milyen állapotban vagyok.

Emellett, három nap alatt kissé átértékelődtek bennem a dolgok. Arra jutottam, hogy ezt elcsesztük. Rob, és én is hibásak vagyunk. Egy kapcsolatnak nem így kell kezdődnie, hiszen ez, a példa is mutatja, hogy nem fog működni. Az is eszembe jutott, hogy hagynunk kellett volna. Mikor úgy érezte egy ideig még Nina mellett kell lennie, nekem el kellett volna jönnöm, és nem beleegyezni egy ilyen kapcsolatba. Aztán, ha Ők lezártak a dolgaik, mi elkezdhettük volna építeni a saját kapcsolatunkat. Hiba, hiba hátán…Végül arra jutottam, hogy ennek így kellett lennie, talán nem is vagyunk összevalók, ezért nem jött össze. Ezzel pedig beláttam, hogy meg kell próbálnom túllépni rajta.

Nem voltam boldog, de már annyira magam alatt sem voltam, ezt pedig Jerry is észrevette, mikor megérkezett. Egy ideig figyelt, semmiségekről beszélgettünk, de egy idő után nem bírta tovább.
- Most nekem próbálod beadni, hogy jól vagy, vagy tényleg így is érzed? – kérdezte kételkedve, mialatt az arcomat fürkészte, hogy esélyem se legyen hazudni.
- Jól vagyok – vontam vállat egykedvűen. – Nem mondom, hogy nem fáj, de nem szenvedek, és túl leszek rajta – tettem még hozzá. Úgy tűnt hitt nekem, talán, mert nem hazudtam…
Jerry, hiába látta, hogy jól vagyok, szemmel tartott, ahogy Nikki is.

Egy hónapig jártak a nyakamra minden nap. Jerry személyesen, Nikki pedig telefonon. Legjobb barátom különböző programokkal is szórakoztatott, mondhatni egy perc nyugtom sem volt tőle. Egyfelől hasznos is volt, mert nem gondoltam a nyomoromra. Ezért is viseltem jól. Rob nem keresett. Illetve az első három napon, napi húszszor próbált felhívni, de nem vettem fel. Nem akartam vele beszélni.
Egyik nap Nikki, elég érdekes kérést intézett felém.
- Még annyit akartam kérdezni, hogy eljössz-e a premierre? – kérdezte, miután hogylétem felöl érdeklődött, mint mindennap.
- Hogy hova? – akadt egy pillanatra a tüdőmben a levegő.

- A New Moon premierjére. Két hét múlva lesz. Mielőtt nemet mondasz, gondold át, nekem nagyon sokat jelentene, ha ott lennétek. Jerry már igent mondott. Kérlek, miattam gyere el. Nem hagyhatsz cserben. – Szóhoz sem jutottam, pedig már az elején igennel feleltem volna, a kezdeti sokk után. Tudtam, hogy ott lesz Rob, és több, mint egy hónap után nehéz lesz újra látni. De látni akartam, szinte fájdalmasan szükségem volt rá, hogy legalább láthassam.
- Nikki, nyugi. Ott leszek – feleltem.
- Tényleg? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez egyszerűbb volt, mint gondoltam – tette még hozzá elgondolkodva, mintha nem is nekem mondaná.
- Nikki, túl vagyok rajta, oké? – bizonygattam neki, amit egy ideje minden telefonunk alkalmával elmondtam.

- Majd meglátjuk – jött erre a felelet, kis kihagyás után.
- Tessék? – kérdeztem meglepetten, mert eddig mintha elhitte volna, amit mondok.
- Semmi – vágta rá. – Figyelj, egy hét múlva otthon leszek. Azonnal hozzád megyek – jelentette ki. Ellenkezni kezdtem, mondván, hogy semmi szükség rá, hogy ide rohanjon, nyugodtan pihenje ki magát. Persze, meggyőzhetetlen volt.

Azt az egy hetet még végigvegetáltam valahogy, Nikki pedig ígéretéhez híven nálam kötött ki. Meg is lepődött, és belátta, hogy jól nézek ki. Mintha valami kis csalódottság is lett volna benne, de mivel nem tudtam hova tenni a dolgot, hiszen miért lenne az, nem is foglalkoztam vele.

Két nappal a premier előtt, Jerry és Nikki is nálam voltak este. Mióta Nikki hazajött, sokszor csináltunk közös programokat, csak mi hárman. Ma este is egy ilyen volt esedékes. Anyáék megint nem voltak itthon, ami nem igazán volt meglepő, hiszen mind a kettőjük munkája megkövetelte a sokszori utazást.
- Jerry, ha oda égeted, megetetem veled a szenet – közölte vele Nikki, miközben fölötte állt. Ő kezdte a főzést, de Jerry addig kotnyeleskedett, míg Nikkinek elege lett, és átadta neki a séf szerepét. Most pedig Ő próbálta az őrületbe kergetni.
- Nyugi husi, tudom, mit csinálok – jelentette ki Jerry, majd még egy kanál chilit beleszórt a fazékba.

- Mi a frászt csinálsz? Tudod, hogy a túl csípőstől, kiragyásodom – förmedte rá idegesen barátnőnk, és egyre aggodalmasabb tekintettel szemlélte az ételt.
- Nikki, megtennéd, hogy leülsz és hagysz végre dolgozni? – kérdezte Jerry, miután megunta Őt.
- Te hagytál? – tette fel a költői kérdést, csípőre tett kézzel, mire Jerry lemondóan ránézett. – Így van. Akkor kuss! – Vetette neki oda, és tovább figyelte mit csinál. Kezdtem unni, hogy a civakodásukat kell hallgatnom, ezért kimentettem magam a helyzetből.

- Amíg ti megölitek egymást, én hozok még egy üveg bort – pattantam le a pultról. Egy már elfogyott, és ideje volt a második üveggel is megkezdeni. – Egy cigit is elszívok, addigra rendezzétek le – szóltam nekik vissza már az ajtóból. Gondoltam egy kis nyugalom nem fog ártani.
Lementem a pincébe, egy ideig nézegettem apám készletét, de vörösbort már nem láttam egy üveggel sem. Elkaptam egy fehéret, majd a konyhába vágtattam vele, de az ajtóban megtorpantam.

- Ne idegeskedj már. Ott lesz, nem? Én elintéztem, innen már rajtad múlik minden – mondta éppen Nikki a telefonba. Talán többet is megtudhattam volna, de ekkor Jerry észrevett.
- Stew, azt hittem vöröset hozol – nézte a kezemben tartott üveget.
- Elfogyott – feleltem fintorogva. A következő percben már Nikki is telefon nélkül álldogált mellette. Mivel Jerry elterelte a figyelmem, nem tudtam Nikkire és a telefonbeszélgetésre koncentrálni.
- Kivel beszéltél? – méregettem gyanakodva.

- Mi? Jah...öhm… - kezdte idiótán vihogva, amitől még gyanúsabb lett. – Ashley hívott. Tudod van egy srác, aki bejön neki. Történetesen én ismerem, és elhívtam a premierre, mert Ash addig nyaggatott, míg el nem vállaltam a kerítő szerepét. Aztán most osztottam meg vele a jó hírt, hogy eljön. Kicsit aggódik, de megnyugtattam – hadarta el aztán gyorsan a történetet. Egy pillanatig még gyanakodva méregettem, aztán úgy döntöttem hiszek neki.
Ha rólam lenne szó, Jerryvel először kínosan összenéztek volna, aztán Nikki akadozva hazudott volna valamit, majd ismét egymásra sandítottak volna, hogy mennyire vettem be. Ez most mind kimaradt, ezért úgy döntöttem nem foglalkozom a dologgal. Inkább kibontottam a bort, és inni kezdtünk.

Egy dolog viszont aggasztani kezdett, ami nem más, mint a két nap múlva esedékes premier. Mostanáig nem jutott eszembe az este folyamán, de mivel az előbb említve lett, görcsberándult a gyomrom. Nem gondoltam át kellőképpen, mikor igent mondtam Nikki meghívására. Vagy inkább kényszerére? Nem számít, csak az, hogy feszülté váltam. Ez pedig nem lett jobb, sőt sokkal, de sokkal rosszabb lett, mikor azon a bizonyos napon felkeltem reggel…